Mickey webnaplója

Tegnapi eszmefuttatásom kilőtt több témát, melyek ugyancsak foglalkoztattak. Pl. anyácskánk születésnapja volt (RIP). Pl. Levente állapota javulást mutat. Már teljes erőből sír, amikor túlissza magát. A kórteremben, ahol eddig két gyerek és mamája tartózkodott, oda – timsózás után (de az is lehet, hogy cipőkanál segítségével) – egy harmadik párost is beraktak. Az új gyereknek középfülgyulladása van. Lehet, hogy Elviráék még költöznek kórházon belül. Én már azt szeretném látni, hogy hazaköltöznek.  Ez leghamarabb talán a jövő hét valamelyik napján valósulhat meg. Nincs adatom arról, hogy a picike hány kilós, de szépen és szorgalmasan szopik és kap tápszert is, amennyi belefér. És úgy hallom, egyre több fér bele. Mica szerint nőtt is valamennyit.
Tegnap visszaemlékezést írtam a Goldbergerben töltött szűk másfél évem élményeiből. Nem tudom, megküldjem-e az Óbudai Múzeumnak. Még nincs kész, mert további részletekkel ki akarom egészíteni.
Mivel verőfényes idő volt, tegnap sétáltam egy jó nagyot, vagy inkább andalogtam a gáton, néhány csigát megelőzve. Közben készítettem fotókat. Restellem, de korábban napokig nem dugtam ki az orromat. Ez a disznóság azért fordulhatott elő, mert a fényképezőgép nem panaszkodik kutyamód, hogy azonnal vigyem le pisilni, kakálni. Így csak a lelkiismeretem morog, hogy miért teszem ezt vele.
Tegnap elvitte Tücsi a Evangelii nuntiandi javított változatát. Nem akarom itt részletezni, röviden azért összegzem tapasztalataimat a leirattal kapcsolatban. Objektív műfordítás eleve lehetetlen. Mégis több visszatérő hiba kiküszöbölhető egy kis odafigyeléssel.
A segédigék sűrű használata teljesen idegen a magyar nyelvtől.
A kenetes régies kifejezéseket fel kellene váltani azokkal a közszókkal, melyeket a mai magyar polgár használ.
A nyugati nyelvekben a magyarhoz képest fordítottan, a mondaton belül előbb áll a birtok, utána a birtokos. Az idegen nyelvek ennek megfelelően kapcsolják a szerkezet után az újabb mondatrészeket. A magyar adott esetben teljesen kénytelen átformálni a mondatot, ha azt akarja, hogy az átlagember megértse.
A műfordítók gyakran abba a hibába esnek, hogy úgy vélik, elég, ha tükörfordítását adják a nyugati szófordulatoknak. Ez nem megy. Nem a mi nyelvünket kell átállítani torz idegenre, hanem a magyar észjárásnak megfelelően visszaadni az idegen szöveget. Mondok egy példát. A német megiszik az étteremben egy presszót. A magyar csak röhög ezen, ha ezt olvassa, mert itthon egy duplát iszunk, esetleg egy feketét esetleg kapucinert, de presszót soha.
A zsinat után meghonosodott az inkulturálás fogalma. Ezen azt értik, hogy kölcsönhatásban áll a vallási hagyomány és az egyes népek kultúrája. ezért kölcsönösen odafigyelésre, alkalmazkodásra van szükség. Mivel nyelvében él a nemzet, legalábbis a miénk, ezért kiemelt fontosságú, hogy minden dokumentumot élvezetes és könnyen érthető stílusban hozzanak honpolgáraink tudomására. Ez valósítja meg az inkulturálást, és ezért a magyar teológia egyik sürgetően megoldandó feladata. Ellenkező esetben fordított hatást ér el valamennyi írott anyag. Unalmas voltánál fogva alig valaki fogja elolvasni, megérteni és tartalmát életébe beépíteni.
Sietek kijelenteni, hogy nem azt értem az előzőeken, amit az Apostol így fogalmaz: „…jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2Tim 4,3–4)
Nem tartalmi változtatásról, hanem közérthetőségről és helyes magyar mondatok alkotásáról beszélek mindnyájunk érdekében, a közérthetőség érdekében, az eredményesség érdekében.

