Mickey webnaplója

Lakásunkba felérni 27 lépcsőfok megmászásával lehetséges. Harminc valahány évvel ezelőtt lefelé egy fél emeletet ugrani nem volt túlságosan megterhelő. 9 lépcső (mi az egy érző kebelnek?). Ma pusztán emlékeimben élnek ezek a teljesítmények.
Meg kell mondanom viszont, hogy mindig gyalog megyek legelé és felfelé egyaránt.
De nem azért, hogy elkerüljem az infarktust, hanem azért, mert nem volt és ma sincs lift.
Valamikor a Marek J. utcában lakott anyósom.
Fent a harmadik emeleten.
Felfelé menet harmincévesen arra gondoltam, hogy sima ügy, de mi lesz, a megöregszem?
Az lett, hogy rég eladták már azt a lakást.
Nem kell megbirkóznom a lépcsőkkel.
***
Láttam a Pavlova Maria és Sviatchenko Alexei honosított oroszok jégtáncát. Tényleg hibátlan volt produkciójuk. Mégis a negyedik helyre száműzték őket.
Két páros, akik megelőzték őket, hibáztak. És mégis…   
De
1. Népszerűségük megnőtt a méltatlan eljárás óta.
2. Ahol pontozás van, ott nincs objektivitás. Ez a tapasztalat.
(Mondják, hogy a kézilabda a tengeren túl azért nem tud meggyökerezni, mert látják a kézis bírók összevissza fújását.)
***
Alice Weidel AfD-s főnöknő nagy sikert zsebelt be, amikor elszavalta a Nemzeti dal első négy sorát magyarul.
***
Paul Mc Cartney halálhírét olvastam a FB-on. Senki nem erősítette meg a hírt. Ha pedig vaklárma, az azt jelenti, hogy hosszú élet vár még a 83 éves Beatles-sztárra.   
***
Kezd nagyon elkurvulni a net világa. Az internet tele szeméttel, tele az erőszakos reklámmal, és nagyon terjednek az AI-képek, amelyeknek közük nincs a valósághoz. Ha pedig így van, szamárságokkal minek tömje a fejét a ma embere?
 Többre vagyunk teremtve.
  

Néhány nap óta újra olvastam a még rendelkezésemre álló Zászlónk és Galamb nevű régi regnumi lapokat. Mindkettőben olyan máig érvényes és ütős megállapításokat találtam, amelyek jobb sorsra volnának érdemesek, minthogy újságcikként elenyésszenek. Tudom, hogy fáradságos munka lenne ezek kiemelése, elkülönítése és megszerkesztése egy-egy antológia kötetbe, de hát másképpen nem lehet ezt csinálni. Számos előremutató gondolat fogalmazódott meg mindkét lapban.
Nem új ez a felsóhajtás bennem.
Nem hagyott békén sokáig az a gondolat, hogy a századik évfolyamát megért jezsuita hetilap (A Szív) időt álló okosságait, szép történeteit is a feledés homálya veszi körül az évfolyamok beköttetése ellenére. Az motoszkált bennem, kár hogy ezek az egykor írt értékek eltemettetnek a lapokkal együtt.
Kár értük, mert vannak köztük nem is kevesen korszakokon átívelő leírások, érdekességek, elgondolkoztató mondanivalók. Ezek azok az írások, amelyeknek mindegy, hogy a folyóirat melyik évfolyamában jelentek meg. Nincsenek az idő rabságában. Általános érvényűek, és mindig klasszikusok maradnak.
Persze nehéz a válogatás, és a rendszerezés is. Témák szerint kellene feldolgozni, műfajok szerint, egyes írók karcolatait hozni? Csupa megválaszolatlan kérdés.
És a lapok sorsa?
Szűkülő piacon küzdenek a létükért. Egykori munkahelyem is (Távlatok szerkesztőség) megszűnt. Utolsó aktusként maradéktalanul digitalizáltuk a lapszámokat (88 sz.). Máig hozzáférhető a teljes anyag.
