Mickey webnaplója

kiabálták be a Fradi-szurkolók egykor a pálya széléről.
Kinek, és miért?
Dalnoki Jenő (†2006) annak idején egy vele készült interjúban mondta el, hogy leginkább a társai cukkolták, ha negyedóra elteltével a balszélsőt „nem tette ki” háromszor a lelátóra. Játékosként és edzőként is a kőkemény, férfias játék híve volt.
Maradjunk az utóbbi összegzésnél, mert ez a „Puha vagy, Jenő” visszhangzott a fülemben, amikor a mai, Márk-evangélium szövegét hallgattam.
Jézus Mennybemenetele ünnepe van.
Ez alkalommal hangzik el a következő kitétel: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik.” Eme bevezetés után jön a talán még „keményebb” szövegrész. „A hívőket ezek a jelek fogják kísérni:
- Az én nevemben ördögöt űznek (ma vannak erre felhatalmazott papok),
- új nyelveken beszélnek (a karizmatikusok egy része),
- kígyókat vesznek majd a kezükbe (zömmel menekülünk előlük, átvitt értelemben is),
- és ha valami halálos mérget isznak, nem árt meg nekik (még az alkohol és a kávé is megárt sokaknak),
- betegekre teszik a kezüket, és azok meggyógyulnak (némelyek karizmáját nem vonom kétségbe).” (Mk 16,15–18) A felsorolás után zárójelbe tettem saját életem megtapasztalásait.
A Márk-evangélium megírása óta XX. évszázad telt el.
A világ népességének durván egy hetede tudja magát kereszténynek. Nem az én feladatom, hogy hitük erősségét megítéljem.
De mi lett az első pünkösd karizmáit felmutató lelkesültéggel, lendülettel, a mindent elsöprő hittel, az apostolok 100%-os teljesítményével?
Csak nekik szóltak a fenti ismérvek?
Az elinduláshoz kaptak csak rendkívüli karizmákat?
Más idők jártak?
Személyesen ismerték a Mestert, innen kapták az ellenállhatatlan erőt? Azt hiszem, a Szentlélek áradásának, ha akartak volna, sem tudtak volna ellenállni.
Maradjunk annál, hogy különfélék az adományok (részünkről „kapományok”). Ahányszor elhangzik a fenti mondat, azzal szembesülök, hogy sehol sem tartunk, pontosabban még nagyon az elején járunk annak az útnak, mely a Mester nyomdokain halad. Ő jelentette ki magáról: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Kár, hogy az ellenszél zaja, szmogja erősödni látszik, és ebben a zajban evickélünk.
Be kell vallanunk általánosságban, hogy puhák vagyunk, be kell látnunk, hogy messze a Pásztor mögött kullogunk, alig vagy egyáltalán nem hallva a hangját, csak a csoportszellem visz tovább, mert nem szabad lemaradni.
Csendet kellene teremtenünk magunkban, hogy meghalljuk „A hangot”, az Ige szavait, ésfelismerve engedelmesen követnünk a hang Gazdáját.