Tegnap felnőtt társaságban megpróbáltam jól érteni egy mondatot a Jakab-levélből, mely így hangzik: „Aki tehát a világgal barátságban akar lenni, ellensége lesz az Istennek.” (Jak 4,4)
Sok hasonló tartalmú olvasható a Bibliában.
„Aki jobban szereti nálam apját, anyját, … nem méltó hozzám.” (Mt 10,37)
„Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak: a Mammonnak és Istennek.” (Lk 16,13)
„Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6,21)
Ezek valamiképpen a főparancsnak a következményei, mely így szól:
„Szeresd uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.” (Mk 12,30)
Ha tehát feltételek nélkül ő áll az első helyen, nem állhat ott más egyéb. Nem azért áll ott, mert önző, hanem, mert ő az abszolút szeretet. Nem szeret minket nála jobban senki: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (Iz 49,15)
„Gyermekeim, óvakodjatok a bálványoktól!” (1Jn 5,21)
„A bálványimádó nem részesül az Isten országában.” (1Kor 6,9)
Kemény beszéd ez, ki hallgatja meg – vetheted ellenük. 
Ám mind arról szólnak, hogy minden korban hajlamosak voltak (ma is, sőt kiváltképpen) az emberek arra, hogy valamiféle tárgyakhoz rendetlenül ragaszkodjanak, azaz hozzájuk való ragaszkodásuk megelőzze Istenhez való ragaszkodásukat. Nevezhetjük ezt harácsoló magatartásnak, kapzsiságnak, személyek, tárgyak bálványozásának. 
Az összes felvonultatott kitétel pedig arról szól, hogy nem kerülhet senki és semmi Isten szeretete és a mi szeretetünk közé, mert megzavarja az igaz értékek rangsorát. 
Ha viszont elfogadom a fenti evangéliumi, bibliai tanácsokat, parancsokat, boldog önfeledtségen élvezhetem Isten mindenkit megelőző szeretetét. 
Különösen igaz ez megpróbáltatások idején. Az Istenhez menekülés megoldja problémáinkat. Teljes szívvel át kell nyújtani a minket lesújtani akaró gondokat. Azzal a lelkülettel, mint a pieta Máriája, aki ölében tartja áldozattá lett Fiát, s úgy mutatja az Atyának.  
Ő elveszi fájdalmunkat, és megvigasztal, ha hozzá menekülünk.
„Krisztusnak és Pilátusnak … egyformán szolgálni nem lehet.” (Dsida Jenő: Tekintet nélkül)

- Tudni vélem, hogy egyik nagybátyám hatalmas kézirattömeget, s talán magnókazettákat hagyott hátra, amelyekre leírta, rámondta, amit a filozófiáról, az életről gondolt. Majd halála után alighanem semmivé lett felhalmozott anyaga.
- Persze mindez semmi ahhoz képest, hogy porrá égett az ókori alexandriai könyvtár minden anyaga.
- Közismert, hogy egy-egy tudományos kérdésnek „könyvtárnyi” irodalma van. Mire a felfedezéseket érvekkel alátámasztják, az élet ellép felettük.
- Csaknem naponta könyv érkezik a házhoz. Saját kiadású termések, életállapotunk egy-egy szegmensét támogató szakirodalom, stb.  A szakkönyvek egyik fele kiüti a másik felének az igazságát. „Csak növényeket egyél, csak fehérjét” … csak … csak … csak…
Minek annyit írni másoknak ... és nekem?  
Két mai aktualitás.
Az egyik:
Korrektúrázás közben támadt az itt következő gondolatsorom: Az idegen nyelvből fordított művek hiába jók tartalmilag, az akkurátus műfordítás halottá változtatja a még oly kitűnő munkákat is, mert olvasásuk dögunalom, megértésük nehézkes, így ütős mondandójuk a semmibe vész. Lehet, hogy Romhányinak volt igaza, aki az idegen rajzfilmeket jó színvonalúra mesterkedte poénos szövegeivel? Lehet, hogy Karinthyéknak volt igazuk, akik a Micimackóból jobb könyvet gyártottak, mint az eredetileg volt? Lehet. De hol a határ? Mekkora a fordító szabadsága? Mekkora, ha a fordító jóval fantáziadúsabb a mű írójánál?
