Mickey webnaplója

Napok óta foglalkoztat egy régen megélt jelenet.
Rómában történt, évtizedekkel ezelőtt, hogy egy ízben pap barátunk egy ismerős főpappal találkozott.
Paroláztak.
Közös ismerősünk bemutatott bennünket a főpapnak. Ő mosolygott, és kezét magasra tartva integetett le ránk.
Furcsa volt a gesztusa.
Olyan, mintha köztünk és közte egy hatalmas tömeg tartózkodott volna, ami miatt csak fejük fölött integetve tud bennünket üdvözölni.
Aztán mást gondoltam. A köztünk lévő rangkülönbség nem teszi számára lehetővé, hogy kezet nyújtson nekünk.
De ez a magyarázat se tetszett igazán.
Abban maradtam magammal, hogy hihetőleg olyannyira mizantróp volt, netán hipochonder, aki mindenféle fertőzéstől tat magába forduló, hogy távolságtartását csak ezzel a formulával volt képes kifejezni.
Nem tudom máig sem.
Ha azt kérdezted volna tőle, hogy szeret-e bennünket, vagy legalábbis némi szimpátiával tekint-e ránk, valószínűleg habozás nélkül igent mondott volna rá. (Semmi okot nem szolgáltattunk annak érdekében, hogy másképp gondolja.)
Nem kerítenék ennek ekkora feneket, de visszatérően foglalkoztat az a tény, hogy netán nem épp így viselkedünk rejtőzködő Istenünkkel szemben?
Messziről integetünk, messziről üdvözöljük, minden gesztusunk a távolságot célozza, jeleníti meg.
Te elvagy magadnak, mi elvagyunk magunknak, neked van elképzelésed életünkről, világunkban elfoglalt pozíciónkról.
Életünk mindennapjait azonban saját eszünk kereke irányítja 100%-ban.
Ő súgna nekünk, ha mi nem integetnénk neki messziről konokul a saját fejünk után menve.
Mitől félünk, kicsinyhitűek?
Mitől én, kicsinyhitű.        
Netán attól, hogy meg kellene változnom/változnunk?

A mai evangélium az utolsó vacsora eseményeit mondja el. Többek között Júdás árulásáról szól (akinek a bemártott falatot adom, az árul el engem), de Péter és Jézus párbeszédéről is:

„Ahová megyek – válaszolta Jézus –, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz. Péter fogadkozott: „Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted.” ³⁸Jézus leintette: „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz”
Akkor is, ma is kétfélék az emberek. Voltak és vannak vértanúk, és vannak tagadók. A köztes nép vagy közönyös, vagy lapsus (akik utóbb bánják tagadásukat). A pap megkérdezheti a hívektől: Ha magatokba néztek, mit találtok, melyik csoporthoz tartoztok. Hitvallókhoz, vagy lelkiismeretek olykor kukorékolásba kezd?  
***
Hirdetések unásig
Az első annak a hangoztatása, hogy az orvosi társadalom titkolja a megoldást, a gyógyszergyárak profitéhsége pedig ellehetetleníti, hogy hatásos serek kerüljenek forgalomba.
Ezek után jön egy bő lére eresztett élettani magyarázat, hogy hogyan működünk. Majd snitt. Jön a terméket reklámozó ember, és igen körülményesen megmagyarázza, hogy miért nélkülözhetetlen az általuk kínált szer.
Majd a szerencsekerék, vagy zárt ajtók felpattintása lehetővé teszi az alkalmi árleszállítást. Jól jön ez, hiszen már alig van néhány darab raktáron.
Pedig hozzászólások tucatjai igazolják, hogy csodát tett életükben a termék.
Aztán valahogy megtudjuk az árat is.
Néhány ilyen termékreklám szembejött ma velem, ilyenek:
                                      ára               most akciósan csak

ORIFON                    19 800                        9 900
Proctowell                  22 800                      11 400
Detoxil Water            22 800                       11 400
földelő szőnyeg         39 980                        19990
Prostactiv                        80 euro                       40 euro
Cannabis oil               22 800                       11 400
OsteFlex                      25 800                      12 900
Audiolin                      19 500                         9 300
AUSEN                        19 800                        9 800
Cardiotensive             22 800                       11 400
Opthalax                     19800                           9 900
Mi kell még?
Vegyen ma még, vegyen ma még, ne szórja szét az életét!!! – énekelte annak idején az Illés együttes.
Vegyek?
Ne vegyek?
Még meggondolom.    

