Mickey webnaplója

Ma minden megtörténhet a virtuális térben. Este kísérleteztem a picasa 3-mal. Elég sokszerű őrültségekre képes. Nekem közülük legjobban a rajzzá alakító program tetszik. Hogy kísérletezhessek vele, nyitottam egy „rajzok” mappát és abba másoltam a fényképezőgép memóriakártyáján lévő több száz képet, majd arra a kérdésre kerestem választ, hogy mely ábrázolatok mutatnak jól ceruzarajzként, és melyek színes litográfiaként. Találtam meglepő dolgokat, és kevésbé érdekeseket.
Elsősorban a portrék érdekeltek. Hogy miért? Mert ritka az az utcai gyorsrajzoló, aki pontosan képes volna visszaadni egy arcot egy az egyben. Ehhez hallatlan éles látás és kiváló rajzkészség kellene. A digitális fotó egy pillanat alatt megoldja a feladatot.
Jaj nektek, rajzolók! Már a ti állásotok is veszélyben forog.
Avagy ki tudja?
Receptem: Vesztek egy digitális kamerát, és észrevétlenül lemásoljátok a rajzolásra jelentkező arcot egy A/4-esre, miközben egy másik papírlapon maszatoltok. Ezt egy hirtelen mozdulattal összegyűritek, és a másológép tetejéről leemelitek a digitális skiccet, mely kontúrjaiban legyen igen halvány, de egyértelmű. Nos, már csak ezen kell a vonalakat utána húzni grafittal, hogy portrétok eredetinek tűnhessen, és immár csakugyan azt az illetőt ábrázolja, akiről készült.
Jó munkát!

A Belső-Óbuda-i amfiteátrum
Néhány napja mit kínlódtam azzal, hogy elfogadható képeket készítsek valamilyen  jól eltalált pozícióból a római kori építményről. És tessék. Sziszifuszi erőlködés az egész. Ha a teljes kép érdekel, keresd ki a google-mapon és megmutatja a fűszálakat is.

Munkás hétköznapon vagyok túl. Egy magyar nyelvű könyvet ültettem át magyarra. Nem állítom, hogy elkészült, de nagyot haraptam belőle. A munka ahhoz hasonlít, hogy kiemelsz az épületből egy rossz téglát, s megpróbálsz egy jó téglát a helyére rakni. Adódnak általános elvek, amelyek segítenek a változtatásokban.
- A macska fel lesz mászva a fára – ugye kerülendő.
- Többnyire az is, hogy minden második mondatban néhány „volt” létige szerepel, és minden első mondatban az, hogy „ment”, „jött”, „mondta”. A tízedik lap után nincs ember, aki egy ilyen könyvet továbbolvasna.
- A magyar kerüli a segédigéket, amennyire teheti. A nyugati nyelvek pedig módszeresen élnek velük. Nos, ez a fordítót sokszor csapdahelyzet elé állítja. A mondatot össze kell zilálnia ahhoz, hogy ép ésszel kikeveredjen ezekből a fordulatokból. Könnyen válhat belőle ferdítő.
Apropó: kell. A muss sein sűrűn előfordul a németben, de a magyar kerüli, ha nem „muszáj”, nem használja.
Elő- előadódik, hogy a fordító tükörfordítást alkalmaz olyan kifejezések esetén, amelyeket a magyar nem vagy alig ért. (Ha tehetném, olykor ordító lennék a fordító mellett.)
Egyszeri nekifutásra annyi telik tőlem, hogy megpróbálom olyan magyarra áttenni a kötet mondatait, melyeket a mai olvasó nehézség nélkül megért, és melyek tartalmilag a leginkább közelítenek ahhoz, amit a szerző információként át kíván adni a nagyérdeműnek.
Hogy azután kinek milyen hasfájása keletkezik ettől az átírt kötettől, megjósolni sem tudom.
Egy biztos: ha egy könyv nem számíthat Nobel-díjra, átírás után sem valószínű, hogy eredménnyel pályázhat rá.
Én meg ameddig el nem készül a műremek, mondatonként fejtem szét a „csámpás kötés szálait”, hogy immár szabályos sorokba rendezzem a gondolatfonalakat.          
Bár lehet, hogy a menetközben javított Trabant példázata hatásosabban adja vissza a valóságot, netán a sziszifuszi munka kifejezésé.
Kívánjatok kitartást!