A másik:
Az Óbuda Múzeum írásos emlékeket gyűjt a Goldberger Textilgyárról. Vajon érdemes-e megírni azt az évet, amelyet a gyárban töltöttem a szocialista időszakban, a hatvanas évek derekán? Vagy csak az indulás szépséges esztendeire kíváncsiak? 1965-ben a gyárban több volt a svábbogár, mint a három műszak összes dolgozója (az irodistákkal együtt).
Még meggondolom.
Önéletírásom elég röviden intézi el ezt az időszakot.
* * *
Családi történések: Középpontban az ifjabb generáció. Minden esemény, minden változás, minden rezdülésük, minden róluk szóló információ fontos.
Mica aszkéta életet él. Látom.
Elvira talán még aszkétábbat. Nem látom.
A picike pedig nagy-nagy elszánással dolgozik a kórházban változó eredménnyel.
Mi meg várunk. Tegnap kicsi betegtársát másikra cserélték. Az új kicsikének is tüdőgyulladása van. Így egy esetleges újabb fajta fertőzés veszélye csökkent.
Várjuk hazajövetelüket. Egyfelől szeretnénk, ha mihamarabb sor kerülne rá, másfelől azt szeretnénk, ha ennek nem fizetnénk nagy árat. Mert ameddig orvosi felügyeletet, ellátást és szakértelmet kíván Levente betegsége, addig megbocsáthatatlan bűn volna hazahozni. De egy másodperccel tovább sem szabad őt ott tartani a rideg, életidegen környezetben.
Hetek óta ebben az ambivalenciában élek, élünk, és ebben a feszült, néma várakozásban.
Nagyon hiányoznak.
Amíg gazdácskája távol van, nincs kedvem meglengetni bölcsőjét, a bútorok mögé dugtam kosárkáját.
Addig Mica közlekedik lakásunk és a kórház között, hozza-viszi az infókat, kajákat, ruhákat.
„Addig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködni kell…”?!

Amikor felkelek, még teljes a sötétség. A reggeli himnuszt (Ragyogva fénylik már a nap, az Úrhoz szálljon énekünk…) legfeljebb Vlagyivosztokban mondhatnák el, ahol csakugyan fényes lehet már a nap, ám ott nem tudnak magyarul. Így hát próbálgatom átalakítani, hogy ne hazudjak már kora reggel: „Egy lámpa ég, s én fent vagyok, az Úrhoz száll az én dalom, hogy minden ártót űzzön el, járjon ma mindenütt velem.”   
Ám ezt a dallamot valamiért kiüti egy másik, mely már éjszaka is bennem szólt. A Szőke Anni balladája. Az meg azért érdekes, mert hasonlóságot fedeztem fel a dalban megfogalmazottak és országunk EU-fogadtatása között. „hívta a város, hívták a fények, ó, Szőke Anni, becsaptak téged…”
Reggel bementem az üzletközpontba. Már a parkolóban találkoztam a kapitalizmus lényegével: Én több pénzt húzok ki a te zsebedből, mint te az enyémből, különben rosszul járok. Rendőrök csaptak le egy üres autóra, melynek feltehetőleg nem volt parkolási engedélye a rokkantak számára kijelölt sávban. Sokat nem kellett dolgozni a tetemes bírságért. Nemde?
Célszerűen haladtam a boltban. Zabital, kenyér, zsemlék, negró, mustár, ketchup. Célszerűen nem vittem magammal szatyrot sem. A zacskó zsemle egyik ujjamon fityeg, zsebembe gyűrtem a mustáros üveget, másikba a cukorkát, belső zsebembe a ketchupot, kezembe pedig a kenyeret, rajta a zabitalt. A kocsiban aztán elrendeztem mindent, mert egyébként két bevásárlótáska hevert a csomagtartóban.
Így jöttem haza.
Kezdődik tehát a hét, kirepülnek a dolgozók, Mica előbb látogatóba megy. Viszi a szükséges elemózsiát. Mivel gyakorta teszi meg a kórházhoz az utat – legalább reggel és este –, érkezésekor a kilincs lenyomásakor összerázkódom. Milyen híreket hoz. Próbálom arcáról leolvasni a ború vagy a bizakodás jeleit. Erről OV jut eszembe, akinek EP-i meghallgatása során arca elsötétült amikor az üres pocskondiázásokat hallgatta, az járhatott a fejében, hogy milyen méltatlan és tartalmatlan rágalmakban részesíti valamelyik jól fizetett ostoba. Máskor pedig, amikor védelmére kelt egy-egy normális arc, felderült a tekintete, alábbhagyott a nyomás, vonásai azonnal megbékéltek, csaknem megpihentek, hogy erőt gyűjtsön a legközelebbi támadásra. Erről pedig a Mesterre asszociáltam, Aki azt kérdezi az őt gyalázóktól: „Ugyan melyik jótettemért akartok megkövezni?” Vagy másutt: „Legalább a tetteim miatt higgyetek.”
