Mickey webnaplója

1. Marx: Karl Marx, aki A tőkét (Das Kapital) írta.
2. Marx: Reinhard Marx, aki bíboros, München és Freising érseke, aki A tőke c. könyvében kiegyensúlyozott értékelést ad az 1. sz. Marx könyvében foglaltakról, és eközben nyitott szemmel kutatja-elemzi-értékeli a mai világgazdasági folyamatokat. (Sok tekintetben egyetért névrokonával.)
3. Marx: Dr. Marx Gyula, Nagykanizsáról, aki R. Marx könyvét magyarra fordította.
Miután röviden bemutattam a triumvirátus tagjait, elmondom, hogy két apropóból szólok a könyvről. Egyrészt azért, mert húgom telefonban nem értette, mit értek karvaly tőkén. Rosszul emlékeztem a terminusra, mert mint kiderült – keselyű tőke a szabatos kifejezés. Másrészt egy ismételten érkezett email miatt, mely megpróbálja lerántani a leplet a pénzmágnások maroknyi, de annál önteltebb seregéről.
Most nem teszek mást, mint megidézem a könyv három bekezdését s kommentár helyett javasolom mindenkinek, hogy olvassa el a Szent István Társulatnál 2009-ben megjelent érdekfeszítő, igaz tartalmú és olvasmányos könyvet. Jöjjenek hát az idézetek:
1. „…míg a nemzetközi államközösség azon töri a fejét, hogyan lehetne megoldani a fejlődő országok adósságproblémáit, a tisztességtelen spekulánsok ezekkel az adósságokkal való üzletelésre szakosodtak. Ezek a különleges befektetési alapok méltán érdemelték ki a »keselyű alap« (vulture funds) nevet. Ha egy ország tartósan fizetési nehézségekbe bonyolódik, a »keselyűk« magas kamatú titkos alapokból  többnyire alacsonyabb áron megvásárolják az eredeti adósságot, majd visszafizetésért perelnek, melyben követelik a teljes összeget és annak kamatos kamatát is. Ez az üzlet annyira egyszerű és jövedelmező, amennyire erkölcstelen.” 118. o.   (kiemelés tőlem: emmausz)
2. „Ha ilyen égbekiáltó igazságtalanságokról hallok, püspökként nehezemre esik visszafogni felháborodásomat. Napjaink megszállottan habzsoló és lelkiismeretlen spekulánsainak nem kívánom azt a sorsot, melyet JEREMIÁS próféta JOJAKIM-nak jósolt; azonban tántoríthatatlanul hiszem, hogy  az ilyen »befektetők« és a velük együttműködő bankárok és jogászaik egykoron számot adnak Isten előtt az általuk elkövetett jogtalanságokért. Nem hiszem, hogy a joghézagokra való hivatkozás segíteni fog majd nekik. Isten törvényei nem ismernek kiskapukat, melyeken átcsúszhatnak azok, akik más baján és nyomorán tettek szert óriási vagyonra.” 120. o.

3. …a spekulatív boom világszerte veszélyezteti a gazdasági stabilitást, és kevesek kivételével senkinek sem használ. A kevesek csoportja alatt »a Wall Street hazardőreire” gondolok, akik több millió ember jövőjével játszanak, mintha azok csupán egyszerű zsetonok lennének egy rulettasztalon.” 236. o.
Ments meg, Uram, minket! – teszem hozzá lakonikusan az idézetekhez.

Furcsa hangulatban
Ma meghallgattam, megírtam, feltűnt, megbíráltam.
Íme:
1. Légszennyezettség. 360 embernek tetszik, írja a Köpönyeg időjárásportál.
Mondanom se kell, nem tartozom azon 360-ak közé, aki meg vannak elégedve a légszennyezettséggel.
2. Különleges gonddal válogatott tradicionális teakeverék – olvasom a filteres tea dobozán.
Miféle reklámszöveg ez?
Amennyire teázóktól tudom, a filteres tasakba a törek kerül, a raktársöprés eredménye, csaknem teapor, melyet az ínyencek fitymálnak. Akkor meg miért ez az ellenőrizhetetlen és valószínűtlen állítás a különleges gondról?
