Mickey webnaplója

Szörfözök az interneten. Ma ilyeneket olvasok: 
„Ti, pszich-vel kezdődők úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” – így Pilinszky Poppernek."
„Problémáim nincsenek, feladataim vannak, és a kapott terhek nem tragédiák, hanem személyre szabott ajándékok” – véli Váli.
„...a vallásotokat szeretem! Olyan gyönyörű, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek. Tiszta költészet … négy jelzőt adtatok az egyháznak: egy, szent, általános és apostoli. Bátran adhatnátok neki az ötödiket is, azt, hogy – szép.” – vallja Kosztolányi.
Így jár az, aki az interneten lóg.
Meg fog jelenni a probléma, látszólag meg fog jelenni a megoldás, és megeshet, hogy az elvek dzsungelében eltéved a gyanútlan befogadó.  
Nekem is megvan a véleményem.
Igaza van Pilinszkynek, igaza van Poppernek, igaza van Válinak, igaza van Kosztolányinak, miként a viccbeli samesznek is igaza van, mégpedig teljesen igaza van.
És nekem is igazam van.
Nem hazudok.
„Minden úgy van jól, ahogy van, mert ha nem úgy volna jól, akkor másképpen volna.”
Jaj, ez se az én gondolatom. Többek között Emődi L.-é.
Igazságát sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.
***
Épp az imént láttam egy rövid videót, amelynek a szövege szerint német rendőrök körbe vesznek egy késsel hadonászó férfit, aki felszólításra sem hagy fel a fenyegetéssel. Lelövik.
Hogy ez így van-e jól, nehéz eldönteni.
Hogy a háborúk jól vannak-e, még nehezebb eldönteni.
Hogy az emberi kapcsolatokban előforduló rosszmájú vagdalkozások így vannak-e jól, szintén nem könnyű eldönteni.
Talán…

Miféle év vége vár ránk?
Ma autóba vágtuk magunkat, hogy közös karácsonyon vegyünk részt. Amolyan testvéri találkozó volt. Rövid statisztika:
G és K.
M és T.
I.
Virtuálisan Cs.
Z és Á +Z és A + T +M és P
L és K +D
Ha jól számolom, tizennégy+ egy virtuális résztvevő.
Már az odafelé vezető út bajos volt. A Duna alsó rakpartja érthető okokból lezárva. Az úttestek bicikliforgalomra átfestve, s kitalálói érthetetlen okokból nincsenek lezárva.
A negyedórás út egy óráig tartott, visszafelé „csak” háromnegyed óráig.
Már ott megtudtuk, hogy K kutyái balesetet szenvedtek, egyiket műteni kellett.
Itthon megtudtuk, hogy az általunk szeretett költő, Lackfi János (névnapja van, Isten éltesse!) infarktust szenvedett és megműtötték. Jelenleg intenzív osztályon fekszik.
***
Nem tudtuk meg, hogy az ukrán-orosz és a Hamasz-izraeli háborúknak hány áldozatuk van (emitt idestova több százezer, amott pedig veri a húszezret).
Más hír nincs.
Ma több édességet nem kívánok enni.
Nagy szó ez, kérem.
Igen sok édességből válogathattunk kedvünkre. A háromféle bejglitől kezdve a forralt borig, a gyümölcsöktől a szörpökig, a kapucsínótól az üdítőitalokig ömlöttek a finomságok a bőségszaruból.
Ezek is, azok is sütöttek, és főleg édeseket.
Sok éves gyakorlatommal ellentétben ma nem fotóztam a vendégsereget. Mások igen.
Nem tudom megmagyarázni, hogy mi az oka mulasztásomnak.
Talán a népsűrűség, vagy csak sima lustaság.
 

Azt mondják a pianisták, hogy ha egy nap nem gyakorolnak, nem probléma.
Ha három napig nem gyakorolnak, saját maguk érzékelik a hanyatlást.
Ha ennél több napot kihagynak, azt már a hallgatóság is észreveszi.
Azon gondolkoztam, hogy egy-egy hegedűdarabot hogy tudnék megszólaltani a gyakorlás jó hatvanévnyi kihagyása után…
Alighanem sehogyan.
Kezdhetném elölről.
Persze nincs semmi realitása.
Se kedvem, se hegedűm, s vonóm.
Meg hát minek?
Inkább billentyűsön játszom, ott nincs szégyellnivalóm, mert soha nem tanultam zongorázni.
Tegnap Levi bluesharmonikáját hallgatva kedvem kerekedett a youtube-on harmonika-gitár duót keresni.
Azt tapasztaltam, hogy sokkal több ilyen zene van már fent a neten, mint egy két évtizede, amikor szintén vadásztam  már rájuk.
Szeretem ezt a le-lefojtott glisszandókkal teletűzdelt előadásmódot.
Meglepő módon az afro-amerikaiak értenek hozzá a legjobban.
A blues az ő műfajuk.
Érzésem szerint a zenészek saját magukat fúják a hangszerbe.
Amit csinálnak, az hiteles és jó.     
Improvizáló készségük meg az egekben jár.
Jó hallgatni őket.