Tudjuk: Nem hittek neki, felfeszíttették.
Micára visszatérve, kívánom, hogy legyen oka megbékélt és derűs tekintettel hazatérni a kórházból, sőt a gyors felépülés folytán kórházba járása is váljék okafogyottá. 
Míg rovom a sorokat, bekiabál, mert hírt kapott. „Levente picit jobban van, javult a légzése, nyugodt éjszakája volt.”
Hála Istennek!

Mica látogatni indult mise után, és órák hosszat nem jelentkezett se telefonon, se élőben, se sms-ben.  Én meg járok föl-alá, mint a tojósgalamb. Nem jó ez a némaság.
Éva keres telefonon: Híreket vár, de semmit se tudok, csak annyit, hogy valami nem stimmel. Éva meséli, hogy ma az ő falujukban L’Hôpital du Grosbois-ban miséztek, s a hívek Leventéért és családjáért is imádkoztak. (Holnap reggel nálunk a mise intenciót szintén értük kértük.)
Mica friss hírekkel érkezett.
Rossz, hogy bronchitiszt is kapott Levike, meg egyfajta gyermeknáthát, mert nélkülük is elég beteg volt.
Jó, hogy eddig nem esett vissza a gyarapodása.
Rossz, hogy megoszlik a beletöltött energia (tej és tápszer): saját gyógyulására és testépítésére.
Jó, hogy kezelhető valamennyi baja.
Rossz, hogy éjjel-nappal virrasztásra szorul. Ez Elvirának nagy és állandó terhelést jelent.
Jó, hogy az orvosnő megvigasztalta, nem kell tartania a legrosszabbtól. Szó sincs róla.
Rossz, hogy kezelései feltehetőleg még jó ideig eltartanak.
Jó, hogy együtt lehet a kicsikével (órákat sikerült Micának is magához ölelve tartani Leventét).
Nos, hát látnivaló, hogy eléggé vegyes a kép, még akkor is ha a helyzet nem fatális.
További mérhetetlen türelemre, gondoskodó szeretetre, odafigyelésre, ápolásra van szükség.
Nekem pedig érthető módon nincs kedvem semmihez. Nincs kedvem olvasni, zenélni, zenét hallgatni, a képernyő előtt bambulni. Éberen alszom, félig ébren virrasztok, várom, hogy befejeződjön az újszülött vesszőfutása.  
Igen. Várok, várunk. Órák óta, napok óta, hetek óta. Várunk, hiszünk és remélünk, mert akit szeretünk, az beteg.
Adja az Ég, hogy megrövidüljön a várakozás ideje mindnyájunk érdekében.
Utoljára hagytam, pedig ezzel kellett volna kezdenem: Mindenkinek köszönjük a törődést, az imákat.

Tegnap estére behatárolták kicsi Levente betegségét. Atipusos (tehát nehezen kimutatható tünetekkel támadó) vírusos tüdőgyulladás. Az orvosi arzenál teljes bevetése megtörtént. Mint az egyik orvos megjegyezte: „ráborítjuk a teljes gyógyszeres szekrényt”. Valójában szteroidot kap, némi antibiotikumot, légzésjavítót, ha kell, oxigént és minden szükségeset infúzióban. Elvira úgy mondja, hogy állapota megfelelő, merthogy táplálkozik. A kép bővülhet, mert kilátásba került, hogy az intenzívre kerül. Tegnap, február 18-án kérésre V. Miklós szükségkeresztségben részesítette Leventét.
Én Miklós elkísértem fiam Miklóst, hogy felvegyük Vigyázó Miklóst, keresztelné meg Levente Miklóst. Ez megtörtént. Utána én Miklós hazavittem V. Miklóst, fiam Miklós még maradt Elviránál és Levente Miklósnál, utóbb a reggel odavitt Forddal jött haza.