Úgy gondolom, arról szól valójában, hogy különleges gonddal vigyáznak rá: nehogy fél milliméternél nagyobb teadarabka kerüljön a zacsikba.
Telefont kaptam: Hét dallam alá soroljam a gitárkíséret akkordjait.
Leírtam, zongorán megpróbáltam. Most várom a visszahívást.
Megtörtént.
Közben megebédeltem.
Mehetek sétálni.
De hova, de hova, de hova, de hova megyek…

Ha valaki telefont használ, azt mondom telefonáló ember. Ennek a mintájára nevezhetem el a legkülönfélébb dolgokkal foglalatoskodó embert:
fogmosó ember, kétéltű ember, korongdobó ember, kardozó ember, fésülködő ember, és még kismillió hasonlót sorolhatnék.
A dolog akkor kezd érdekessé válni, ha az emberek egyvalamit feltűnően sokszor ismételnek és sokan teszik ezt. Ezeket az embereket szokták homo ilyen-olyannak  nevezni.
A homo faber pl. a fúró-faragó embertípust jelöli,
a homo oeconomicus a haszonelvű embertípust.
A homo ludens folyton játszana, legalábbis szenvedéllyel játszik, játékos fajta.    
Mára elterjedt a legújabb típus, a homo telephonicus, annak is modern képviselője a homo mobilicus. Már majdnem homo mobilisnek neveztem, de szerintem aki mobilis, az mozgékony. Itt pedig nem erre gondolok, hanem ama emberfajtára, aki mobillal rendelkezik, mobillal él-hal, ébred és fekszik, és mindenkit kikapcsol, ha a mobil „kapást jelez”.
Miért ez a felismerés, és miért csak ilyen későn?
Fotóim adják rá a magyarázatot. A közelmúltban lefotóztam egy hajócskát, egy jachtfélét, amelynek a kapitánya a Dunára összpontosít. Ahogy kell. Kinagyítva azonban kitűnik, hogy derék kapitányunk csak látszólag fürkészi a Dunát, valójában mobilozik. Valakivel beszél, miközben a hajóját a hullámok csapkodják, és így tart a Fekete-tenger felé.
Egy másik, korábban készült fotón ferdeszemű vendégeket sétahajóztat egy cég a Dunán. A monitor (mert afféle kisebb hadihajó volt) fedélzetén a kormányos kormányoz, a kapitány Bp. szépségeit mutogatja, a távol-keleti vendége egyike meg nem rá figyel, mert … mobilozik.
Egy harmadik kép két napja készült egy autós baleset okán. Megmutatja, hogy a Szentendrei utat elválasztó sáv védőkorlátjait hogyan fuserálta el a totálkárossá lett Seat. Mégsem ez a kép érdekessége. Hanem az, hogy a főútvonalon a kattintás pillanatában elhalad egy versenycangás fickó. Kinagyítva jól látszik, hogy fél kezével lavíroz, mert a másik a fülét célozza: … mobilozik. (Az ember drukkol neki, hogy ne kelljen hirtelen irányt változtatnia, fékeznie, mert annak kiszámíthatatlan következményei lennének.)
Ma jön két tini – feltehetően az iskolából. Kezükben a maroktelefon [korunk szakócája:)], mind a kettő … mobilozik.
Ha minden mobilhívás fontos volna, és a hívó feleket visszavetíteném a múltba, az egyébként üres utcákon hosszan kígyózó sorokban állnának valamennyi telefonfülke előtt, és várnák, hogy elmondhassák végre múlhatatlanul egyszeri és hangsúlyos mondandójukat. Visszaemlékezve a régi korokra, ritka kivételtől eltekintve hosszú sorokkal nem találkoztam. Néhány morgolódóval elég gyakran.
Miféle újfajta jelenséggel állunk szemben? Mi lehet a lélektani mögöttese?
Csak sejtelmeim vannak.                
A felgyülemlő stresszektől meg kell valahogyan szabadulni.
Aki zongorista, leül a billentyűkhöz, és kizenéli magából az őt ért lelki hatásokat, esetleges megrázkódtatásokat.
