Mickey webnaplója

Még még kettőt alszunk, kettőt ébredünk, és újra itt kopogtat az ádvent első vasárnapja. Nálunk egy kicsit bővült a várakozás. Várakozunk karácsonyra, az égi gyermek születésére. Várakozunk Micáék és később Zsuzsáék újszülöttje megérkezésére is.
Egyre látványosabb, hogy utód érkezik a házhoz, tegnap este továbberősödött a várakozás hangulata.
Elvira és Mica meghozták a kedvükre való babakocsit. Egy fél szobát beterítettek a különféle komfortosnál komfortosabb alkatrészek: mélykocsi, sportos, mózeskosár, autóba való dióhéj-kosárka. A babakocsi azóta uralja a teret.
Ma megint lefényképeztem.
De hiszen hol van még február eleje, és hol van még április vége.  
És mégis.
Olyan ez, mint a szenteste előtt megvett karácsonyfa.
Még nincs itt az ünnep, de már itt van az illata, itt van egy rá utaló eszköz, egy jel, mely megerősíti annak a bizonyosságát, hogy hamarosan életünk jelentős eseményéhez érkezünk. Egy új élet megszületéséhez.
Ezt a feelinget hozta a tegnap esti gyerekkocsi megérkezése is.
Ma is lefényképeztem, mert látványa karakteresen utal a kis jövevényre.
Tehettem azért is, mert túl sok tennivalóm nem akadt.
A hetek óta tartó szmogos, szürke, ragyogáshiányos idő nemigen sarkall arra, hogy sétálgassak. Tegnap még lementem, de ma már nincs kedvem megnézni ugyanazokat a szürke és ködbe vesző partokat a Dunán, a szigeten, a gáton vagy egy hegy oldaláról.
Mindig ugyanaz.
Szürkeség, mert a Kárpát-medencét kitölti egy ún. „hidegpárna”. A meleg felszáll, s marad lent a hideg, melyet a fenti melegebb réteg mintegy a hidegen „ülve” stabilizál.
A borongós állapot pedig tartósan marad egészen addig, míg kedvenc elemem, barátom, egy jóságos és erőteljes szél ki nem söpri az elszemetesedett, porosodott, szmogosodott katyvazt.
Javasolják a hozzáértők, hogy az idősek és keringési zűrökkel küszködők kerüljék a kint mászkálást, ha tehetik.
Hát ma tehettem. Inkább kiporszívóztam a lakást. Az is mozgás, talán rövidebb ideig tart, de intenzívebb.
Majd ha kisüt a nap lemászkálok.
Jövő hétre ígérik.
Persze nem sok kedvem van a szürkeséget fotózni, mégis készítettem néhány felvételt az ablakból, hogy lássátok, milyen hervasztó a lekonyult virág, a lepotyogott levelek zörgése, a mindent elborító szürkeség.
Ezért nincs kedvem a kutyagoláshoz.

Tegnap eddigi életem legnagyobb tankolási összegét fizettem a kútnál. És nem azért, mert ezentúl tigristankkal akarok közlekedni, hanem azért, mert a benzin literje 405,90-be kerül ez idő szerint. Több mint 17 000 Ft fizettem a csaknem 42 liter benzinért.
Ha már ott jártam, ellenőriztem a guminyomást a kerekekben. Mindbe kellett néhánytized atmoszféra pluszban.
Lehet, hogy jól tettem az ellenőrzést, lehet, hogy nem, mert ma reggelre a jobb hátsó kerék szinte teljesen leeresztett. Egy figyelmes autós jelezte, hogy lapos a gumi. Mivel úton voltunk, és sávunkból nehéz lett volna kalamitás nélkül hazatáncolni, elvittem Tücsit a HÉV-hez, és folytattam utamat a közeli benzinkúthoz. Ott telelöktem karcsú kerekemet levegővel. Reméltem, hogy csak kitekeredett a tűszelep. Itthon tűvé tettem mindent, hogy előkerítsek egy régi típusú szelepsapkát, mely fémből volt valaha, és villás körmökben végződött. Ezzel meg lehetett szorítani a kimozdult tűszelepet. Nem találtam se a szerszámok között, se a garázsban, se fent, se a tárolók összes biciklijén. Pedig jó okom volt keresni. A megnyálazott szelep buborékot fújt. Tehát csakugyan a tűszelep gyengélkedett. Nem sokat vacakoltam ezután: átgurultam a szemközt dolgozó gumishoz kész diagnózisommal. Kaptam tőle célszerszámot, és meghúztam a csavart. Megállt a szivárgás. Jön ki a koma, s kérdezi: – Megvan-e a baj?