A furcsa karácsony folytatódik.
Tegnap 24. szenteste vasárnapra esett, amely egyszersmind a negyedik adventi vasárnap is. Ma reggel eleget tettem saját magam gyártotta reklámomnak (Nincs karácsony beat-mise nélkül!). Visszatérő szokásom szerint meghallgattam az 1968-ban keletkezett Karácsonyi beat-misét (Szilas Imre szerzeménye). Annál is inkább él bennünk ez a zene, mert a család több tagja szerepel, énekel a vonatkozó CD-n.
Így indult a hétfő, de vasárnapi ünnepi misével, rokonlátogatással.
Piliscsabára mentünk.
Az unokák sokféle jóban részesültek, meglepetésszerűen mind a négyen kaptak egy-egy textilállatot. Hatalmas mackók és … egy rózsaszín malac.  
Meglepett – ha nem is túlságosan –, hogy mennyire éhezik a gyerekek a kedves puha nagy játékállatokat. A nap jó részét a velük való foglalatoskodással töltötték.
A másik meglepetés, hogy a második éve trombitáló Levi már S. Joplin ragtime-ot fúj, mégpedig bandában több szólamban.
Ami még érdekesebb, kapott egy blues-harmonikát.
Emlékezem, a youtube-on valaha hosszas keresgéléssel felkutattam blues-harmonikára és gitárra komponált jazzt. Ma nem kell ennyit pedálozni hozzá.
M. okostelefonjából egyre-másra szedte elő a jobbnál jobb harmonikás felvételeket.
Nemcsak bluest.
A Tell Vilmos-nyitányt is megszólaltatta valaki egy szál szájharmonikán, mégpedig virtuóz módon.  
Kodály azt mondta, hogy a tangóharmonika nem igazán hangszer, kivéve, ha Tabányi szólaltatja meg.
Alighanem a bluesharmonikát is hangszernek tekintette volna az általunk most hallott felvétel alapján.

Rendhagyó idén az advent, mert három hétig tart. A tisztesség kedvéért még meggyújtottuk a negyedik adventi gyertyát, de este már szenteste lesz.
Tegnap hatalmas tömegű hó hullt az égből, leborítva mindent a szokásos szűzi fehér lepellel. Átmenetileg tiszta lett az utca, tiszta a rét, tiszták az útmenti fák, és minden más. Olyan fehér, mint a kecskegidákhoz betörni készülő farkas lisztbe mártott lába. Aztán a néhány óra alatt leesett hó ugyancsak néhány óra múlva semmivé lett. A folyók alig győzték nyelni az ötödikként érkezett meleghullám okozta olvadékokat.
Ugyancsak furcsa volt, hogy az időben elvetett búzából nem nőtt a szokásos fűtenger. Jó, ha tíz szál búza kikelt karácsonyra. Ráfoghatom a talajra, rá a búzamagok korára. Mindegy már. Az eredmény nem igazán dekoratív.
A vásárolt normann-fenyő szabályos. Csaknem a plafont veri. Díszítése idén egyszerűbb. Fehér fények és fehér díszek uralják. A lakásdekor is egyszerűsödött, csak egy ablak kapott fényeket. Hozzám közel áll az egyszerűség.
Mi meg – köszönjük – jól vagyunk. T-nek fáj a műtött lába, én meg éjfélig üldögéltem, mert nem akart csillapodni a hurutos köhögésem. Most már jobb a helyzet.  
Amiben hasonlít a karácsonyt megelőző időszak a tavalyihoz, az abban áll, hogy mindkét évben, adventkor kapott el a covid, engem, a háromszor oltott pasit. Nem köszönöm meg a vírus elterjesztőinek, rénk szabadítóinak.
Annyiban viszont különbözik, hogy tavaly egy proxiháború tizedelte az oroszokat, ukránokat, idén az említett mellett a palesztin hamasz megtámadta Izraelt. Eddig tízezrek haltak meg az öldöklésben. 
Ha gyerekek esnek egymásnak, talán elég rájuk szólni: „Hát szabad ilyet csinálni?” És még: „Ezt tanultátok az iskolában?” De hát itt a fegyverforgalmazás és gyártás manipulációjáról van szó. Ez aljasabb, mint az ókor indoklása: Si vis pacem, para bellum. (Ha békét akarsz, csinálj háborút.)
Mégis van remény.
Fel nagy örömre, ma született! – írja Gárdonyi.
Szülte a Szűz Szent Fiát – énekli a nép.
Istengyermek, kit irgalmad közénk lehozott – szól egy másik népének.
Az Ige megtestesült Názáretben – hirdeti egy harmadik.
Valljuk, hogy a sötétség által gerjesztett mélypontot felváltja a tartós béke, de hogy addig még hány gazemberséget kell kibírni, azt csak a jó Isten tudja.