Szürke az ég és szürke a föld.
Szürke a Nap is, szürke a Höld.
Szürke a tenger, nincs apadás.
Szürke az ágyam, s nem epedás.

Azt hiszem, kancsal rímek ezek, s a „verset” lüktetése teszi azzá, ami (a tartalom rovására).
De hát nem lehet minden együtt.
A ritmus adódott az Add már, Uram az esőt! első sora mintájára.
Ami pedig a vers igazát hitelesíti, az a napok óta tartó szürkeség.
Még véletlenül se dugja ki a fejét a Nap.
Egy régi emlékemet idézem fel.
A rádióban hallottam egy hangjátékot, amely arról szólt, hogy az idegen bolygón csaknem folyton esett az eső. Szürkeség uralta az országot.
Ha mégis kisütött a Nap, azt úgy ünnepelték, mint mi a napfogyatkozást.
Kb. olyan sűrűn is fordult elő.
Jól kijött a hangjátékban az az elemi öröm, amivel fogadták a napot az iskolás gyerekek.
Igyekeztek is kihasználni az utolsó sugárig.
Mert amilyen gyorsan kisütött, olyan gyorsan el is múlt a napos időszak. Ú
jra zártak a felhők, újra zuhogott szakadatlanul és kilátástalanul az eső.
Olyan is ez a szürkeség, mint amikor a sivatag kivirágzik.
Ameddig az esőzés tart, amíg megszívják magukat a növények, és gyorsan kibújnak a levelek és a virágok, Körülbelül addig is tart a Kánaán.
Ahogy átadja helyét a vigasztalan tűző napsütésnek, a tarhonyaszárító csillag mindent gyorsan kiaszal, kiszárít, betokoz, megpörköl.
Most várom az áldott napsugarakat.
NB. Furcsa lesz kánikula idején visszaolvasni a szürkeségről rótt sorokat.

A zene ha kell, ha nem kell, csaknem állandóan jelen van a fejemben. Elég csak rágondolni valamelyik csacska dalra, örökzöld slágerre, szimfóniára, bármiféle általam ismert zenére, máris megszólal bennem. Tegnap is ez történt. Egy érdektelen dallamocska zúgott már a fejemben vagy félórája, újra és újra ismételgetve önmagát. Eluntam. És ezúttal túljártam a saját eszemen. Tudva és akarva elindítottam magamban Mozart Kis éji zenéjét, ami rendesen végig is vonult odabent: mind a négy tétele szép sorjában. Azt hiszem, ez a megoldás máskorra is, ha ki akarom lökni az unt melódiát tudatomból (tudatalattimból?) Nem tudom, hogy hol a zenememóriai központ bennem.
Ötletemet nem akarom titokban tatani, mert megkérdezett unokáim sorra elmondják, hogy bennük is zene szól. Ők is elunhatják az egyes melódiákat, és – gondolom – hasonló módon ők is átcserélhetik magukban megfelelőbb zenére az éppen  „hallottat”.
Olvasom a Parlando új számát. Már csak egy-egy ismerőssel találkozom, akivel annak idején kapcsolatba kerültem. Leginkább már csak zeneszerzők neve és részbeni munkássága tűnik ismerősnek. A mostani számban valaki emlegeti tanulmányában azt a három hegedűetűdöket író komponistát, akiknek a darabjait magam is játszottam. Ezek Dancla, Dont és Mazas.
De rég is volt.
Tegnap egy mondat erejéig beszéltünk arról, hogy 1957-ben az NDK-ban harmadikos kisdiákként is kaptam a hegedűórákat és leckéket.  Egyik népdal (Volkslied) gyakorlása közben arra lettem figyelmes, hogy a szálló szobaasszonyai énekelnek. Azt a népdalt énekelik, amit játszom. Nem gondoltam, hogy Heringsdorfban ismerik a népdalokat. Tévedtem. Lelkesen eljátszottam még egyszer a nótát. Ami érdekes, hogy a mai napig emlékszem a dallamra. Bármikor elő tudom húzni emlékeim közül.
Valaki egyszer megjegyezte, hogy a németek muzikalitása, komponálókészsége és az általuk előhívott melódiák talán a legegyedülállóbb kincsei a zenei életnek. Nem érti, hogy ugyanezek az emberek hogy voltak képesek két világháború főszereplőivé válni.
Én meg a balkáni háború kapcsán fogalmaztam meg: Az a zenei kincs, amelyet a Vujisics-együttes műsorán tart, lenyűgöző. Hogy voltak képesek a délszláv népek egymásnak esni, egymást kegyetlenül irtogatni, akik ekkora kincsek gazdái.
Arra jutottam, hogy el kell különíteni a zenét és a zenélő embert egymástól. A háttérben a megtestesült gonoszság rejtőzhet, amely ráveszi az embereket, hogy egymás ellen forduljanak.