Aki irodalmár, az vesz egy árkus papírt, és kiírja magából a témát.
Aki rajztehetség, rajztábla elé ül, és hatalmas érzelemmel, lendülettel reagál az őt ért élményekre.
Ám az utcán nincs zongora, nincs rajztábla, még írógép sincs.
Az utcán mobil van.
Így aztán Juhász, Pásztor és Csikós belefújja búját mobilja tövébe, s visszadugja az övébe.
Mármint az övé-be.
Még csak egyet. Figyeld meg, a mobiltulajdonos minden tevékenységet odahagy, ha hívása érkezik. Ha tehát feltétlen beszélned kell pároddal, barátoddal, bármiféle társaddal, ne zavard meg őt foglalatosságaiban bio-tenmagaddal!
Hívd fel mobilon!

Válságos a levegő tisztasága. A füstköd eláltalánosodott országszerte. Nincs hová menni előle. Még az autó belső levegője tiszta, ha szűri a bejövő levegőt. De a gépkocsik használata egyáltalán nem ajánlott, hiszen sokszerűen termeli a légpiszkosság részecskéit.
További válságok.
Válságban van a házasság – visszhangzik évtizedek óta világszerte a sajtóban.
– Nem a házasság, hanem  az ember van válságban – riposztozik velük II. János Pál pápa.
– A társadalom van válságban – egészítem ki a sort, merthogy a morál romlása válságba sodorta. (A fagyi visszanyalt – ahogy szokták manapság fogalmazni.)  
Erkölcs nélkül nincs semmi, mert az erkölcs hiánya a bűn, mely káoszt teremt és tart fenn.
Elszakadt a civilizáció egyetlen fix kapaszkodójától, a Mestertől, aki kinyilvánította: „Nélkülem semmit sem tehettek.”
A felvilágosodott embernek több se kellett: Szembeszállt Tanítójával, hogy majd ő megmutatja.
És megmutatta.
Azóta semmi sincs a helyén. (Jól mutatja egy 30 éves film, melynek Kizökkent világ a címe.)  
Válságban van a világpolitika: mutatja, hogy egyre nagyobb a feszültség a világ legkülönfélébb térségeiben.
Válságban vannak a bankok, saját mohóságuk miatt;
válságban a körbetartozó vállalkozások;
válságban a fejlett világban az ipari ágazatok a távol-keleti olcsó munkaerő miatt;
válságban a család széttagoltsága miatt;
válságban a személyes kapcsolatok a virtuális szórakozások, a túlságosan megterhelő munkaidő miatt egyaránt;
válságban a pénz, mert elszakadt az értéktermeléstől;
válságban a hitelintézetek, mert hitelüket vesztették.
Nem sorolom tovább.
Tápászkodnunk kell.
De felvilágosodott barátaim! Az csak mese, hogy sikerülni fog Münchhausen báró módjára, aki saját haját húzva menekedett ki a mocsárból.
Figyeljétek, mit mond a Mester: – Nélkülem semmit sem tehettek.
* * *
Ma Szentendrére HÉV-eztem, hátha ott találok tiszta levegőt. (Nem volt.)
Budakalászra érve meglepett maga a településnév. KALÁSZ – SZÁLAK. Visszafelé olvasva.
Ez éppen olyan értelmes, mint a KELEMEN név, melynek visszája NEM ELEK: s csakugyan. Aki Kelemen, az nem Elek.
Szentendrén nem találtam jó levegőt, de fotóznivalót egy életre elegendőt találtam volna, ha időm engedi, hogy belemerüljek a részletekbe. Azért így is készült vagy 30 kép, melyek egy része egészen jó.
(Fotóim – fotók 2011.6)
* * *
Elkezdtem volna egy blogot szépséges tájszólásokban írt szövegek közlésével. Lehet, hogy sose lesz belőle semmi, mégis hoztam egy tősgyökérnek számító anyagot, hogy lássátok, mit szerettem volna. Lelőhely: dialektus.blogspot.com. 