Reményik Sándor: Csendes csodák (részlet)
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Lehet hogy ennyi elég is karácsonyra muníciónak?
Csendes csodák (Stilles Wunder) - - -  Stille Nacht…
Amikor a várakozás
teljesül,
megszületik a kis Jézus
jelesül.
Ha valami újat kívánok írni, ami magamnak is új felismerés: a karácsony, mint világszerte ismert hatalmas ünnep kétfelé sarkosodott.
Ez Jézus születésnapja és a legszélesebb néptömegek számára az ajándékozás és a találkozások jeles napja.
A vásárlási láz évente egyre nagyobb méreteket ölt.
A fogyasztói társadalom a reklámok hatására hörcsögmód szívja fel a javakat, a játékokat, mindent, ami csillog, ami hasznos, ami szép, vagy annak látszik.
Olyan játékokat kellene ajándékozni, amelyek kis helyen elférnek, nincsenek sok-sok elemből (szinte mindig az a végük, hogy elkeverednek, elvesznek – magyarán hasznavehetetlenekké válnak).
Egy harmadik szempont, hogy több ajándék esetén kerüljék a szülők a játékszabályok ismertetését, mert a gyermekcsének nem lesz idegrendszere végighallgatni a különféle kártyák, társasjátékok szabályait.
Próbáljunk hát a lényegre figyelni.

Iam proximus ardet Ucalegon – Már ég a szomszédos Ucalegon háza is –, szól a szállóigévé vált mondat (Vergilius Aeneis).
Ezt ismételgetem magamban a friss hírek a hallatán.
- A prágai Károly-egyetem tetejéről egy diák gépfegyverrel lövöldözve 14 ember halálát okozta (a magáét is). Vagy 30 ember pedig különféle sérüléseket szenvedett. Már ég a szomszédos Ucalegon háza. Iam proximus…
- Ki tudja, meddig tart még a szomszédban kipattant orosz-ukrán csetepaté. Iam proximus…
- Tegnap megírtam, hogy a helyi orvos szerint a házunkban mindenki covidos. Iam proximus…
- Reggeli szalaghír, hogy hazánkban tombol a járvány. Iam proximus…
Nekem mondják? Gyorsan lerobbantam kb. dec. 6-án, és elég lassan lábadozok.
- Nap mint nap ontja a tv a déli határ mentén történő nemtelen támadásokat a határőrizet ellen. Iam proximus… (Meglehet, hogy ez már több is, mint a szomszéd házának égése. Ez leginkább a szodomai jelenetre emlékeztet, amikor a perverzek megtámadták Lót házát, mert nem hagyta vendégeit megbecsteleníteni.)
- Tegnap Éva lányunk küldött egy közös fotót egy francia pappal, aki együtt dolgozott a közelmúltban a bátyámmal. Mondhatom-e erre is, hogy proximus, azaz szomszéd?
Ha azt nem is, azért arra rácsodálkozhatok, hogy milyen aprócska sárgolyó a Földünk.
Innen több mint ezer km-re találkozik egy magyar egy franciával, és bizonyíthatóan közös ismerősük van (Éva, ill. nagybátyja és egy francia pap).
Mekkora a valós esélye egy ilyen találkozásnak?
Csaknem semmi.
Ez éppoly gondviselésszerű, mint az autóvásárlásom.
Korábban megírtam: sógorom vett egy használt Daevoo-t, én meg egy Chevrolet-t.
Nem részletezem itt újra, mekkora a valószínűsége annak, hogy mindketten használt koreai autót vásároljunk  és csaknem egy időben.
Nincsenek hát véletlenek, csak véletlennek látszó dolgok vannak.