Mindig játszom a szavakkal.
A környékünkön van a Sóvár utca. Ahogy ránéztem, azonnal váltottam németre: Salzburg Strasse.
Délre tőlünk folyik az Aranyhegyi-patak. Még délebbre található a Goldberger gyár. Hasonlítanak. Nemde?
Olvasom a 22-es választás alkalmával: Orbán bukta.
Azonnal rávágom: Tisza P. alkonya.
A HÉV-végállomáson a büfé árlapja sorolja:
ízes táska                       195.-
káposztás táska             185.-
húsos táska                   230.-
almás táska                    215.-
túrós táska                     215.-

És akkor a kakukktojás
reklám táska                 60.- ?
De ha már túró: Közös lónak túrós táska – mondja a bandzsa közhely.  
Chuck Norris ki tudja nyomni a puszta nézésével a palacsintából a lekvárt még akkor is, ha az túrós! (Nem akarnám emlékét megsérteni. De ahogy a rendőrők tudják a legtöbb rendőrviccet, alighanem Norris is mosolyog odaát a róla keringő viccek százain.)
***
Nem értem, mitől ma ez a laza kedvem.
A. unokánk jelenleg éppen korosztálya történelem versenyén birkózik két megmérettetés után a harmadikkal. Ez valószínűleg a döntő.
Olyan jeles helyen rendezték, mint a Nemzeti Múzeum.
Hajrá uncsi!
***
Be is fejezem posztomat azzal, hogy éjjel öregebbek leszünk egy órával, mert a nyári óraátállítás következtében előre kell lökdösni az órákat egy egész órával.
El ne felejtsétek!

 Részlet Alice Weidel CPAC-on elmondott beszédéből. 
„Magyarország ismét a szabadságért folytatott küzdelem élvonalában állt. Mi, németek, soha nem fogjuk elfelejteni, mit tartozunk a magyar nemzetnek. [Taps] [Taps] Ma a szabadság és az önrendelkezés ismét veszélyben van. De ezúttal a veszély nem kívülről jön. Belülről fakad. A brüsszeli és túl sok európai főváros globalista elitjéből bukkant elő, pontosan azért, mert a jóindulat álarca mögé bújnak.

Ördögien veszélyes. Illegális tömeges migrációval árasztják el országainkat. Arra kényszerítik saját népünket, hogy etessék és előnyben részesítsék ezeket a tömegeket, miközben a bűnözés robbanásszerűen terjed, a terrorizmus veszélyessé teszi az utcáinkat, és az iszlám szélsőségesség megveti a lábát.

  És ezzel megfosztják európai nemzeteinket a lelküktől. Apokaliptikus pánikot szítanak az úgynevezett ember okozta klímaváltozás miatt, és ezt tökéletes ürügyként használják fel iparunk megfojtására, energiabiztonságunk lebontására, egész lakosság elszegényedésére, és egy olyan szocialista tervgazdaság bevezetésére, amely óriási mértékben növeli saját hatalmát.

Azt követelik, hogy fogadjuk el a tucatnyi vagy több száz nemről szóló abszurd fikciót, hogy a férfiakat nőknek, a nőket pedig férfiaknak nevezzük. Hogy zavarjuk össze saját gyermekeink elméjét, és ezzel aláássuk a családot, a személyes szabadság és maga az emberi társadalom alapját.

Adósságot adósságra halmoznak, és számtalan milliárdot utalnak át a világ egyik legkorruptabb rezsimjének, Ukrajnának, hogy elnyújtsák a háborút, ami nem a miénk. [Taps] Nem tartozik ránk. [Taps] Kijev mellett állnak, még akkor is, amikor a rezsim zsarol, fenyeget és fizikailag támadja a létfontosságú infrastruktúrát az EU tagállamain belül.