Ma Tücsi misét kért a jelenleg kórházban tartózkodókért Elviért és Leviért. A címbeli türelmes várakozás csakugyan kezd megszokottá válni. (Utalhatnék a Please wait posztomra, mely utóbb próféciának bizonyult, hiszen azóta egyfolytában várakozunk. A várakozás alkalmat adott arra, hogy átvizsgá1jam és kiegészítsem a család algoritmusát. Dőlttel szdve az elhunytak, vastaggal a pótlólag regisztráltak. Tehát a mai állás szerint így néz ki szűkebb családunk Gyorgyovich ága:
1 †dr. Gyorgyovich Antal
101†Farkas Mária, Gyorgyovich Antalné
102 †Farkas Anna, Gyorgyovich Antalné
11 Gyorgyovich Gábor
1101 †Czakó Éva
1102 Králik Kinga
111 Gyorgyovich Ágnes
11101 Oliver Kuhlmann
112 Gyorgyovich András
11201 Hegedűs Zsuzsa
1121 Gyorgyovich Zita
113 Gyorgyovich Ákos
12 Gyorgyovich Miklós id.
1201 Vigyázó Gabriella
121 Gyorgyovich Éva
12101 Francois Cavalli
1211 Mátyás Cavalli
1212 Timothée Cavalli
1213 Estelle Cavalli
1214 Flora Cavalli
122 Gyorgyovich Zsuzsa
12201 Gulyás Tamás
1221 Gulyás Ágoston
122? †lelkecske odaát
1222 Gulyás Blanka
1223 várjuk a lánykát
123 Gyorgyovich Katalin
124 Gyorgyovich Miklós ifj.
12401 Gy.-né Koltay Elvira
1241 Gyorgyovich Levente Miklós
13 Gyorgyovich Ildikó
131 Konrád Márton
14 Gyorgyovich Antal ifj. alias A. Gordon
1401 Connie Gordon
141 MaryEllen Gordon
14101 Rodrigo
142 Christopher Gordon
143 Anna Gordon
15 Gyorgyovich Anikó
1501 †Varga Ferenc
16 Gyorgyovich Ágnes Fodor Zoltánné
1601 Fodor Zoltán id.
161 Fodor Zoltán ifj.
162 Fodor Tamás
163 Fodor Melinda
16301 Peti
17 Gyorgyovich Katalin, Lantos Lászlóné
1701 Lantos László
171 Lantos Dániel
172 Lantos Borbála
Mintegy 40 élő

Aki nyomon követi az utóbbi időkben megfogalmazott blogbejegyzéseimet, az érzékelheti, hogy magánéletünk krízisét éli kicsi unokánk változó állapota miatt. Hasonlóan fáj a kis ártatlan szenvedése, mint egykor Jóbnak az ő megpróbáltatásai. Mégse hagyhatom szó nélkül azt, amit manapság a szégyentelen EU művel országunkkal.     
Szégyellem magamat, amiért annak idején megszavaztam az EU-ba lépést. Mentségemre legyen, hogy De Gasperi, Schuman és  Adenauer erkölcsös elképzeléséről papoltak nekem, és csak a nálam dörzsöltebbek látták, hogy egészen más itt az ábra. Ki is ábrándultam menten az egészből, amikor a gazdák az EU-támogatás szokásos mértékének mindössze a 25%-át kapták.
Szégyellem magamat az EU szabadossága miatt.
Szégyellem magamat, az EU-képviselők jó részének hitványsága miatt.
Szégyellem magamat, amiért köpnek a tényekre, és koncepciós pert folytatnak ellenünk.
Szégyellem magamat helyettük, mert valakinek csak szégyellnie kell magát amiatt a színvonaltalan becsmérléssorozat miatt, amit igaztalanul ránk fröcsögtek.
Szégyellem magamat, mert a saját maguk által támasztott törvényeket gátlástalanul lépik át.
Szégyellem magamat helyettük, mert akik nem jobbak a Deákné vásznánál, hazámtól tökéletességet követelnek. Mégis hogyan képzelik?
Szégyellem magamat, mert senki nem kiáltja el: Meztelen a király! S ha elkiáltja, süket fülekre talál.
Szégyellem magamat mindenki miatt, aki hazugságokat fogalmaz meg saját hazája, történetesen Magyarország ellen.  