Eggyel kevésbé komfortos pl. a Kolozsváron megjelenő Keresztény Szó. Valamiért nem digitalizálták a korábbi évfolyamokat, csak töredékesen.
A Szív archívuma sincs tudomásom szerint digitalizálva.
Ugyanez igaz a Zászlónkra és a Galambra is.
Ami pedig az anyagiakat illeti, az utóbbi két lap nem szűnt meg, de papíralapú kiadásuk igen. Nem szűntek meg, csupán nem jelennek meg anyagi természetű problémák miatt.
Visszatérő kérdés, hogy a célközönség olvasná-e, értékelné-e, ha léteznének, vagy korunk embere már teljesen átváltott az ún. okos eszközök használatára, ejtve a korábbi szokásokat. 
PS. Rákerestem a neten. A Szív újság digitalizálása is megtörtént, Az Arcanum végezte, és fizetés ellenében megtekinthető valamennyi száma. 

VP barátunk halála sokkal erősebb nyomot hagyott bennem, mint amire számítottam. Teszik ezt a gyászmise körülményei. A bazilika, aranyfényben úszik. Hogy „valaki” volt a frissen elhunyt, igazolja, hogy két főpap is megtisztelte jelenlétével a misét. A papoknak se szeri se száma, a híveké úgyszintén. Már írtam arról, hogy fiatalkorunk lendületes zenéi hangoztak el – feldobva a jelenlévőket. Ez a feldobottság alighanem kiült, az arcokra. Onnan tudom, hogy Sch Gy. barátunk három szelfit készített találkozásunk örömére, és mind örömöt sugárzó képek lettek. Szinte megifjodtunk. Az az igazság, hogy végig a mise közben és utána is nagy fotózás esett. Megérné közzétenni az elkészült portrékat, hogy lássa mindenki, itt minden arc fényesebb lett, itt minden arc megfiatalodott, itt mindenki örült a találkozásnak.
Nem hiszem, hogy tévednék.
Kr O.-rel is találkoztam a mise után. Kérdezte, hogy megvan-e nekem a Zászlónk folyóirat sorozata. Mondtam, hogy sajna – nincs. Azért körülnéztünk a pincében. Mindössze 22 példányát tudtam összeszedni. Rég lapozgattam már őket. Meglepett, hogy mind a négy gyermekünk írt a lapba. Persze mi, szülők is.
Itt mégis inkább Péterre hegyezném ki mondandómat.
Ha csak a Zászlónkat pátyolgatja évtizedekig, már nem élt hiába, de ugyanígy szerkeszti a Galamb c. belső lapocskát, a Bocsot, a Galambocskát is.
Ha csak a nagytáborok szervezését és levezetését végzi el, már nem élt volna hiába, de ezeken kívül négy kiscsoportnyi gyerek vezetője volt hosszú éveken át.
Ha csak kántorként tevékenykedik, már nem élt volna hiába, de ministrált is.
Ha csak a Splielhózni c. munkáját írja meg, már nem élt volna hiába, de bejárta ezzel a témával a Kárpát-medencét.
Hacsak nekünk talál ki évtizeden át játékokat s szervez házi bulit, már nem élt volna hiába, de számos gyerekcsoportot szórakoztatott játékos programjaival.
Ha csak nekünk mesél vicceket nonstop, már megtette a magáét, de megpróbált számos eszközzel segíteni a fiatalságon is.
Ha csak elektromérnöki vizsgát tesz, már megtette volna a mór kötelességét, de elvégezte a kántorképzőt, a könyvtárszakot, a teológiát, beleásta magát a biológiába.
Ha csak három gyerekét nevelgeti, már nem élt hiába, de számos gyerek keresztapaságát is vállalta.
Ha csak a regnumi majálist hozta volna össze, már nagy érdemeket szerzett. De a RM vezetésében óriási meghatározó szerepet vitt.
Ha csak a patkolót hozta volna össze barátaival, már nem élt hiába, de számos tábort is levezényelt mellé.