És ez még mindig nem elég nekik. Állandó háborút vívnak a szólásszabadság ellen. Üldözik azokat a polgárokat, akik kritizálni merik ezt a katasztrofális autoriter irányvonalat. A dezinformáció elleni küzdelem cinikus zászlaja mögé bújnak, hogy üldözzék azokat a pártokat és kormányokat, amelyek saját népük létfontosságú érdekeit helyezik előtérbe.

Még attól sem riadnak vissza, hogy beavatkozzanak a nemzeti választásokba és manipulálják a szabad polgárok szent akaratát, mert mindenekelőtt attól félnek, hogy mit dönthetnek szabadon az emberek. Brüsszelben úgy tűnik, azt hiszik, hogy az európai lakosság türelme végtelen. Tévednek.

   Pártunk, a német AfD Alternatíva fDland iránti növekvő támogatottság, valamint a magyar nép Ön iránt, Orbán Viktor miniszterelnök úr, tanúsított rendíthetetlen támogatása élő bizonyítéka annak, hogy a szabad polgárok türelme elfogyott. [Taps] [Taps] Újra meg kell küzdenünk a szabadságért és az önrendelkezési jogunkért.

Az eszközök eltérőek lehetnek, de a bátorságnak, az elszántságnak, a rendíthetetlen összpontosításnak pontosan ugyanolyannak kell lennie, mint őseinké. Minden olyan európai ember sorsa forog kockán, aki még mindig szereti a szabadságot, és minden olyan hazafié, aki még mindig hisz a szuverén nemzetekben. És szerencsésnek, igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ebben a döntő küzdelemben oly sok nemzet szabadságszerető hazafiaival és a szabadság rendíthetetlen bajnokával állunk egymás mellett.

Orbán Viktor, álljon fel. [Éljenzés és taps] [Taps] [Taps] Mi, hazafiak, vállvetve állunk, hogy sok sikert kívánjunk a Fidesznek és Orbán Viktor miniszterelnöknek az április 12-i választásokon. Minden jót kívánunk önöknek. [Éljenzés] [Taps] [Taps] Isten áldja önöket. Isten áldja Magyarországot. Isten áldja Németországot.

  És Isten áldja a szabad Európát. Köszönöm. [Taps] [Taps]

Mire várnak? – hangzik el a koreai sorozatban.
Lódobogásra, értékeli egy góbé.
A társa hozzáteszi: Pirított hógolyóra.
Buszmegállóban: - Anyád babát vár.
- Tudom, mondja a gyerek. - És az a pohos bácsika mit vár?
- A 22-es buszt.
Várunk és várunk. Hogy mire is?
Mindenre, aminek az eljöttét reméljük.
Várunk a várakozásra kijelölt helyen.
Várunk
- a melegebb tavaszra,
- a húsvéti feltámadásra
- parlamenti választás a kedvünk szerinti alakulására
- a béke helyreállítására
- egyik könyv második átnézésre
- másik könyv lektorálására
- az eljövendő örök életre
- Krisztus újbóli eljövetelére
- a háborúk megszűnésére
- a Kánaán megérkezésére
- Várjuk a hitük miatt üldözöttek szabadulását
- a keresők rátalálását az igazságra
- dimenzióink kiteljesedését
Persze addig se ülünk ölbe tett kézzel, mert
fel kell porszívózni,
meg kell írni a napi penzumot,
le kell vinni a szemetet,
figyelni kell környezetünk rezdüléseire,
és még sorolhatnám.  