Reggel megnyitottam egy blogot (dialektus.blogspot.com)
ezzel a bevezető szöveggel:

Lectori salutem!
„Kedvelem a nyelvjárásokat.
Hogy miért?
Mert volt alkalmam megtapasztalni őket vidéki előfordulásaim során, és úgy találtam, hogy a korrekt, de a leírt betűket erősen követő budapesti kiejtés hozzájuk képest lapos, leegyszerűsítő, és kevéssé változatos. Azután a különféle tájnyelvek, tájszólások, nyelvjárások, dialektusok (hogy idevarázsoljam valamennyi szinonimát) helyben meghonosodott kifejezésekkel, nyelvi fordulatokkal is gazdagítják állandóan változásban lévő, élő anyanyelvünket.
A tájnyelvek anyanyelvünket sokszerűen teszik fűszeressé, ízesebbé.
Azt gondolom, ennyi elég is ahhoz, hogy egy – talán sose volt – vállalkozásba fogjak.
Amikor e témán gondolkoztam, kaptam olyan ellenvetést, hogy a szavak nem képesek visszaadni a kiejtés finomságait, a mondandók hanglejtését. Nem vitatom: igaz. De vajon a népdalgyűjtők lekottázott dallamai, leírt szövegei képesek voltak-e minden finomságot, minden rezdülést felölelni?
Egyértelműen nem.
Mégis: a magyar népdalgűjtők összegyűjtötték a világ leggazdagabb népdalkincsét, több százezer(!) dallamot, szöveget.
Ki merné állítani, hogy ezek a drágakövek csiszolatlanok, így értéktelenek?
Szónoki kérdésemre egyértelmű a válasz: Senki.
Ez bátorít arra, hogy belevágjak egy véget nem érő kalandba, melynek során a különféle élő és volt tájnyelveken írt rövidebb-hosszabb interjúkat, novellákat, kisebb terjedelmű, írók által megszövegezett és kortársaink által megalkotott írásokat e helyütt közzétegyek.
Még néhány megjegyzés.
Mivel számomra az élő tájnyelv gyönyörűség a maga valójában, szeretném, ha minden olvasóban is pozitív élményt ébresztene. Ezért nem engedek nyilvánosságot a szitkozódásokat, káromkodásokat, a helyi emberek nyelvét, életmódját becsmérelő anyagoknak.
Nyelvünk gazdagságából álló csokorrá kellene válnia ennek a blognak, mely bemutatja észjárásunkat, humorunkat, életmódunkat, tájaink szépségét, kifejezőkészségünk gazdagságát, az élőbeszéd ízeit stb.
Az egyes anyagok szerkezete:
Szerző
település, amelynek stílusában ír
cím
szöveg
dátum.
Magamnak kitartást kívánok,
a szerzőknek fantáziadús munkát,
az olvasóknak egészséges szippantásokat nyelvünk erejéből, formájából, szépségeiből, fordulataiból.
Kérem, hogy ne bírálják, hanem szeressék az olvasnivalókat.”

Eddig a szöveg.
De: Mi a biztosíték arra, hogy az írások csakugyan az élő nyelv szövegei, nem pedig kitalációk, halandzsák. Elvileg saját tudásom volna rá a garancia, de nem vagyok tájnyelvek szaktudósa. Ez a problémám, melynek megoldásáig kis türelmet kérek.
(Lehet, hogy nem nekem kellene ezt a blogot csinálni? Lehet, hogy hitelesíttetni kellene valakivel megjelenés előtt az érkező anyagokat?)
Persze elindulhat(na) hiteles írók kész műveivel.
Hezitálok, tehát vagyok.

foglalkoztat ez idő szerint.