– Remélem – mondtam. – A tűszelep verődött ki.
– És kicserélte a szelepet?
– Nem – válaszoltam –, csak meghúztam a csavart.
– Az kevés lesz. Ki kell cserélni újra.
Megtette. Majd még felfújta a gumit 2,3 atm.-ra.
Mivel csak átugrottam hirtelenjében, nem vittem magammal pénzt.
Legközelebb fizetek neki valamit fáradságáért.
Nem várom meg vele a tavaszi gumiszerelést.

Ez bizony én voltam. A nyugdíjasnak ritkán van szüksége arra, hogy kiöltözzön. De valamiféle tisztességes kinézet segítheti abban, hogy megőrizze korábban megszerzett tekintélyét. Nem gondolnám, hogy a divatos öltözködés az erősségeimhez tartozna.
Bizonyára már néhányszor leírtam, hogy reggel passzív nyugdíjasként kiviszem aktív nyugdíjas feleségemet a HÉV-hez, s ha rám csörög, elé megyek kocsival a megállóhoz.
Ma is ez történt.
Az autó a ház kapuja előtt áll.
Mondanom se kell, hogy nem sokat adok arra, hogyan is nézek ki, hiszen csak másodperceket töltök a lépcsőházban, a kocsiban ülve meg sötétben a világon semmi se látszik belőlem, csak a fejem.
Nos, felkaptam bársonykabátomat, zsebemből kihalásztam eléggé viharvert kínai horgászkalapomat, hogy ne fázzon a kobakom. S mivel sarumat egyszerűbb felkapni, mint a félcipővel vacakolni, beleugrottam a kifejezetten nyári szandálba, és így igyekeztem a kocsi felé. Ám a lépcsőházban szembetaláltam magam a szomszédunkban rendelő fogorvossal, aki – hogy ne mondjam – a kötelező udvariasságot meghaladó mértékben mosolygott rám, amikor kölcsönösen üdvözöltük egymást. Érdekes látvány lehettem viharvert kalapban, mert hideg van, télikabátban, mert hideg van – és szandálban, mert…  
Még szerencse, hogy hosszúnadrágom folytonossági hiányát nem vehette észre.
Az történt ugyanis ma délben, hogy a Szentendrei úton áthaladtomban a sávelválasztó szalagkorlátot átlépvén kedves bársonynadrágom megadta magát, és a sok koptatástól meggyengülvén halk reccsenéssel széthasadt alul középen. Én meg úgy döntöttem, hogy csak napi utaim befejeztével szabadítom meg magamat feslett holmimtól, merthogy át kell rámolnom zsebeim tartalmát egy másikba.
Jelentem, hogy a zsebek átköltöztetése megtörtént, s bánatos szívvel bár, de megsemmisítettem kordnadrágomat.

Teljesen jogos megismerni saját gyökereinket.  Ezért T. a DM-ben megrendelt kívánságomra 18 fotót kellő szortimentben és példányszámban. Megrendelt, mert kedvezményes árat hirdettek. Mi tagadás, megdolgoztunk érte.
Hogy miért?
Mert régi fotók digitalizált változatát szerettük volna papírképpé alakíttatni, hogy rokonságunk tagjai kézbe foghassák egykoron élt elődeik portréit.