Szerencsére Leventének sok időt kell ölben töltenie, mert két héttel korábban jött a napvilágra, és van pótolnivalója. Ennek a jegyében ma délelőtt két óránál is többet üldögéltem vele a kanapén, nekem és neki egyaránt kényelmes pózban. Hátulról sütött a nap, kellemes hőmérséklet vett körbe bennünket. Levi se túlöltözve, se alulöltözve nem volt. Egy darabig őt magát nézegettem, ahogyan szuszog, ahogyan mozgatja filigrán ujjacskáit, ahogyan fel-felhorkan, olykor köhécsel egyet-egyet, ahogyan az igazak álmát alussza néhányat grimaszolva.
Azután arra lettem figyelmes, hogy angyalok keringenek körülöttünk. Tücsi vett karácsonyra négy, rézlapból kivágott, trombitáló angyalt, akik körbe forognak az ismert trükk  megvalósításával. Egy propelleren lógnak (körhintán?) az angyalok, és a radiátor felszálló melege játszatja el velük, hogy ők a parpetuum mobile. Én tehát Tücsinek a négy körbetrombitáló rézangyalát figyelem. De nem is magukat az angyalokat, hanem a plafonon és a falakon köröző aranyfényeket, merthogy a nap sugarait tükrözik ezek a mobilok a szobán keresztül. Csakugyan úgy érzem, hogy körberepülik az angyalok az ölemben szunnyadó kisdedet. Igazuk van. Hiszen „Itt jelen vagyon – nemcsak Levente, hanem – az Istennek Fia” is.
Teljesen jogos ez a légi-égi cirkálás.
Így maradok két és fél órán át. Megint relaxált engem ez a kicsi legény, és taán ez kölcsönös.
közlemény: néhány újabb fotó a 2012.1 albumban. Már 2kg 60 dekás Levente, és ez szép elmozdulás jó irányban. 