1. Az agapé megújítása, ha van rá igény
2. Nyelvjárásokban megírt cikkek folyóiratának létrehozása az interneten.
Kezdem a másodikkal:
Blogom mellett található Műveim linkjében, vagy attól függetlenül, egy új blogfélét hívnék (hívok?) életre: Nyelvjárásokban megírt történetek. (A végleges címén még gondolkoznom kell.) Felhívnám egy mottószerű bevezetőben mindenkinek a figyelmét arra, hogy az itt indított elektronikus folyóiratban leközlök bármiféle rövid novellát, hétköznapi történetet, melyet szerzője a náluk honos nyelvjárásban fogalmazott meg. Természetesen retrográd, káromkodós, negatív tartalmú mondanivalókat nem. Az anyagok kinézete a következő: 
– A szerző neve, (művész-, álneve)
– a mű keletkezésének ideje
–  a település, ahol így beszélnek az emberek
– a mű címe
– szövege.
A zsűri magam volnék a fentiek miatt.
Hogy egyszerűbb legyen a dolog, először – mintaként – ismert írók alkotásait tenném fel a weboldalra, hogy mindenki lássa, miről van szó.
Az agapé (szeretetlakoma) misék utáni összejövetel volt, enni-inni-beszélgetnivalókkal. Évekig műveltük tehetségünk szerint. Az évek múltán kezdett ellaposodni, el-elmaradtak a korábban érdeklődők, a segítők, mondhatni: „hamvába hótt”.
Felélesztésére tehetnénk kísérletet. Miközben ezen gondolkoztam, egy háborús anekdota ötlött fel bennem:
Az I. világháborúban történt, olasz csatárokkal esett meg. Mivel állóháború részesei voltak, beásták magukat a frontvonalon. Létrejöttek a lövészárkok, s ott várták, hogy valami történjen. Elunta ezt a kapitány, hazafias beszédet tartott a katonáknak, hogy védjük meg a hazát, így, meg úgy, eljött a roham ideje, amikor vérünkkel is bizonyítjuk hűségünket ősi földünk iránt. Stb., stb. Majd széles gesztusokkal kiugrott a lövészárokból, és elkiáltotta magát: Utánam, fiúk! Roham! Előrerántotta pisztolyát, s futni kezdett az ellenséges vonal felé.
A lövészárokban maradt bakák pedig lelkesen tapsoltak, és így kiabáltak: Bravo, signore capitano!
Nos, ez így nem megy. A folytatáshoz az szükséges, hogy egy vállalkozó csapat (közösség) jöjjön létre.
Nyolc olyan egyéniség, aki a többi héttel legalább a szükséges mértékben kapcsolatot létesít. Nyolc olyan elkötelezett ember, aki hajlandó kéthavonta egy agapét előkészíteni, levezényelni.
Nyolc olyan áldozatos lélek, aki megszervezi saját beosztását, és a szükséges mértékben rugalmasan, de következetesen helyt áll.
Várhatóan kezdetben erősebb érdeklődés volna a résztvevők részéről, majd a létszám beállna a szokásosra. Ez egyre csökkenő terheket is jelentene.
Itt az állandóság nagyon fontos volna. Az esetleges kudarcok ellenére.
Mit is tett Churchill, amikor az angol konvojban hatalmas károkat okoztak a német U-Bootok? A hajózást folytatjuk. Akárhány hajónkat torpedózzák meg. Vegyék észre, hogy lehetetlen megakadályozniuk, hogy hajózzunk. És továbbra is konokul követték egymást az angol konvojok.      
Egyelőre mindkét akcióm kiforrás előtt (alatt) áll. S talán közülük egy meg is valósul, szerencsés esetben mindkettő.
Igyekeznem kell: „Eheu, … labuntur anni!”

– Krisztus óta éljük az úgynevezett utolsó időket.
– Vannak, akik az azték naptárra hivatkozva állítják, hogy 1012. dec. 23-án lesz a világ vége. – Vannak azután olyanok is, akik nem hiszik el ezt az elképzelést. Bizonyság. Ma láttam a Szombathelyi 2012-es kalendáriumot, és ebben 2012. dec. 23. után szabályosan folyik a napok felsorolása. Ha az aztékoknak hinnének, akkor 23-a után üres sorok maradnának, esetleg azzal a felirattal találkozna a kedves olvasó: VILÁGVÉGE.