Ha csak a Vonásaink és Tételeink megszövegezésében vállalt volna oroszlánrészt, nem élt már hiába, de a Játékok könyve, a Táborozók könyve létrejöttében is óriási szerepe volt.
Mint gépíró hatalmas munkát végzett életében, de ha ez kevés lett volna, indult a táncversenyeken.
Tovább is van, mondjam még?
Jól sakkozott, és szerette a go játékot. Lányát úgy megtanította utóbbira, hogy világversenyeken indult széles e világban.
Gorove Laci szárnyai alatt a házaskapcsolata elmélyítésére rendszeres időket kanyarított ki kettejük számára.
Vidéki előadásai során igyekezett a települések templomait lefotózni.
A felsorolásba is belefáradtam, ő meg ezeket a programokat, és ki tudja, hogy még miféléket véghezvitte élete során.
Ezekre emlékeztünk a gyászmiséjén. Ezek miatt örültünk egymásnak.
Nem véletlenül idéztem korábbi írásomban a Magyar Kurír véleményét: „Varga Péter László a Regnum Marianum közösségének hosszú évtizedekig meghatározó alakja volt.”
Csak ennek fényében kerülünk helyünkre magunk, akik nem voltunk meghatározó alakok.
Ő Istennek különösen is kiválasztott embere volt.
***
Olvasom a Galamb (RM belső lap) régi számait. Benne egy Balás Béla nevével fémjelzett cikket (Sodrásban). Két ütős mondatát kiemelem:
Kizárólag magunkban bízni annyi, mint aszpirin az infarktusra, napszemüveg a rák ellen. Nekünk gyökérkezelés kell, pártokat meghaladó megváltó erőre van szükségünk!
Az általa 2010-ben megfogalmazottak jottányit sem vesztettek aktualitásukból.

Vasárnap visszatér a hideg.
10 fokkal csökken a hőmérséklet, visszatér a tél.
Velem nem tol ki.
Írtam a Nyárkánon nótájára Télkánont is.
Íme: „Támad a tél, kész a kánon, fújhatjuk már hajnalig!”
Télkánon
Künn a fákon nincs már egyetlen zúzmarás levél.
Mind leverte mostohán a kerge téli szél.
Tél van, tél!
Síel már a sok-sok ember fönn a hegytetőn.
Csusszan már a hókorink, kacagva érkezünk.
Tél van, tél van!  
Vidáman szól az ének:
Hahó, de szép a tél.
***
Reggel a napfelkeltében gyönyörködtem, majd bekapcsoltam a tévét, és visszaaludtam a hírek hallatán.
Azt álmodtam, hogy két kötélfélét kell összecsomóznom.
Félkezemben e két kötélvég, de a másik kezem is szükségeltetett a feladathoz.
Ám abban még mindig a távkapcsolót szorongattam.
Erre letettem a távkapcsolót, hogy szabaddá legyen másik kezem is a csomózáshoz.
De hát hogy is csomózhattam volna a kötelet, hiszen csak álmodtam az egészet.
Erre aztán nagyon felébredtem.
***
Elolvastam Kiss Gyöngyi írását, amely említi, hogy a fegyvergyárposok megállapodtak sabban, hogy lesz háború, akármit akar is Trump elnök.
Nem az a baj, hogy lesz, hanem hogy milliók ártatlan bőrét viszik vásárra a sajátjuk helyett.
A fene a bőrüket! 
Ide már isteni beavatkozás szükséges!

Elolvastam az Isten szava pajzs kötetet. Volna mit elemezni doszt, itt és most már csak egy ember sorsából idézek:
Pavlics István Jánosháza nyugalmazott plébánosa írja magáról, hogy apja vend, anyja szlovén származású valaki volt. Kilencen voltak testvérek, mind szép kort értek meg. Az alsó osztályokban saját szülei tanították őket. Minden testvére tanult emberré lett: mérnök, elektroműszerész, gyógyszerész, tanító, óvónő. Az óvónő maradandót alkot szobrászművészként is. Ferenc bátyja tervezte az USA-ban a holdjárót. Teréz nővére pedig aerodinamikával foglakozott; az általa feltalált eszközök ma is megtalálhatók a repülőgépeken. MI tagadás igen értékes életpályákat tudhattak magukénak. 