Egy mondat a ma reggeli zsolozsmából: Urunk, halmozz el minket szereteted kincseivel!
Akik benne élünk, mozgunk és vagyunk (Pál), hitünk gyarapodásának arányában felismerjük, hogy Isten szeretete csakugyan úgy vesz körül bennünket, mint a levegő. Éppolyan láthatatlan és épp olyan valóságos. 
Akihez a miatyánk szól, attól kérjük a reggeli imaóra egyik ismétlődő mondatában: Halmozz el minket szereteted kincseivel!
Aki együtt él ezzel a transzcendens valósággal, az figyelmét ezekre a végtelenül erős hatásokra fókuszálja. Csaknem kizárhatja az immanens világ – sokszor nagyon is a pokol gyűlölködésére emlékeztető – zavaró jelenségeit. Aki nem hiszi, nézze a különféle tévéműsorokat. Aki hisz Isten szeretetében, annak megint csak Pált idézem: „Reményünk alapos.”
„Ne féljetek!” Ezt már a Mester tanítja és ismételgeti oly sokszor az őt hallgatóknak.  „Miért is rettegnénk”, amikor van Valaki, aki „elhalmoz minket szeretete kincseivel”. 
Életünket bearanyozhatja a spirituálé szövege is: „Az ég, a föld, a világ mind az ő szent kezén, ne félj te kicsi nyáj, az Isten véd… És kedves neki minden szegény…”, akiket elhalmoz szeretete kincseivel. 
Egy perc misztika
A teológia megfogalmazása szerint a mise Krisztus egykorvolt áldozatának megjelenítése. Az ég és a föld itt összeér, egybecikkan, ha úgy tetszik, merthogy a végtelenben nincs idő, csak örök jelen. Így igaz a sokmilliónyi megjelenítés egyidejűsége a 2000 éves eseményekkel. Pl. az utolsó vacsorával és a keresztáldozat valóságával. 
Amikor tehát azt halljuk, amit a tanítványok az utolsó vacsorán, hogy „ez az én testem, mely értetek adatik”, és a pap megemeli a konszekrált ostyát, akkor egy másik helyszín is megjelenítődik, (csakhogy ez nem kap megfogalmazást) nevezetesen a pribékek felhúzzák a keresztet, és közben Jézus így imádkozik értük: „Istenem, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekednek”. Majd hozzáteszi a golgota utolsó szavait: „Beteljesedett!”
A mise folyik tovább. Amikor a pap azt mondja, a bort és csepp vizet tartalmazó kehely fölött, hogy „ez az én vérem, mely sokakért kiontatik…”, akkor a golgota is megjelenítődik, ahol a százados lándzsát szúr Jézus szívébe, ahonnan víz és vér ömlik ki (kiontatik), és ugyanez az ember kijelenti: „ez valóban az Isten Fia volt”. Mi hasonlóképpen fogalmazhatunk: Jézus, te valóban az Isten Fia vagy. 
És amikor elhangzik a kánonban: „Őáltala, ővele, és őbenne a tiéd mindenható Atyaisten minden tisztelet és dicsőség…”, akkor tudnunk kell, hogy a golgotai pieta-jelenet realizálódik. „Áll a gyötrött istenanya – és Istennek mutatva – siratja szent fiát”.
A 2000 éves történés ismétlődik akkor is, amikor azt ismételgetjük: „Isten báránya, te elveszed a világ bűneit.” Az Isten Báránya a Tábor hegyén megdicsőült Krisztus, aki csakugyan irgalmas szívű és békéjét adja.
Végül mondanom se kell, a szent kenyér vétele megvalósítja az utolsó vacsora kérését: „vegyétek és egyétek”, párhuzamosan emlékeztet a csodálatos kenyérszaporításra. 
Én meg itt abbahagyom fejtegetésemet, mielőtt a szószaporítás vétkébe esnék.

A solace (angol), vigasz(talás) értelmű.
Ma több vigasztalásban volt részem. Közülük itt kettőt emelek ki.
1. Az első vigasztalást, ha jól számolom, a ma 16 napos unokámtól kaptam, aki az igazak álmát szuszogta délután az ölemben. Kis fejét beszúrta az állam alá, lábait maga alá húzta, bal kezét az állam és a nyakam közé dugta, a jobb pedig mellemen nyugodott. Békésen szundított, mint a jóllakott napközis. Csakugyan jóllakott. Már tegnap is nekibuzdult a gyarapodásnak, de ma gőzerővel nyelte az éltető nedveket. Rajtam pedig az igazak álmát aludta. Így maradtunk másfél óra hosszat, amikor is a további gyarapodás céljából felébresztetett az újabb dózis felvétele ügyében.
E másfél óra alatt húsz évet fiatalodtam, teljesen relaxált, hogy megélhettem Levente irántam való feltétlen bizalmát, a szimbiózist vele, az önfeledtséget és időtlenséget. Én jelen voltam neki, ő jelen volt nekem.
Ha nem lennék olyan gyáva, este be sem szedem a marék gyógyszert. Olyan fitté tett ez a kikapcsolódás. Talán mondanom se kellene: bekaptam minden pirulát.

(A kép korábban készült.)
2. A másodikat indulgató számítógépem produkálta. Ma egy Scott Joplin darab visszhangzott a fülembe, annak is jobbára az utolsó motívuma. Hogy visszaidézzem az egész darabot, beírtam a keresőbe: Solace https://www.youtube.com/Solace. Azonnal rengeteg találatot adott. Ezekből természetesen egy gépzongorás változatot választottam ki, melyben a szerző előadásában hallható a mexikói szerenád. Ma megint meghatott a darab törékenysége, finomsága, eleganciája. Hogy dallamában felhasznál-e az ő korában már meglévő latin-amerikai dallamelemeket, vagy sem, nem tudom. De ez a zene csakugyan vigasztal, beszélget velem, kérdez és válaszol, szelíd hangulatot áraszt.
Solace.