Gondosan kitotóztuk, hogy melyik képből hány másolatnak kell elkészülnie. Kerítettünk hozzá egy diszket, hogy rátegyük a digitalizált anyagot. T. a megrendelő tasakba helyezte a képszámot mellérendelve a darabszámot. A kért hatféle képből kettőt készített el a pancser bedolgozó, de azokból aztán bőven kaptunk. Különös, de öregapám fekete munkaruhás portréja ragadta meg, leginkább abból gyártott. Amúgy az érkezett paksaméta darabra megvolt.
Elképzelem, mi történhetett a másolóműhelyben. A talán távol-keletről érkezett egyetemi hallgató maga elé tette a megrendelést, és rájött, hogy el van maradva mikrobiológiából. Esze már a vizsgán volt, megbukik, vagy sem, könnyűt húz… de hiszen nincs is könnyű tétel. Fúúú!!! Mi lesz itt. S közben a tisztesség kedvéért nyomkodta, rakta a képeket, anélkül, hogy az esze ott járt volna. Mire a szorter kidobott 18 képet, derék ifjúnk a maga részéről befejezettnek tekintette a munkát. Így hát nagyapámból vitt mindenki, s még föle is maradt.
Apám katonakori képét viszont hiába fotóztam le az eredetiről, egy darabot nem másoltak belőle.
Nem reklamáltunk.
Tegnap viszont elhatároztam, hogy a mai séta helyett elzarándokolok a Copy General-hoz, kétféle busz oda, újabb kettő vissza, és pótolom az egykori mulasztást.
A mindentudó pendrive-val a zsebembe keltem útra. Tíz perc alatt elkészültek a másolatok méretre vágva.
Kicsit többe került, de immár elmaradt a pocsék teljesítés miatti kellemetlen szájíz is.
Örömmel hoztam haza a fotókat. Néhány fényképet is készítettem a bejárt területről.
Akik ismerik fotóalbumaimat, meglepve tapasztalhatják, hogy kificamodott az ízlésem. Az újabb időkben fotóim egy részének torzítom a méretét és színeit. Ez eljárás roppant egyszerű. Két mozdulat a picasán, és csak az anyja ismeri fel az eredeti képet a mögött, amit lát.
Nem tehetek róla, de fizikális örömet szerezek nekem ezek az eredeti mivoltukból kiakolbólintott fotók. Sokkal kifejezőbbeknek vélem őket, mint az eredeti témát. Mivel a színeket szélsőséges módon egyszerűsíti, a vonalakat úgyszintén, megannyi színes litográfiát eredményez az eljárás, sűrítve a kép mondandóját.

Makovecz Imre meghalt.
Makovecz Imre jobblétre szenderült.
Makovecz Imre él. Csak nem látjuk.
Makovecz Imre köztünk van.
Műveiben, melyekről azt mondják: Bármit tervezett, templom lett belőle. És ez többé-kevésbé így is van.
Közöttünk van, de nemcsak a műveiben.
Szelleme itt bolyong megörökített elhangzott előadásai nyomán.
Szelleme úgy hat ránk elkészült alkotásaiban, miként Lechner Ödöné, Kós Károlyé vagy a szintén organikus építészetet folytató Csete Györgyé.
De itt van nyertes és kivitelezetlen templom-tervében is.
Ma megcsodáltam, az ORSZÁGÉPÍTŐ c. folyóirat 2005/1. számában. http://www.orszagepito.hu/szamok/teljes/2005-1.pdf
A Felső-Krisztina templom-tervre a legtömörebben megfogalmazva – grandiózus.
Külső megjelenésében biztosan, a részleteket tekintve nem állíthatom, mert számomra – bevallom – túlságosan is bonyolult első megközelítésre.
Az épülettervről tudni kell, hogy a XII. kerületi önkormányzat kérésére készült, s a bíráló bizottság (Lovas Pál, elnök, Bolberitz Henrik, Kerényi József, Melocco Miklós, Pazár Béla, Reimholz Péter, Dr. Vizi E. Szilveszter, Nagy Ervin, Papházi András) I. díjban részesítette.