De nem. Nincs ilyen felirat. Nem is lehet, mert az egyház kezdetektől fogva hirdeti Jézus kinyilatkoztatását, aki elmondta: Hogy mikor jön el a vég, azt senki se tudja, még maga a Mester sem, mert az Atya fenntartotta magának ennek az ismeretét. Egyedül ő tudja, meddig kívánja létben tartani a világot.
Mindez azért is foglalkoztat, mert a kezembe került egy könyv, melyet téglának neveztem el, olyan vastag, hogy leginkább csakugyan egy téglára hasonlít. Nos ez a könyv a máriás papi lelkiség alapkönyve. Egy Gobbi nevű papnak szóló magánkinyilatkoztatás-sorozatot tartalmaz. A kötet címe: A papokhoz, Szűzanyánk kedves fiaihoz. (Utalás ez arra, amit a Keresztrefeszített hagyott meg János apostolnak: Íme, a te anyád!)
Maga a kötet sok érdekességet tartalmaz. (Nem is tudom, miért olvasom, én nem vagyok a klérus tagja.)
Utalásokat Fatimára. (Ha az ott elhangzó üzenetet a világ magáénak tudta volna, igen sok kegyetlenségtől szabadult volna meg.)
Utalásokat arra, hogy a pápát saját körei méltatlanul kritizálják, széthúznak, saját karrierjük után lihegnek. Ez a pápa VI. Pál.
A szöveg utal VI. Pál közeli halálára, I. János Pál rövid pápaságára, II. János Pál áldásos működésére, műveinek mindent bevilágító voltára. (Mária saját neveltjének tekinti K. Wojtylát, akinek a jelmondata csakugyan ez volt: Totus tuus. [Egészen a Tiéd]).
Engem mindig zavart, hogy Medjugorjében a jelenés asszonya miért imádkozza az üdvözlégyet a látnokokkal. A könyvből kiderül, hogy már Lourdes-ban is együtt imádkozta Bernadette-tel. Így tanítgatta az „olvasó”-ra a kicsi lánykát. Úgy látszik, igazi farizeus vagyok, hiszen  azon gondolkoztam: miért mondaná Mária azt, hogy Üdvöz légy, Mária...
Hát pedagógiai céllal.
Az is kiderült a könyvből, hogy nagy harc folyik a lelkek feletti uralomért. Ennek a jegyében kereste meg Mária Stefano Gobbit, hogy létrehozzon a tekintélyes és nagy karriert befutott főpapság mellett egy olyan erős csapatot, mely alázatos, egyszerű, tiszta és kellőképpen ismeretlen, visszahúzódó papok közössége, akiket egy cél vezérel, szeretetet vinni környezetükbe. Ez az ő csapata, mely erősebb hatalom minden evilági hívságon alapuló hatalomnál, s ütőképesebb is az elvilágiasodott többieknél.
Olvasom még, hogy a szovjet mintájú ateizmus volt az apokalipszis sárkánya, mely „farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta”. (Jel 12,4) 
Eddig ez derült ki a könyv közel harmadának az elolvasása alapján.
Három megjegyzést fűzök az előzőekhez.
1. Nem nekem íródott a könyv, hanem a máriás papi lelkiség papjainak. Én csak belekíváncsiskodtam.
2. A magánkinyilatkoztatások nem tartoznak az egyház hivatalos tanításához. Merthogy a kinyilatkoztatás 2000 éve lezárult. Így ha nincsenek összhangban az egyház hivatalos tanításával, hanem újat mondanak, akkor biztosan eretnekségek.
3. A magánkinyilatkoztatásokat 1975 és 1995 között kapta Gobbi páter.
Azóta eltelt még 16 év.

– Krisztus óta éljük az úgynevezett utolsó időket.
– Vannak, akik az azték naptárra hivatkozva állítják, hogy 1012. dec. 23-án lesz a világ vége. – Vannak azután olyanok is, akik nem hiszik el ezt az elképzelést. Bizonyság. Ma láttam a Szombathelyi 2012-es kalendáriumot, és ebben 2012. dec. 23. után szabályosan folyik a napok felsorolása. Ha az aztékoknak hinnének, akkor 23-a után üres sorok maradnának, esetleg azzal a felirattal találkozna a kedves olvasó: VILÁGVÉGE.