István pap lett az üldözések korában. Békepapot akartak faragni belőle. 1957-ben szentelik. Ő megpróbál eltűnni hatóságok szeme elől. Nyőgérben munkálkodik. Szeptemberben mégis idézést kap, hogy jelenjék meg a Gyorskocsi utcában. Mint írja: „Pobjedával vittek onnan a Markóba. Emlékszem, közben irigykedve néztem a sirályokat, milyen jó nekik, mert ők oda mennek, ahová akarnak, én pedig oda megyek, ahová visznek.” (Az öreg Szent Pétert is más „övezte fel”, nem ő saját maga.)
Bebörtönözik, ahonnan 1959. ápr. 4-én szabadul amnesztiával. „Megható volt, hogy a nevelőtiszt búcsúzóul nagyon sok örömöt és boldogságot kívánt hívatásomban.”
Ám nem működhet papként. Keresi a helyét. Jó énekes volt. Megjegyzi, hogy énekelni tanult operaénekesnél. Egyszer Kodály jelenlétében a Budavári Te Deum tenorszólóját is elénekelhette. Sokat macerálták.
Végül megjegyezi, „mikor a helyi tanácselnök nyugdíjba ment, a nyakamba borult, és sírva azt mondta: Ugye, tisztelendő úr, mennyit bántottuk, szekáltuk és feljelentgettük magát?! Bocsásson meg ezért! Én se rá, se másra nem haragszom.”
A végén egy apró érdekesség: Balás Béla említette, hogy idős esperesük a kismarosi plébánosnak így fakadt ki: „Sándor, Sándor, nagyon félek. De a Jóistentől jobban félek!” Így hát megengedte a fiatalokkal való foglalkozást a káplánoknak.
Még sok érdekességet hoz a kötet, még sok tiszteletre méltó papot megszólít. De hát ez csak egy poszt. Mindenkitől elnézést kérek, akinek a nevét se említettem elemzéseimben.

Általában itthon vagyunk éjjel-nappal. Általában délután háromkor is itthon vagyunk. Ekkor az irgalmasság órájában szoktam rendszeresen az Isten irgalmát kérni majdmegmondtam, milyen állapotban lévő világunkért.
Általában a panorámaablakunk előtt állok ilyenkor, és nézem a mostanság szürke tájat. Madarak olyakor vitorláznak a magasban, lenn egy-egy kutyapásztor „legelteti” jószágát.
Félóránként jobbról balra és balról jobbra elhalad egy-egy vonat a töltésen. Ha Piliscsaba felé halad, többnyire odavetem, hogy „Szia M!” Noha jól tudom, ez az üdvözlés nem jut a címzetthez. Mégis. Ott laknak.
Ebben az időben már vagy egy fél éve rendre megjelenik egy fiúcska, aki körbe-körbe futja azt a négyszöget, amelynek egyik szakasza az ablak alatt halad el. Stílusosan fut, egyenletes tempóban és lankadatlanul. Nem volnék meglepve, ha néhány év elteltével az élsportolók között találnám.
Ami még érdekes, hogy rendre az óra járásával ellenkező irányban futja a köröket.
Ha a nagyszobánkban sétálok, magam is így teszek. Az északi féltekén ez a haladási irány. Megfigyelhető az örvényekben, a lefolyókban. Oka a Föld mozgásában keresendő. Nyugatról keletre mozog, és közben amiket megpörget, azok hajlamosabbak leszenek a jelzett irányt tartani.