Az említett Országépítő c. szakfolyóirat 2005/1. száma elektronikus változatban hozzáférhető bárki számára az interneten. Engem az ott közölt számos tervrajz elbűvölt. Azt gondolom, hogy impozánsabb, mint Gaudí barcelonai temploma, ha szabad egyáltalán ilyen összehasonlításhoz folyamodni. Ha nem szabad, akkor legalább kijelenthető, hogy megjelenésében vetekedik, egy sorban említhető amazzal.
Az ördög – tudom – mindig a részletekben van. Arról lehet vitatkozni, hogy mi van a kárhozottakkal. Egyikünk se képes feldolgozni létük szörnyű mivoltát, és sorsuk változtathatatlanságát. (Makovecz megmintázza őket a templomban az üdvözültekkel együtt.) Talán ez okozott fejtörést az egyháznak.
Talán az, hogy a Hegyvidéken kevés hívő él ahhoz, hogy megtöltse a hatalmas templomot. Talán pénzszűke, vagy az előzőek részben vagy együttvéve lehetetlenítik el a kivitelezést.
Nem hiszem, hogy a pénz előteremtése lehetetlen volna egy világhírű építőművész alkotásának előmozdítására. Gyengébb alkotások is kapnak mecénásokat, vagy ahogy ma mondják szponzorokat. Ha egyes elemei zavaróak volnának, kompromisszumokat kellene kötni a kivitelezőknek az építtetőkkel. Volt már erre példa pl. a makói Hagymaház esetében.
Ha kevés helyben a hívő, nem kell ahhoz különösebb prófétáló tehetség, hogy elképzeljük: hívők és építészek zarándokhelyévé lenne hamarosan a világ legszebb temploma.
Bár Makovecznek ez a hagyatéka jelen formájában is egyedülálló.
Egyedülálló, mert mint valamennyi munkája, ez is az ember méltóságának az formába öntése. A látott templom terve méltó istendicsőítés, méltó az emberhez, mert megjeleníti az emberi méltóságot (az élő Istennek a képmásai vagyunk).
Hiszem, hogy hamar eljön a kivitelezés ideje.
Eljön addig, míg tanítványai képesek az ő szellemében megvalósítani ezt az égbe szökő gyönyörűséget ad maiorem Dei gloriam.    
(Nem értek a számmisztikához, de ez a 2222. poszt.)

A kezembe került egy könyv, egy vaskos kötet, melyet alakja folytán „téglá”-nak hívok. Ez egy húsz éves ciklus 1973–1995) magán-kinyilatkoztatásait tartalmazza, melyet Stefano Gobbi, a M-s papi mozg. szervezője kapott Máriától.
Tárgyánál fogva hiszi, aki hiszi, illetve nem hiszi, aki nem hiszi. Egynémelyik érdekes kitételét idemásolom:
M.: „…nem érted, fiam, hogy az együgyűséget választottam, hogy zavarba ejtsem a bölcsességet és a gyengeséget, hogy legyőzzem az erőszakot?”  Vö. „Hálát adok neked Atyám, mennynek és földnek ura, hogy elrejtetted ezt a bölcsek és okosok elől és a kicsinyeknek jelentetted ki…” (Lg 9)
M.: „A világ sok helyén adott üzeneteimmel és jelenéseimmel.. azt szeretném veletek megértetni, hogyhogy az óra súlyos…”  Tényleg sok helyütt. Pl. LaSalette, Lourdes, Fatima, Medugorje, stb. „…ismételt jelenéseimet nem veszik tudomásul!”
M.: „Ebben a világban (amely rosszabbá vált, mint a vízözön idején volt) a bűn és a hűtlenség rossz útján járva a pusztulás veszélye fenyegeti földi életeteket, és az, hogy mindörökre elvesztek.” (Balkáni Iraki, afrikai stb. háborúk)
M.: „A vörös sárkány az az ateista marxizmus, amely már meghódította az egész világot, és arra csábította az emberiséget, hogy Isten nélküli új civilizációt építsen fel. … A fekete vadállat a szabadkőművesség, amely beszivárgott az egyházba, megtámadja, megsebzi és megkíséreli alattomos taktikával lerombolni azt.” (Vö. Jel 12. f. a Napba öltözött asszony és a vörös sárkány, a fekete vadállat harca.) 
