Mickey webnaplója

R. Sarah bíboros egyik gondolatát lopom, aki beszélgetős könyvében kijelenti: „Nem igaz az a feltételezés, hogy az emberek tíz perc után már nem tudnak figyelni. Ha ilyen korlátozott a figyelmük, hogy tudnak órákat tölteni a televízió előtt?”
A megfogalmazás igazságával nehéz vitatkozni.
Hogyan lehet, hogy egy futballmeccs közvetítését minden erőfeszítés nélkül végigüljük?  
A megoldás abban rejlik, hogy a látottakkal ösztönösen azonosulni tudunk, nem kell hozzá különösebb figyelemösszpontosítás.
Általánosságban pedig azt vélem, hogy az élmény intenzitása az, ami a képernyő elé ragaszt. De még általánosabban is igaz. Ha az élmény intenzitása leköti teljes énünket, sokkal kitartóbban képesek vagyunk figyelni egy jelenségre: egy szónoklatra, egy hangversenydarabra, egy színi előadásra, egy sporteseményre, mint ha az élmény intenzitása hiányoznék.
A bíboros valami lényegesre hívja fel a figyelmünket.
Ha meg akarunk szólítani másokat, akkor az ő nyelvükön kell megszólalnunk, az ő lelkükbe látva az őket foglalkoztató felvetésekre rezonálnunk.
Ez a könyvírótól az előadóművészig, a képzőművésztől a filozófusig, a buszvezetőtől a politikusokig mindenre és mindenkire érvényes.
Czakó Gábor magyarázta, hogy a formalista művekből hiányzik az élmény, így nem is hatnak igazán az őket „fogyasztókra”.
Tegnap Bachról beszélgettek hozzáértők.
Kiemelték szoros istenkapcsolatát, mely kihallatszik a zenéjéből, de amelynek írásos lenyomata is van. A kéziratos kottákat imával indítja és hálaadással fejezi be. Az értő fül kihallja a zenéiből, hogy magával a Tökéletességgel áll párbeszédben.
Még megemlítem, hogy egyszer Pilinszky Bach kompozícióját hallgatta. Nosza, vett egy lemezjátszót, és a hozzáférhető Bach-felvételeket megvásárolta. Igen sokat hallgatta őket.
Hagyta, hogy átjárja őt a mester zsenijének megannyi tanújele.