Az üzletközpontban járva kerestünk és nem találtunk csoki bárányfigurát. Nyulak voltak, tojások és csirkék halomszám. Talán azért, mert a húsvéti bárány, mint olyan, erős jelkép. Meglehet, persze az is, hogy kevesen keresték korábban, amikor még a polcokon volt.
Fizetéskor a hűségkértyát sehogy se fogadta el az automata pénztár. A jelen lévő asszisztens azt javasolta, hogy változtassuk meg a jelszót. A harcias választás előtti indulatomban azt találtam mondani, hogy legyen a jelszó: NEM HAGYJUK! (Persze ez csak vicc volt.)
Visszaemlékezem arra, hogy aktív koromban is jelszót kért a számítógépünk a munkahelyemen. Azt javasoltam, hogy legyen a BÉKE szó.. Miért éppen a béke? – kérdezte a kolleginám. Az csak azért, mondtam neki, mert „egy a jelszónk: a „béke”. Az is vicc volt, de akkor elfogadtatott. Rövid szó, és a vonatkozó csasztuska folytán nem felejtjük el egy életre.
De ha már vicc.
A szoc. időkben közszájon forgott az a poén, hogy „Elvtársak, nem lesz többé háború, csak békeharc, de olyan, hogy kő kövön nem marad”.
A nagy vízválasztó csakugyan a háború és béke. (Nem véletlen Tolsztoj címválasztása.)
A háború a zsigeri gyűlölet szítása háttérben meghúzódó kevesek hallatlan meggazdagodása mellett.
A béke az osztozkodás ideje, a barátságok kialakításának a tere, az egymás elfogadásának huzamos ideig tartó kompromisszuma. Ugyanakkora indulattal szeretni is lehetne, mint amekkora ellenszenvvel esnek egymásnak birodalmak, eszmék, ideológiák, területi követelések.
Az ember rosszra hajló természetének kis-, illetve nagymértékben való megnyilvánulása.
Mindig az a kérdés: Cui prodest? Kinek az érdeke (húzódik meg az egyenetlenkedések mögött)?
***
Saját sorsunkat illetően valaha bizakodással tekintettem a közös Európa eszméjére. Az alapító atyák szépet álmodtak. A valóságba belerondított az Európát kaotikus állapotba züllesztő háttérhatalom.
Ahogyan a dolgok állanak, azt soha nem támogattam volna voksommal. Sajnos engedtünk a szirénhangoknak. Azt gondoltuk, hogy emberarcú közösségbe jelentkezünk.
Hol van attól az EU!?
Könnyen meglehet, hogy példátlan gyorsasággal darabjaira hullik.   

Tegnap elhoztam a RM-per engem is megszólító anyagát. Azért csak azt, mert a levéltár csak ezt az irattömeget őrzi. Amikor kutatásra beadtam kérelmemet, 1986-ig kértem adatokat, de mivel megfigyelésemet 1972-ben lezárták, és mivel a munkahelyek anyagai nem állnak rendelkezésükre, legalábbis ezt vélem, további feljegyzéseket nem kaptam. Hogy létezhettek ilyenek, onnan tudom, hogy egykori igazgatóm idézett személyzeti káderanyagomból, s elárulta nekem, hogy a piaristáknál végeztem a gimnáziumot. A gyári munkálkodásom idején pedig elutasították mérnöki karra kívánkozásomat, idealista megbélyegzéssel. KISZ-titkárommal jóban voltam. Úgy látszik, túlságosan is jóban… Későbbi munkahelyemen nem jelentkeztem foxi-maxira, s mint említettem, nem is akartam „hemzsegni”. Mindenesetre tegnap egy kortörténeti dokumentumcsomaggal gazdagabb lettem.
***
Hangutánzóink feltérképezésében is léptem. Saját kútfőmön kívül szótárakat is segítségül hívtam, és még néhány irodalmárt. Fekete Istvánnál meglehetősen sok hangutánzóval találkoztam és illesztettem be ezeket a gyűjteménybe. Újabb regényét olvasva is megjelöltem vagy húsz ilyet, s alig lepett meg, hogy mindegyik szerepelt már a kollekcióban. Hát persze. Írónk szókincse nem változott.
Meg kell jegyeznem, hogy Lackfi János költeményeiben is meglehetősen sok a nyelvezet gazdagítását szolgáló hangutánzó. Ezeket is igyekeztem begyűjteni. Újabb forrásra akadtam Sütő András novelláskötetében. Megint más tájegység, megint eltérő szókincs.
Nemcsak a hangutánzói mások, hanem pl. a halnevek. Kölönte. Itt nem terem ilyesfajta hal, csak domolykó, és az is ritkán. Eddig 1049 hangutánzó igére leltem, de lényegesen több van a magyar nyelvben Pl. igekötőkkel megspékelve. (A népnyelvről nem is beszélve.)
***
Egy gondolat a személyiségi jogokról. Valaha foglalkoztatott a gondolat, hogy nyilvánosság elé viszem szüleim, nagyszüleim levelezését. Rokoni kérésre elálltam ettől. Ugyancsak gyerekeim kérésére vagy tíz éve leálltam arról is, hogy gyönyörű unokáim vagy gyermekeim fotóit közszemlére tegyem. Így csak nekem szépek.  
Ma az jutott eszembe, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus lelkünkre kötötte, hogy amit hallunk tőle titokban, az hirdessük a háztetőkről, meg azt is, hogy menjünk az egész világra és hirdessük az evangéliumot.
No lám.
Istennek nincsenek személyiségi jogai. Kiteszi szívét, lelkét, életét, tanításait a legszélesebb nyilvánosság elé, hogy szájára vegye a világ. Éljen vele, de szabadságában áll vele visszaélni is.  
Hm.