Ezennel visszavonom a voksomat, és mindaddig fenntartom ebbeli véleményemet, ameddig a három alapító atya értékrendjét nem látom megvalósulni.
Valaki mondja meg: Miért ennek a kis országnak a kötelessége a becsületen alapuló politizálásra rászorítani a kontinenst?
Valaki mondja meg, a katolikus Horvátországnak miért nem árulta el valaki, hogy ha az EU-ba lép, ateisták fogják agyát mosni?     
Isten áldja Magyarországot, Isten, áldd meg a magyart, és persze mindenkit, akit a képedre és hasonlatosságodra teremtettél és álmodtál.  

Szomorú az én lelkem, mert Levente unoka nem elég, hogy kórházban van, ott is kell maradnia, merthogy tüdőgyulladást állapított meg ma az orvosi konzílium. Az eget és a földet hívom segítségül, hogy megbirkózzon a kicsi ember ezzel a kemény kihívással. Reménykedünk,
bizakodunk,
tűrünk,
várunk,
imádkozunk,
empátiával gondolunk unokánkra és szüleire, akik nehéz napokat élnek meg ezekben a hetekben.
Imát kérünk értük!

Két helyen áll meg a busz. A pataknál a kanyarban és a Szentendrei úton. A patakhoz megyek, de senki sem várakozik ott.
A Szentendrei úton kétféle busz is közlekedik. Az egyiket láttam elmenni, a másik nem akar jönni. Ám a buszmegálló és a HÉV-megállók közel vannak egymáshoz.
Megállok félúton a kettő között.
A HÉV érkezik.
Egyet megyek vele, mert a következő HÉV-megállóban már háromra nő a busz-„viszonylatok” választéka. Azonnal érkezik a patak mellől kikanyarodó.
Felszállok, két megálló után meg le, hogy egy harmadikkal elvitessem magamat a Flóriánba. Ide költözött ugyanis a bankunk a lakótelepünkről.
Nincs kedvem a postán kártyával fizetni, mert kezelési költséget számolnak érte, amit szemtelenségnek élek meg.
Nincs kedvem a „bankomat” használatához sem, mert pénzkezelési költséget számolnak fel érte, amit szintén pimaszságnak gondolok.
Françoisnak tíz évvel ezelőtt elmeséltem. Némileg hitetlenkedve rázta a fejét. Franciaországban az ilyen bank azonnal bezárhatna, mert hiszen minden bank abból él, hogy mások pénzét forgatja.
Nos, megérkezek az üzletközpontba.
A bejárat melletti modern szakbolt teljesen üres. Két eladónő üldögél a pult mögött, és beszélget.
A könyvesboltban lézengenek, az antikváriumban sincs vásárló.
Az emeleten a vállalkozó feleségével beszélget az üres boltban.
A ruhabizományiban mintha volna néhány érdeklődő.
Néhány csöves őgyeleg melegedik és beszélget a folyosón.
Nem kell sokat várni az automatára.
Nálam a készpénz, megyek vele a postára. Itt sincs sorban állás. A százezer Ft harmadrészét azonnal befizetem a távfűtésre (a korszerűsítés óta olcsóbb).
Dolgom végeztével indulok haza.
Az aluljáró felső szintén egy nő „dolgozik”. Az ingyen újságot (Metro) kínálja pénzért.        
Az alsó szélére érve pedig éktelen bömbölés fogad. Egy gitáros koldus veri a húrokat, és nem viccelek a „Vargáéknál ég a világ, sütik már a rántott békát” szövegű gyerekdalt ordítja, és eszetlenül zörög hozzá gitárjával. Három akkordot próbál a nótához igazítani,többé-kevésbé alkalmazkodva a dallamhoz.
Haladok tovább.
Húsz méterre tőle újabb nő, ő a Fedél nélkül c. lapot árusítja. Rettenetesen fájhatunk egymásnak. Éppen jókor, a busszal egy időben érkezem a megállóba. Tíz perc múlva megérkezem. A megállóban a szokott kép fogad:
Egy western-hősnek öltözött sovány hajléktalan kér pénzt a jelzőlámpánál az autóval közlekedőktől.
Ez az összkép áll össze.
Járnak a közlekedési eszközök, nyitva vannak az üzletek, bár vevő alig, az állásban lévők, rendre támasztják a pultot, és várják a csodát, hogy mégis csak vegyen valaki valamit.      