Az év legrövidebb nappala. Emlékezem apám temetésére: éppen 63 éve volt ezen a napon. Abban az időben még lovaskocsi vitte a koporsót. Előtte a gyásznép, előttük a ministránsok, előttük a pap. Ha nem látom fotón, eszembe nem jut, hogy az egyik ministráns én valék egykoron. A pap pedig Hagemann Frigyes, aki abban az időben s Bosnyák téren szolgált káplánként.
Régen volt.
***
Paradoxon.
Annak a születésére várunk, aki kétezer éve megszületett.
Hogy megszületett, az történelmi tény.
Hogy Isten fia volt, azt hisszük, miként a keresztfa tövében megdöbbenve állapította meg a római százados is. (Vere Filius Dei erat iste.)
Hogy fogantatása a Szentlélek közreműködésével történt, arról Lukács evangelista számol be. „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával…. Istennél semmi sem lehetetlen”.
Hisszük.
Az akkor történtek analógiája naponta megtörténik a misében. A pap kéri Istent, hogy árassza a kenyérre a Szentlelket, hogy Jézus Krisztus Teste legyen.
A pap kezébe veszi a kovásztalan kenyeret (ostya), felemeli, és közben megismétli Krisztus szavait: Hoc est enim corpus meum, quod pro vobis tradetur, azaz ez az én testem, amely értetek adatik.
Mire a felemelt kenyeret visszateszi a paténára, már nem kenyér a kenyér, hanem a kenyér színe alatt az élő Ige teste van valóságosan jelen.
Hisszük.
De nem így vagyunk-e az egész teremtéssel?
Annak dimenzióit, változatosságát mérhetetlen gazdagságát látva felrémlik, hogy nem lehet mindez spontán.
Hisszük, hogy teremtetett.
***
Hogy az év folyamán mikor született Jézus, nem tudjuk. De hogy a világosság növekedésével, a nappalok hosszabbodása idején ünnepeljük születését, hogy akkor jön el a világ világossága, az jól ki van találva.
Úgy bizony.

Írom posztomat  - rontom-bontom - december 20-án.
A meteorológia szerint mától (szerda) vasárnapig a következő frontok váltják egymást: Hideg, hideg, meleg, hideg, meleg. Az arra érzékenyek ma fejfájásra ébredtek.
Az összesen három megtartott rorate-jellegű miséből csak ez utóbbin vettem részt. A korábbi kettőről igazoltan maradtam távol (COVID-omikron). Meg nem erősített hírek szerint az egész ház kovidos. A fene tudja, hogyan: egymást fertőztük volna, vagy egymástól függetlenül, külön-külön részesültünk ebben az „ajándékban”.
Arany J. versének (A régi panasz) igaza rám is áll:
Századoknak bűne [= covid vírus], átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
Honfitársid kebele?...”

Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.
***
Kiganajoztuk a lakást. A barna szobát, a lila szobát, a nagyszobát, a fürdőszobát, az előszobát, az étkezőt, a konyhát. Amikor lezuhanyozok, megállapítom, hogy „fogytam”. Áll ez a lakásra is. Amennyire megtelik a porszívó zsákja, annyi a fogyás.
***
Á. unoka biztos már hazaért MMóvárra, mert nem jelentkezett. A tervezett vonat több órája hazarepítette.
Nekik, a Piliscsabaiaknak, a ráckeveieknek és a franciáknak jó készülődést Jézus születésnapjára.

Évről évre belefutok ebbe az érzelmekben bő történetbe.
„Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis Betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
- Ezt szeretnéd megvenni?
A fiú bólintott, de nem vette le szemét a kirakatról.
- Nem is lehet drága - folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
- Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
- Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.
A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
- Gyere, menjünk be az üzletbe...- és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős
ereskedő. Udvarias mosollyal szólt:
- Éppen zárni készülök.
A férfi hunyorított a szemével:
- Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:- Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, mit szeretnél.
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:
- Ezt szeretném.
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
- Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk,
figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított.
Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.”
Ha így volt, ha nem, lehetett volna akár így is.
A történet egy személyes élményt is előhoz énemből.
Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy délidőben rendes szokásomhoz híven leszaladtam az irodából a sarki henteshez, hogy meleg kolbásszal verjem el éhségemet. Elég sokan eszegettünk a pultoknál állva.
A pultok alatt egyforma hulladékgyűjtők nyelték el a maradékokat: virslivéget, mustárt, kenyeret miegyebet. A nagy nyüzsgésben feltűnt egy csőlakó, aki szorgalmasan turkált a hulladékban, a talált kenyeret kezdte falni. Egy fiatalember látta mindezt, és két adag melegkolbászt kért. Egyiket odavitte a klosárnak, a másikat maga ette meg.
Nagyon elszégyelltem magamat.
Én is megtehettem volna, de nem én voltam az, aki megsajnálta a nyomorultat.