Ma elmentem az Állambiztonsági Szolgáltatások Történeti Levéltárba, ahol átvettem a Regnum Marianum perében készült engem említő dokumentumok fénymásolatát.
Mind az 58 lapot.
Azon melegében végigolvastam az iratokat. Megpróbálom szűkszavúan levonni a tanulságokat.  
1970-ben az államhatalom harmadszor is rátámadt a RM-ra. A vád ellene, hogy az ifjúságot elszeretik az ateizmus elől. Hivatkozásuk a RM feloszlatásáról hamis állítás. Sose számolták fel. 1951-ben valahogy elfelejtették. Csak saját székházukból dobatták ki az egyesületet. Azzal vádolták a RM papjait és civil vezetőit, hogy idealista elitet nevelnek, összeszedett embereket, akik egy esetleges rendszerváltozás után átveszik az irányítást. Elhatározták, hogy „megverik a pásztorokat és akkor szétszéled a nyáj”. A pásztorok létszáma kb. 15 elkötelezett pap volt, a vezetettek száma szerintük is csak mintegy 100-120 főből állhatott. (Ma az RM taglétszáma több ezer fő.) Hogy hányunkat hallgattak ki tanúként, nem tudom. Én voltam a 22. számú, a kihallgatás dátumát illetően a legelső. Szept. 9-én a pápai laktanyában szolgáltam honvédként. Egy cellában hallgattak ki, ahol a kihallgató volt még jelen. Ő írta a jkv-et is. Majd egy napig az ügyeleten kellett lennem, éjjel meg a fogdában. Ma szembesültem hát az 56 évvel korábban felvett vallomásommal. Kifejtettem benne, hogy a fővádlott, HF csupán hitoktatással foglalkozott és érdeklődésünket nyitogatta a művészetek felé. Kirándultunk is, táboroztunk is. Politikával nem foglalkozott sem ő, sem a társaik. Említettem Sz. P. (osztálytársak voltunk gimiben) nevét, akivel ott összefutottunk. Társaim tanúvallomásában így szerepelt elég gyakran a saját nevem. Mások vallomásai is szelíd tevékenységekről szóltak. Egyik társunkat, (ML)-t használták fel adatszolgáltatással. Mint kiderült néhány verse tartalma folytán tartották sakkban. Az én megfigyelésemet 1958-ban kezdték. A III/III. 1972-ig folytatta ebbeli tevékenységét.  Érdekességként említem, hogy a csatolt anyagok között találtam: laktanyából haza írt néhány levelemet felbontották, hátha azokban rejlik valamiféle államellenes suskus. De pitiáner dolog.
Kiderült taktikai anyagukból, hogy a RM-t illetően semmiféle kézzelfogható terhelő bizonyíték nincs a birtokukban. Ezeket a besúgás, a minket egymás ellen fordítás, az elrendelt házkutatások és a kicsikart vallomások alapján kívánták összetákolni. Végül is sikertelenül. Az ítélet mégis megszületett. Úgy vélték, hogy az egyháznak nincs joga a fiatalokat nevelni a hivatalos világnézettel szembenálló módon.
Amikor a parlamenti választás közeledik, óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy a zárt ajtók mögött ugyan miféle komiszkodások, ravaszkodások, meg nem engedett, fehéremberhez nem méltó manipulációk tervezése folyik. (Először nyerjük meg a választást, aztán majd lehet a bírósággal szórakozni. És még: Megveszlek kilóra!)
Szégyen.
És ez folyton folyvást ismétlődik.