1985-ben: „A marxista ateizmus és a szabadkőművesség vezetik az egyesült sereget, hogy az egész emberiséget istentagadásra és Isten elleni lázadásra vigyék… ez az ütközet főleg lelki síkon folytatódik.” 
M.: „Többet lehet elérni egy napi összeszedett imával, mint évekig tartó folytonos vitatkozással.”
M.: a világ végéről: Ne hagyjátok, hogy félrevezessenek azok, akik éveket és napokat jelölnek meg, mintegy határidőt szabva Fiam, Jézus Szíve végtelen irgalmasságának.” Stb, stb.
Ugye egyetértetek: Nem kell idemásolnom mind az ezer lapot.

Elkezdtem egy a blogspot,com-ra tett tájnyelvi blog összeállítását, de szembetalálkoztam egy csomó nekem új rejtvénnyel, melyeket nincs türelmem megoldani. Így fiam segítségét kértem, hogy a freeblogra tegye át az elkészült anyagokat. A beszabályozás megtörtént. Mától kezdve tehát él a www.dialektus.freeblog.hu. Erre rákattintva megjelenik bevezető  szösszenetem, melyben kifejtem, hogy miért szeretném a nyelvjárásokat népszerűsíteni. Persze azért, mert vannak, és azért is, mert gazdagítják, termékenyítik, felüdítik nyelvünket, nyelvünk használatán keresztül lelkünket, egész emberségünket.
Tehát felejtse el mindenki a dialogusok.blogspot webhelyet, és ha kedve támad, keresse meg az újat a freeblogon azért, mert szívesen olvas ilyesfajta anyagokat, vagy azért, hogy pozitív tartalmú új anyagaival bombázzon engem.
Lectori salutem!

Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi bolyongás. Gondolat 1974. Útikönyvek sorozat.
Kezembe került Pausztovszkij fenti című útikönyve, és ha már így történt, elolvastam. Pausztovszkij elég ismert név ahhoz, hogy ezt tegyem.  
Érdekelt, hogy hogyan ír egy irodalmár birodalmáról, a Szovjetunióról, és hogyan külföldi látogatásairól.
Nagy meglepetések nem értek.
Az orosz vidékeket kedvesen ábrázolja, az ott élőket alkotó, dolgos embereknek, akik értelmes életet élnek. Szó sincs itt éhezésről, szó sincs itt padlássöprésről. Kellemes tájak, nehezen megközelíthető terepek, érdekes élmények gyűjteménye sorakozik a kötetben. Még véletlenül sem emlegeti, hogy hányszor állították meg igazoltatni útjai közben, vagy ha nem, mi ennek az oka. Az állami rendszámú Pobedával járja be a balti államokat, akkor még szovjet tagköztársaságokat. A bekebelezett lettek, litvánok, észtek szintén nagyon meg vannak elégedve sorsukkal. Mi mást is tehetnének?
Érdekesebbek külföldi utazásainak az emlékei. Azok közül is azok, amelyek a kapitalista Nyugaton érték. A szovjet írót – de nem is –, a szovjet embert  megkülönböztetett figyelemmel fogadják Nyugaton Párizsban, Londonban, Rómában egyaránt. Mivel nyugati útja 1956 őszén esett, és később jegyezte le anyagait, nagyjából 1957 és 1959 között, érdeklődéssel vártam, miként nyilatkozik a magyar forradalomról. Válaszom lakonikus:
Sehogyan se.
Egy mondatban elintézi a korabeli politikai feszültségeket. A Földközi-tengeren hajókázik Itáliából Franciaországba. Erről az útjáról jegyzi meg, hogy nagy forgalom volt a Földközi-tengeren: Számos, különféle nációhoz tartozó (hadi)hajó vonult Szuez felé. Ez az állapot a Gibraltári-szorost elhagyva megszűnt. Szinte kihalt Atlanti-óceánon haladtak Le Havre felé. És kész.