Jelentem, elkészült számítógépem. Rácsatlakoztattam sikeresen az elektromos és internetes hálózatra. Bizonyos vonatkozásokban életjelt mutat. De számos segédprogramja hiányzik.
Egy használható vírusvédelem, a
picasa, az általam használt
Mozilla Firefox, és a 
mentések is egy kalap alá kerültek,
mint hasműtét után a belek.
Részint másképp helyezkednek el, részint csellengő és átmetszett idegpályák jellemzik. Eltart egy ideig, mire visszanyeri a gép a versenyző kondiját. Mindenesetre él,
akar,
gyors és
türelmes.
Egyelőre felpakoltam több mint száz fotót, de csak a picasa telepítése után kerülhetnek az albumomba. Addig türelmeteket kérjük. 
Állandó az érdeklődés a legkisebb unokánk iránt.
Most ekkora (mutatom).
Most két és fél kiló. 
Most szépen táplálkozik, 
most ment el az orvos, aki szerint semmi panaszra nincs okunk, 
most Levente megfelelő módon növöget, és 
most elindult afelé, hogy súlyhátrányát ledolgozza.
Jelentem, bevált egy vékony etetőszonda, mely könnyebbé teszi a hendikep
lefaragását számára. 
Készült róla is egy néhány tucat fotó, de a fentiek miatt csak később mutatom meg őket. Addig el kell fogadnotok tőlem, 
hogy szép, 
hogy már ugyanannyi foga van mint nekem. 
Ha a számítógép minőségi változása beáll, azonnal minden részletet megmutatok.
Addig is köszönöm mindenki fohászát, aki drukkolt a picinek, hogy mielőbb összeszedje magát. 
Éva lányt Isten éltesse, mert szülinapja van, 
Elvirát, mert névnapja van. 
„Boboláról” is megemlékezünk, mert ugyanezen a napon született. 
Ő volt Mica keresztapja.
R. I. P.

Tegnap két kérdésre vártam választ, két elég fontos ügy rendeződésére. (Please wait!)
Az egyik: milyen állapotban érkezik haza unokánk a kórházból, aki elesettsége folytán nem akart vagy nem tudott táplálkozni. (Kiderült, hogy érzékeny a tejfehérjére.)
A kórházban, gondolom helyes diagnózist állapítottak fel, mert látványosan elindult a fejlődés-gyarapodás útján. (Tegnap reggel érte miséztek a Belvárosban.) Különféle jótét lelkek ellátták egyebekben mindenféle segédeszközökkel, sterilizálóval, melegen tartóval, mérleggel. Némelyik szerkentyű akkuval működik. Sikerült négy olyan cerka-akkut összeszedni, amelyik szóra bírta a most fontos készüléket. Ma reggel még vettem egy négyes akkugarnitúrát, hogy a használat folyamatosságában ne legyen fennakadás. Ezek most töltőn. Viszont ugyancsak reggel eredménnyel visszavittem egy viszonylag drága cuccot, amelyből kettőt lett (sterilező, egyet vettek, egyet kölcsön kaptak). Ezeken kívül, elkezdtem fotózni a kis aranyost, de az eddigi képek nem hozzák azt a szépséget, amelyet látok benne. Majd még próbálkozom. Levike rendesen átrendezte életünket. Egyelőre Luci (nászasszonyunk) áll helyt és Mica, akik segédkeznek éjt nappallá téve a rendszeres étkeztetésben.
A második kemény kihívásról: Tegnap rám telefonált a számítógép szerviz, hogy nem tudják megmenteni a winchesteremen lévő anyagot, bár még próbálkoznak.
Kértem, hogy próbálkozzanak, s a folytatást ma megbeszéljük. A lényeg, hogy a közelmúltban több mint száz oldalon összefoglaltam életemet, hogy valamiféle képet hagyjak magamról, elődeinkről, családunkról valamennyi gyermekemnek, hogy ha érdekelné őket, hogy „hogy is volt az akkor régen”, megismerjék azt a világot, amelyik a miénk volt, s azt, ahogyan a világra néztünk. Benne a családfa fellelhető része stb. Nos, ez elveszett, ha minden igaz – gondoltam. Még megjegyeztem, hogy nem vagyok hajlandó újra nekifogni éveim értékeléséhez. Kérdezzen ki-ki, amire kíváncsi, és amíg élek, elmondom, mik történtek velem életemben. Tehát fájó, de beletörődő szívvel mondtam le róla, hogy visszaemlékezéseimmel valaha is megajándékozhatom utódaimat, de elfogadtam azzal, hogy ha lehet, áldozatképpen fogadja el tőlem Isten, csak Leventét áldja meg kiteljesülő élettel.
Így teltek el órák, mígnem késő este eszembe jutott, hogy Ábrahám áldozatát is elfogadta egykor, mármint hogy Izsákot feláldozza, de mégis meghagyta amannak az életét. (Ábrahámnak nem volt fia. – Hát Izsák? In: SICC)
Nos, ezeken rágódtam este, amikor kiderült, hogy nem vesztek el dédelgetett „magzataim”, a magam szülte írások, mert Mica fiú egy hónapja valamennyit egy külső tárolóra pakolta. Képzelhetitek, a boldogság majd szétvetett estére.
Megmutatta nekem Isten szerető jóságát: Levente ígéretesen hozzálátott a gyarapodásához, s agyszüleményeim is épségben megőrződtek az utókornak. Hála Istennek! – mondom én, de nemcsak szólamszerűen, hanem mélységesen átélve a Gondviselés transzcendens létét, valóságát. Átélve, hogy a picikéért mondott sok-sok ima meghallgatásra talált. (Vö. az erőszakosaké a mennyország, továbbá: Kérjetek és adatik nektek, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek stb.), és átélve annak az örömét, hogy elveszettnek hitt írásaim megkerültek.
Kell ennél több?
Most boldog vagyok.