***
Rendesen haladok a Hit pajzsa kitüntetettekről szóló anyag olvasásában. Idézetek következnek: 
Györgydeák Márton atya említi, hogy „a regnumiak titkolták, hogy ehhez a közösséghez tartoznak. (Naná. Vadásztak ránk) … Volt a piarista gimnáziumban két diák: Az egyik pap lett, a másik nem, egymás előtt ültek több éven át, de nem tudták egymásról, hogy mindketten regnumiak. Ilyen fegyelem volt.” Nos, aki pap lett, az Blanckenstein Miklós, és aki nem, az én. Akkoriban PB (pofa be!) volt a lakonikus  jelszó. – Ilyen egyszerűen és vulgárisan fogalmazva.
Tartottuk.      
Balás Béla püspök említi a regnumi per kapcsán: „Az nem úgy volt, hogy bemegy az ember daliás hősként a kihallgatásra. Legalábbis én nem.” Megerősíthetem, hogy magam is hasonlóképpen éreztem. Itt minden megtörténhetett. Nem tudtuk, hogy „akkor már (1970) rájöttek, hogy ha vértanúkat csinálnak, az nekik rossz…”
Pásztor Győző idézi Márai Sándort: A bukott kommunista rendszer egykori képviselői ideológiájukról könnyen lemondanak, de a pénzről nem s materialista-ateista világnézetükről sem.
Jakab Gábor kolozsvári plébános: „Amikor Márton Áron püspöknek felajánlották a sajtó lehetőségét, ő rákérdezett az elvtársaknál: Mondják, uraim! Lesz-e majd cenzúra? Persze, igen, lesz – válaszolták. Na, akkor megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz – mondta a püspök.
És még:
A körkérdésre, hogy Kicsoda az ön számára Krisztus, Bárdos Lajos karnagy, zeneszerző ezt válaszolta: Számomra Krisztus gyermekkoromban a várva várt Karácsony, diákéveimben könnyedén lenézett legenda. De aztán jöttek a világháborúk, megpróbáltatások, aztán megtudtam, azt tapasztalatból is, hogy Krisztus tényleg az, akinek mondta magát. S hogy Ő minek mondta magát? Ő az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET. Azóta tudom, hogy merre járjak és a helyes úton maradjak.

Olvasom folyamatosan az Isten szava pajzs c. munkát.
Ha másért nem, hogy tisztábban értsem a közelmúlt történéseit.
Miért is nevezzük átkosnak a szoc. időket?
Idézetek jönnek: 
P. Bálint József jezsuita emlékezik. (1948, Galambok falu. Két évig fogva tartották ott. Fizikailag durván bántalmazták. Különösen a tenyerét és a talpát verték.)
„Ahogy mérte rám az első ütést gumicsővel, akkor értettem meg a vértanúk lelkületét. Hatalmas lelkierő és nyugalom szállt meg, és attól kezdve szinte nem éreztem fájdalmat. Ha kapcsolatban állunk Istennel, az olyan lelki erőt ad, hogy mindent el tudunk viselni.” 115. o.
Másutt: „…Kínzás után levittek a Dunához, és a folyó egyik partszakaszán, Kismarosnál állítottak be éjszaka 1 óra után a Dunába november 14-én, amikor már nem 20 fokos a Duna vize, hanem bizony lecsökken 7-8 fokra. Csontvelőig fagyva mindig kicsit beljebb löktek. Egy papírt akartak aláíratni hónapokon keresztül, azt, hogy amit mi tettünk, azt a győri szemináriumban levő szerzetes tanárok szervezték.” 117.o.
Huber Szebasztián történész eszmefuttatásából:
1. „aki világuralomra tör, akár ideológiai, akár hatalmi szempontból, az természetes ellenségének tekinti a katolikus egyházat….
2. A megtámadott katolikus egyház szerepének az elhallgatása történik. Nem jelenik meg az a fajta mártíromság, amit nagyon sok katolikus ott, akkor vagy más keresztény elszenvedett.
… Az egész Rákosi-Kádár rendszernek jellemzője volt, hogy a rendszerrel szemben a legnagobb legális ellenfél a katolikus egyház volt.