Könyvében  a béke bajnokaként emlegeti a Szovjetuniót. Az egyházzal nem így tesz. Nyomasztónak találja a templomokat, a Notre Dame-ot levegőtlennek, a szerzeteseket álszentnek, az apácákat úgyszintén. Szerinte a római Szent Péter-bazilikát építői nem az Isten, hanem saját nagyságuk dicsőségére emelték.
A német acélmágnást, Kruppot ördöginek mutatja, Hitlert szörnyűségesnek, ám saját politikusairól valahogyan elfeledkezik.  
Olaszországban egy matrjoska babával ajándékoz meg egy kislányt. Oldalakra menő tirádákat zeng arról, hogy a lerongyolódott  parasztlányka mennyire magán kívül volt a hatalmas ajándék miatti örömtől.
Mikor megtudták az olaszok, hogy orosz, kitörő örömmel fogadták. Gondolom nem azok, akik emléktáblát állítottak a magyar forradalomnak. De a franciák se tudták leplezni azon örömüket, hogy egy igazi orosszal futnak össze. Gondolom, J. Cocteau és A. Camus nem volt közöttük. Pausztovszkijnak nyilván elkerülte az is a figyelmét, hogy magyar menekültek ezrei érkeztek az általa látogatott országokba.
Vagy ha nem kerülte el, hát kényszerűségből hallgatott róla. Ha mindezekről is megemlékezik, nagyon sokáig kéziratban maradt volna könyve. Ám megjelent. Ld. összegyűjtött művei 8. kötet (Szobirányije szocsinyényij v voszmi tomah, [hogy ne kelljen a cirill betűkkel bajlódnom]).
Persze az egészről én is csak most írom „fülszövegemet”. 1974-ben ez teljesen lehetetlen lett volna, miként az is, hogy világútlevelet kapjon Pausztovszkij, ha nem ír elég „vonalasan”.

A pálya széléről kiabálom be a magamét.
Tehetem, mert a pályán nyelvészek (én nem vagyok az) küzdenek, mégpedig csapatokra osztva. Meccsük sokkal érdekesebb a labdarúgásnál, mert nem két csapat küzd egymás ellen, hanem  jóval több. Elég arra gondolni, hogy a létező magyar nyelvtan szerkezeti felosztása nem az egyetlen lehetséges, mindenesetre elég komplikált rendszer, melyet a kisdiákok nehezen emésztenek meg. Nagyon sajnálom, hogy kiselejteztem folyóiratokat. Vagy az Új Horizontban vagy a NAPÚT egyik tematikus számában találtam egész komplex magyar nyelvtani rendszereket, melyek eltértek a hivatalos nyelvtantól. Máshogy strukturálták a nyelvet, és más lényeges ismérvek mentén haladva építették fel a nyelvszerkezet vázát. Engem meggyőztek arról, hogy lehetne más logika mentén is összerakni nyelvünket.
Utóbb felmerült a Czuczor-Fogarasi szótár kapcsán: ha elfogadnánk, hogy a magyar gyöknyelv, akkor élvezet volna a nyelvtan: közös akarattal hoznák össze a gyerekek az egy bokorhoz tartozó szavakat. Más kérdés, hogy a más nyelvekkel való összehasonlítás lehetősége szűkülne, és ez aligha segítené  pl. az idegen nyelvtanulást, merthogy eléggé magányos sziget vagyunk az európai nyelvek tengerében. (Mindenesetre a gyöknyelv mint kategória okkal bővíti a pályán küzdők számát.)
Nyelvünk egyik sokat emlegetett jellemzője, hogy igen sok benne a hangutánzó szó, ez utal arra, hogy ősi elemeket, etimonokat használunk évezredek óta. Ehhez járul még, hogy cselekvésekben gondolkodunk – sok képet felhasználva –, szemben a legtöbb nyugati nyelvvel, melyek inkább fogalmakban gondolkoznak. A Nyugat azt mondja: Tied a dicsőség, mi ezt: Megdicsérlek, esetleg: Dicsérlek téged.