De nem. Nincs ilyen felirat. Nem is lehet, mert az egyház kezdetektől fogva hirdeti Jézus kinyilatkoztatását, aki elmondta: Hogy mikor jön el a vég, azt senki se tudja, még maga a Mester sem, mert az Atya fenntartotta magának ennek az ismeretét. Egyedül ő tudja, meddig kívánja létben tartani a világot.
Mindez azért is foglalkoztat, mert a kezembe került egy könyv, melyet téglának neveztem el, olyan vastag, hogy leginkább csakugyan egy téglára hasonlít. Nos ez a könyv a máriás papi lelkiség alapkönyve. Egy Gobbi nevű papnak szóló magánkinyilatkoztatás-sorozatot tartalmaz. A kötet címe: A papokhoz, Szűzanyánk kedves fiaihoz. (Utalás ez arra, amit a Keresztrefeszített hagyott meg János apostolnak: Íme, a te anyád!)
Maga a kötet sok érdekességet tartalmaz. (Nem is tudom, miért olvasom, én nem vagyok a klérus tagja.)
Utalásokat Fatimára. (Ha az ott elhangzó üzenetet a világ magáénak tudta volna, igen sok kegyetlenségtől szabadult volna meg.)
Utalásokat arra, hogy a pápát saját körei méltatlanul kritizálják, széthúznak, saját karrierjük után lihegnek. Ez a pápa VI. Pál.
A szöveg utal VI. Pál közeli halálára, I. János Pál rövid pápaságára, II. János Pál áldásos működésére, műveinek mindent bevilágító voltára. (Mária saját neveltjének tekinti K. Wojtylát, akinek a jelmondata csakugyan ez volt: Totus tuus. [Egészen a Tiéd]).
Engem mindig zavart, hogy Medjugorjében a jelenés asszonya miért imádkozza az üdvözlégyet a látnokokkal. A könyvből kiderül, hogy már Lourdes-ban is együtt imádkozta Bernadette-tel. Így tanítgatta az „olvasó”-ra a kicsi lánykát. Úgy látszik, igazi farizeus vagyok, hiszen  azon gondolkoztam: miért mondaná Mária azt, hogy Üdvöz légy, Mária...
Hát pedagógiai céllal.
Az is kiderült a könyvből, hogy nagy harc folyik a lelkek feletti uralomért. Ennek a jegyében kereste meg Mária Stefano Gobbit, hogy létrehozzon a tekintélyes és nagy karriert befutott főpapság mellett egy olyan erős csapatot, mely alázatos, egyszerű, tiszta és kellőképpen ismeretlen, visszahúzódó papok közössége, akiket egy cél vezérel, szeretetet vinni környezetükbe. Ez az ő csapata, mely erősebb hatalom minden evilági hívságon alapuló hatalomnál, s ütőképesebb is az elvilágiasodott többieknél.
Olvasom még, hogy a szovjet mintájú ateizmus volt az apokalipszis sárkánya, mely „farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta”. (Jel 12,4)  
Eddig ez derült ki a könyv közel harmadának az elolvasása alapján.
Három megjegyzést fűzök az előzőekhez.
1. Nem nekem íródott a könyv, hanem a máriás papi lelkiség papjainak. Én csak belekíváncsiskodtam.
2. A magánkinyilatkoztatások nem tartoznak az egyház hivatalos tanításához. Merthogy a kinyilatkoztatás 2000 éve lezárult. Így ha nincsenek összhangban az egyház hivatalos tanításával, hanem újat mondanak, akkor biztosan eretnekségek.
3. A magánkinyilatkoztatásokat 1975 és 1995 között kapta Gobbi páter.
Azóta eltelt még 16 év.

Régen pápaválasztáskor e szavakkal hívta fel a szertartásmester a pápa figyelmét az elmúlásra: Sancte Pater! Sic transit gloria mundi! Szentatya! Így múlik el a világ dicsősége. E szavak elhangzása közben egy kanócot meggyújtott és azonnal ki is oltotta.