Akik dolgoznak, azok a koldusok és a csövezők. Hátha csurran-cseppen valami a járókelőktől.
Mit mondjak?
Csakugyan elég abszurd a kép.

Tudtam, hogy így lesz, mégis reménykedtem, hogy egyszer végre kialakul egyfajta rend, amely megóv attól, hogy éjjel-nappal újat tanuljak. (Mit gondoltok, miért nincs mobilom, miért nem akarom lecserélni a fényképezőgépemet többé újra, miért nem vonz az MP3, a blue ray, miért akadok el, ha a javított PC-mre telepített szoftver korszerűbb [és bonyolultabb], mint a megszokott verzió volt.)
De még ha csak bonyolultabb volna, ám a funkciók helye is egészen máshol található.
Mintha csak az volna a fejlesztők célja, hogy mielőbb bolonduljon meg a kedves felhasználó, legalábbis tornásztassa az agyát, keresse meg új helyén, módosított tartalommal azt a valamit, amit korábban már ismerni és használni tudni vélt.
A találmány persze ezúttal sem új.
N. Parkinson egyik tétele szerint a nyugdíjkorú munkatárstól úgy szabadulnak meg Angliában, hogy sűrűn a világ túlsó felén tartandó konferenciákra delegálják. Ő pedig rohan beoltatni magát, intézni a bürokratikus dolgokat, repülőn helyet foglalni, jegyet rendelni, adatlapokat kitölteni, hogy aztán a számára ismeretlen városban megpróbáljon nem eltévedni, szállodájában és a tömegközlekedési eszközök rendszerén eligazodni. A kiküldő cég szerint van rá esély, hogy az illetőt megüti a guta, vagy kéri nyugállományba vonítását.
Hogy mekkorát változott a világ!
Egykor a Meinl cég fűszerüzletei az építőkocka elvei szerint működtek. Bármelyik boltjukban magad mögé nyúlva ugyanott találtad meg az egész borsot, a köményt, az akármit.
A jezsuita iskolák tanmenete ugyanígy működött.
A tanév negyedik hetének hétfőjén az ötödik osztályokban a világ bármely részén a harmadik óra –tudom is én – pl. latinóra volt.
Ma nem így van.
A gyerekek órarendje egy évet sem bír ki. A szünetekben pedig vonulgatnak egyik teremből a másikba.
A nyugdíjasok az üzletközpontban nyugodtan eltévedhetnek, mert még az modulállványokat is átszerelik (hogy a rajtuk tartott áruféleségekről most ne is beszéljünk). Úgy kell annak, aki kiteszi magát az impulzusvásárlást erőltető hatásoknak.
Nos, ezt tapasztalom meg számítógépem felépítésén is. Lehet, hogy visszatérek egy korábbi szövegszerkesztő változathoz. Mert lehet, hogy az új komfortosabb, de a régit meg ismerem. Kényelmesebb, csak úgy, mint a kitaposott cipő.
Azt hiszitek, ismerem fényképezőgépem valamennyi funkcióját? Hát nem.
Azt hiszitek, ismerem adó-vevővel dolgozó vonalas telefonom valamennyi funkcióját? Hát nem.
Azt hiszitek, ismerem TV-távkapcsolónk valamennyi billentyűfunkcióját? Hát nem.
Ezek az eszközök úgy járnak velem, mint a világ a magyar nyelvvel Bródy megfogalmazásában.
„Kár, hogy a magyar nyelvet senki sem érti, s nem is akarja megtanulni.”
Lehet, hogy ugyanilyen kár, de korunk változásait én se értem, és nem is akarom megtanulni.
Hogy is tenném, amikor – szemben a magyar nyelvvel, mely az évszázadok alatt alig valamit változott – a technika folyamatosan eltáncol a megismerési tempóm elől.
Mire megtanulnám ezt, tanulhatom a következőt, de még mielőtt értenék hozzá, újabb variánssal tolakodnak elő.
Kedves jó fejlesztők! Higgyetek nekem: Nincs ez így jól.
* * *
Szolgálati közlemény. Levente hurutos megbetegedése következtében nem volt képes gyarapodni, ezért ma bent tartották a Bethesdában Elvivel együtt. Gondoljatok rájuk!
Köszönöm.