Legtöbb képviselőjét nem törte meg az üldöztetés.
1958-ban az MSZMP KB határozatot hozott a vallásos világnézet elleni harcról. Nincs kellőképpen hangsúlyozva, hogy ez mit jelentett.
… Kevesen tudják, hogy Magyarországon lényegében a rendszerváltozásig numerus clausus  (korlátozott, maximált keretszám) működött.
Tudok olyanról, akinek szóltak, megsúgták, hogy aznap reggel menjen felvételizni, még ha nem akkorra van is kiírva, mert ha őt fölveszik, akkor utána aznap már más egyházi iskolából érkezőt nem fognak fölvenni, bármilyen jól teljesít…. ez igaz volt a BME.-re is.
Ide pannonhalmi diákokat egy évig nem vettek fel, hiába értek el nagyszerű felvételivizsga- eredményeket. Csak egy évvel később kerülhettek be a műszaki egyetemre. 
Aczél György kijelentette, hogy pedagógus ne lehessen még a vallásos szülők gyermeke sem. 165-167. o.

Olvasom Sapszon Ferenc véleményét a gregoriánról. Azt fogalmazza meg, hogy „a gregorián olyan fantasztikus világnyelv, amely rendkívül kényes. Azért kényes, mert ha nem jó előadásban halljuk, akkor megfejthetetlen világnak tűnik, ami végtelenül unalmas lehet. Nagyon sok rossz előadásban hallhatunk gregoriánt, ahol az ember nem érzi meg, hogy az lélek és élet….Nem könnyű belülre kerülni a gregoriánba. Ha valaki belül van, olyan élményeket él át,… lelki élményeket, mert hiszen a gregorián nemcsak zene, és nem elsősorban zene. Olyan nyelve a léleknek, amely egy szöveget próbál zenei eszközökkel megtestesíteni. …a Szentírásnak a szavait mondja ki …azt a teremtő szót, amit ott találunk. Az isteni igét fogalmazza meg, és zenei köntösben hozza elénk.”
Már értem. Az énekes misén népénekként szólal meg felelgetősen a kántor és a hívek elővezetésében. Nem tud mély lenni. Ettől unalmas.
 Barsi Balázs szerint egyedül ez méltó a szentmiséhez, és nem a testiség zenéje: a rock, a jazz.
Szilas Imre mindkét utóbbi stílusban írt misét. Az ő véleménye szerint a pop műfaj már sok kedves dallammal örvendeztette meg a hallgatóságát, és nem volna szabad leírni.
Kodály szerint a zene nem könnyű és nehéz, hanem jó és/vagy rossz. (A tangóharmonika szerinte nem hangszer, kivéve Tabányi M. kezében, mert ott hangszerré válik – mondta Kodály).
Az ember az, aki ízlése szerint hallgat zenét, és jól teszi, ha ízlését folyamatosan csiszolja.
Tardy László karnagy egy előadásában úgy fogalmazott, hogy a monostorokban órákon át énekelték a  zsolozsmát s egyebeket. A közösség mélységében élte meg a gregoriánt. Ez az elmélyülés a mai atomizált világban kétséges. Nem tud elmélyülni a gregorián az esetleges hívőseregben. (Vö. Távlatok, 44. sz. 292. skk)
Hát ezért unalmas.
Sapszon Ferenc „világnyelv”-nek nevezi a gregoriánt. Ez persze igaz, de a nemzeteknek is megvan a saját zenéjük, amitől a gregorián általában jelentősen eltér recitáló stílusával. Meggyökerezését ez is nehezíti.
Egyebekben, hogy igényes szakrális műfajról van szó, annak ékes bizonyítéka, hogy a Magyar Gregorianum hanglemez-sorozata nagyon szép, és igen alkalmas az elmélyülésre.
Szerintem olyan nagyon is szabályozott előadói stílust megvalósító zene a gregorián, mint a táblafestészetben az ikonok világa.