Így múlik el az internetre tett valamennyi anyagunk is egyszer.  Az értékes és a talmi anyagok egyaránt. Régóta figyelmeztetett egy szakember arra, hogy egy könyvet sok példányban adnak ki, ezért van rá esély, hogy valakinél vagy valamelyik könyvtárban megmarad az utókor számára az anyaga. De az interneten egy vagy egy néhány példányban léteznek az anyagok. Ha baj éri a rendszert, végük van, csaknem pótolhatatlanul.
A nyomtatott anyagokat ezért érdemes feltenni a világhálóra, a világhálón szereplőket pedig papírra menteni.
Az én szerencsémre szövegszerkesztő programmal (word)ben készülnek a posztok. A gépem winchestere meg ez idő szerint működik. Így a nyersanyagok megvannak. Némi finomításon szoktam keresztülvinni őket felrakáskor, esetleg ki is egészítem őket, de nem ez az általános. Most értesülve arról, hogy két hónap anyaga tűnt el, van rá esélyem, hogy visszarakjam őket a blogomba. Talán megéri a fáradságot a teljesség kedvéért ezt a manővert végrehajtani.
Az igazi kérdés azonban az, hogy az egésznek van-e értelme. Kit érdekelnek többé-kevésbé szellemes, többé-kevésbé eredeti gondolatokat tartalmazó posztjaim.      
Mivel terjedelmes az anyag, akkor olvasná el akárki, ha olyan színvonalon írnék, mint teszem azt Márai vagy Proust. (Örök kérdés marad számomra, hogy az irodalmárok munkáinak elismertségében mekkora szerepe van a minőségnek és mekkora a reklámnak. Alkalmasint sose fogom megtudni.)
Amiért mégis megkegyelmezek a blognak, és minden munkámnak annak az első oka, hogy utódaim némelyikét érdekelhetik saját gyökerei. A leírtakból megismerhetik ősük gondolatvilágát, életének eseményeit, problémáit és azok megoldására adott válaszait. Második oka az, hogy a visszajelzések szerint jó néhány embernek tetszettek írásaim. Remélem, hasznukra voltak, gazdagodtak némileg általuk. Ha ezt nem remélhetném, nagy hibavalóságnak kellene tekintenem teljes grafomániás tevékenységemet.

A címben foglaltam össze régi álmomat. Ez egy a különféle magyar nyelvjárásokban megírt szépirodalmi alkotásokat (pl. novellák) felvonultató (elektronikus?) folyóirat, mely nem okosságokat hoz, hanem történeteket, különféle nyelvjárásúakat.
Keresgéltem a neten, hátha létezik már ilyen, csak én nem tudok róla.
A nyelvjárásokról lingvisztikai tanulmányokat közlő lapra bukkantam, de én, mint az előzőekben megfogalmaztam, nem erre gondolok.
Ha értenék a honlapkészítéshez, nyitnék egy ilyet, még mielőtt elszürkülnek a helyi dialektusok. Szép kulturális kihívás lehet ez bárkinek, aki a kezébe veszi.
Elképzeltem azt is, hogy megadok egy témát, s hozzáértők átteszik saját nyelvjárásukra a szöveget.
Ez felér egy műfordítással, mert az egyes szavak ejtési különbségén túl a kifejezések és a szóhasználat tekintetében is lehetnek (vannak!) eltérések. Ha valakinek kedve van az ilyesmihez, példaképp álljon itt egy találomra idemásolt Tömörkény-novellarészlet (Asszonyi ok…), mely ugye szögedi dialektusban íródott: 
„Belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:
– No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
– Gyék kend ide, édösapám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
– De várjék kend csak – biztatja János –, majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.
– Hát... – kezd a beszédbe az öreg.
– Hát – vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre –, tudom én, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
– Én? – szól az öreg. – Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.
– Persze hogy nem ű – hagyja rá János jóakaró biztatással. – Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.
– Nem is... – mondja amaz, s önt a poharakba.
– Maga magának minek önt kend? – kérdezi János.
– Már mér nem öntenék?
– Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Így évődnek délig, azután estig.”
– Sten...
– Sten – teszem hozzá Móra, Tömörkény szófordulatával.
***