Egy ilyenféle mondat beleférne egy, a gyermek Jézusról szóló történetbe:
„Mária észrevéve a dolgot … mindjárt szólt a kis Jézusnak…”
De harminc év múlva kissé másként hangzott ez a szöveg. Amikor Jézus elment Simon és András házába, „Simon anyósa lázas betegen feküdt. 
Mindjárt szóltak is Jézusnak...” (Mk 1,31)
Szolgálati közlemény:
Ma délelőtt tíztől vártuk a pici Levente és szülei hazaérkezését a kórházból. Fél négykor meg is jöttek. Nem a Ford Scorpio volt lassú.
(Vö. Please wait a minuit!)
OH YEAH

Alapvető ellentmondás ez a kérem, várjon c. zöngemény. Hogyne volna, amikor korunkban soha nem tapasztalt módon rohan a világ. Felpörögtek a mozgások, gyorsabbak az autók, a repülőgépek, a vonatközlekedés. Nagyobb áteresztőképességűek az utak, tempósan illik dolgozni. Ám lépten-nyomon belebotlunk ebbe az obligát kifejezésbe: kérem, várjon…
Ma reggel vérvételre mentem. Kérem, várjon…
Utána a bevásárlóközpontban. Állok a pénztárnál: kérem, várjon…
Az orvosi rendelő ajtaján is ezt olvasom: Kérem, várjon.
Lassú a számítógépünk. Unos-untalan kiírja: please wait…
Bármelyik szolgáltatóintézményt hívom telefonon, egy okoskodó – jobbára behízelgő hang – kezdi nekem felsorolni az opciókat, mellérendelve egy-egy számot. A nekem megfelelőt megnyomva ugyanaz a behízelgő hang duruzsolja tovább magyarul, majd angolul, hogy az ügyintéző jelentkezéséig kérem, várjon, please wait. Wait a minuit…
És mi várunk, mert ígérték, de nem történik semmi. 
Várok, mert ígérték, hogy amint el nem induló PC-met megvizsgálták, visszahívnak kb. két órán belül. Ma már második napja várom, hogy a két óra leteljen. 
Kérem, várok!