Bevallom, azért is gondoltam rá, hogy a nyelvünkről „bölcsködjek” – ahogy Erdélyben mondanák –, mert kommenteket olvasgatva azt találtam, hogy van, aki kétségbe vonja a nyelv fejlődését, csupán változásokat ismer el.
Nem vitatkozom vele, csak elmondom, amit az emberi cselekvésekről általában gondolok.
Ha a művészi tevékenységeket tekintem, a festészet (rajz) az alig artikulált vonalaktól és foltoktól utat járt be az absztrakt képek világáig. Nem mondom, hogy sűrűbb lett mondanivalója, de az egyszerűtől a bonyolult felé haladt.
Gondolhatok a zenére is. A munkadaltól indulva eljutott a polifóniáig, majd a Strauss zenészdinasztia hatására kezdett különválni a könnyűzene és a komolyzene. A komolyzene eljutott a dodekafonhoz, el a zörejekhez, a konkrét zenéhez, az elektronikus hangzásokig, az abszolút absztraktig. De a könnyű műfajok is ezt az utat járták végig. A slágertől eljutottak az undergroundig, a jazz a cakewalktól, ragtime-tól az avantgard jazzig.
A tudomány is utat jár be. Newton, Galilei, Kopernikusz, Einstein, Heisenberg mutatják az irányt, mely a végtelent célozza meg. Kétségtelenül egyre bonyolultabb a korábbiakhoz képest.  
Tehát tényként vélem azt, hogy az egyszerűtől a bonyolult felé haladnak az emberek kifejezőeszközeikben.
Ezekhez tartozónak gondolom a nyelvet is. Ha ez a változássorozat irány nélküli volna, nem volna fejlődésnek tekinthető. Még absztrakt felé haladása is csak azt mutatja, hogy vektor jellegű. Iránya van. Ha akarom, ez egy valahonnan valahova vezető út, és ha tökéletesebbnek mondom a mai nyelvet, mint őseink kevéssé artikulált gesztusait, hangicsálását, akkor nevezhetem fejlődésnek is, még ha csak hosszú távon is.
Egy-egy ember többnyire csupán változásokat él meg, a fejlődést aligha érzékeli.

A neten szörfölgetve ráakadtam az edelleute weboldalra, ahol hosszasan sorolják a történelmi családok neveit. Megtaláltam közöttük saját nevünket, melyet ezek szerint korábban Gyoregyevic-nek írták, merthogy a névsorban ez áll: Gyorgyevic alias Kozonics. Ez pedig minden kétséget kizáróan az öreg Gyorgyovich neve volt. Legalábbis 1580-ban.
Egy másik névelemző honlapon ezt a szöveget találtam: „Hogy valamely családnév etnikumjelölő szerepe milyen sokféleképpen működhetett, annak érdekes példáját nyújtja egy, a 19. század végén született tolnai kortesnóta:
„Nem magyar az, aki -ics, -vics, / Nem kell nekünk a Simoncsits, / Éljen Benyovszky” (idézi IGNOTUS 1898/1978: 210.)
Na hiszen…
A dolog érdekessége, hogy így leírva a név inkább horvátnak tűnik, mert a szerbek a -ity írásmódú végződést kultiválták.
Hát ki tudja?
…
Meglehet, hogy egyedül Tordon Ákos, akit egyszer Tücsivel felkerestünk.
Ákos rám nézett, és azt mondta, hogy tipikus dalmata fejem van. Kizárt, hogy más népcsoport tagja volnék.
Így hát egy szakértői véleménnyel megpatkolva kijelenthetem: Mi Gyorgyovichok dalmát eredetűek vagyunk.
Egy éve fiunk joggal elmondhatta volna a Grätzer-féle SICC-gyűjtemény értékes sziporkáját:
Emeleten lakó dalmát
most tartja a lakodalmát.