Ami ledig a szövegek és a dallamok közötti összefüggést illeti, már a zsoltárok világában találunk utalást arra, hogy honnan a szöveg dallama. A 22. zsoltár kezdetén áll: „a karvezetőnek a »Szarvasünő reggel« dallamára – Dávid zsoltára)
De a virágénekek dallamát is kölcsön vette az egyházzene, ha  szükségét látta.

A három napja megesett gyászmisén ott voltak Soma (pater Somogyi Sándor), akivel egyszer Szentbékkálla fölött táboroztunk. Neki segédkeztünk Csanád, Olivér és én. Ott voltak a vezetett regnumi gyerekek is. Üdvözöltük egymást V. Attilával, aki a tábort forrásvízzel ellátta. Többnyire ő ereszkedett le a hegyről, hogy megtöltse a hatalmas marmonokat, és fáradhatatlanul felcipelte a táborba.
Olivér meg gitározta a misén is felhangzó Sillye-számot:  
La-la la-la la-la-la
La-la-la-la la-la-la-la
1.Ha valaki látja az arcomat,
ha valaki hallja a hangomat,
megtudja-e rólam, hogy Jézus él,
s boldog-e az ember, ha szeretetben él.
Refr. Boldogság, öröm az életem,
akárhova megyek, kell, hogy vigyem.
||: Örömöm Jézus adta nekem,
hogy ne csak az enyém, de mindenkié legyen! :||
2. Ha valaki nézi a két szemem,
ha valaki fogja a két kezem,
megérzi-e bennem, hogy Jézus vár,
s boldog-e az ember, ha az Ő útján jár.
Refr. Boldogság, öröm az életem,
akárhova megyek, kell, hogy vigyem.
||: Örömöm Jézus adta nekem,
hogy ne csak az enyém, de mindenkié legyen! :||
La-la la-la la-la-la-la
La-la-la-la la-la-la-la
Kedveltem, mert vidám nóta volt, és szövege bennünket buzdító.
Ott volt a gyászmisén továbbá Beton püspök is, aki bajóti plébánoskorában alkalmazta Daxot. Abban az időben írta az örvendező zsoltárt, amelyet viszont 1991-ben hallottam először az első zánkai regnumi nagytáborban.
Szívemből ünnepi ének árad, 
háladalt éneklek az ég Urának. 
Ujjongva tör fel a hála bennem, 
jósága körülvesz szárnyként engem. 

Adjatok hálát az Istennek, 
adjatok hálát az Istennek, 
Ő a mi teremtő Királyunk, 
alle-, alleluja, alleluja, alleluja! 2X 
 
Hála legyen, hála legyen, hála, áldott az Úr! 3X

Oly jó áldani az Urat, Ujjongóan jó Istennek zengeni Zsoltárokat.
Már kora reggelen jóságát, És éjszakákon át hirdetem szüntelen Nagy irgalmát.
Pengő hangszeren, lantokon, Ujjongóan jó Istennek zengeni Hálaszót.
Az öröm hangjai szóljanak, A gitár húrjain magasztalom ujjongva Csodáidat!
Uram, jó voltál énhozzám, Életemben nagy dolgokat műveltél Sok év során.
Sziklám, oltalmam Te voltál, Oly irgalmasan jó, gondoskodó Istenem, Égi Atyám.
Hála, dicsőség Nevednek, Most és örökké az égben, a földön.  Ámen.
Magam a háromszor ismételt részt (Hála legyen, hála legyen, hála, áldott az Úr!) a Vatikáni Rádió magyar adásának a figyelmébe ajánlottam hívójelül. Tökéletesen megfelelt volna. Nem hallgattak rám. Csak egyszer adták le ezt a dalrészt, de attól kezdve az adás rovatai közé beillesztettek melódiákat.
Azt hiszem, verhetetlen ez a markáns kompozíciójú dal.
Medjugorjéban is javasoltam 1991-ben, hogy ezzel mutatkozzon be a magyar közösség a Mladi Festen. De nem hallgattak rám.
Kár, nagy kár.