Mickey webnaplója

Hová lettek a szúnyogok?
Húsz éve  május első napjaiban eddig minden évben elkezdődött a harc a gyötrőszúnyogokkal. 
Először fénycsapdával kísérleteztünk, de nem ért semmit.
Majd évekig használtuk a vegyszert füstölő elektromos készülékeket.
Utóbb pedig minden nyílászárónkra szúnyoghálót tetettem.
Ma – ha minden igaz – június 10. van. Még sem a balkonon, se a Duna-parton, se Bp-en sehol nem találkoztam idei vérszívó bestiákkal.
Nem mintha hiányoznának.
Lehet, hogy valamelyik gyógyszeremtől nagy ívben elkerülnek?

Ugye tegnap nagyot mászkáltam.
Este meg féltizenkettő utánig néztem egy interjút a mélyszegénységben élő cigányok támájáról.
Reggel szokás szerint háromnegyed hatkor ébresztő.
Bezzeg kávét meg nem ittam.
A Karinthy Cini napló-restanciát be akartam hozni, hogy végezzek az olvasásával. Nekifutottam, majd amikor már csak 10 lap lett volna hátra, belealudtam.
Ilyen nincs, újra és újra elolvastam néhány mondatot, amikor rájöttem, hogy ez puszta önkínzás. Inkább ledőlök egy hangyányit. Így is lett.
Érdekelt, hogy a 700 oldalas kötetnek írt-e folytatását, különös tekintettel arra, hogy Napló I. a címe.
Egy gyors google-keresés. Cini 1992-ben halt meg. Még kétkötetnyi naplót írt. De megírta 1956-os élményeit is. És még mennyi mindent. Az első csak 1967–69-ig időszakról szól.
Azért is érdekes ez számomra, mert blogom lényegesen szűkebb terjedelmű napló. Más kérdés, hogy nem is egészen az. Inkább a mindennapokban felötlő gondolatok, eszmefuttatások mindennapos vetülete. Csak annyiban hasonlít minden más naplóhoz, bloghoz, hogy ugyanúgy kiírok magamból mindent, mint minden író ember. Így esett ez már pl. Madáchcsal is, aki kiírta magából az Ember tragédiáját. És azóta is a legtöbb irodalmár ezt teszi. Mindennek elnevezi figuráit, miközben leplezve vagy leplezetlenül önmagát írja.
Ma sétálás alkalmával nem adódott semmi érdekes  fotóstéma (vagy nagyon álmos voltam?). Sorry. Mindenesetre csak cipeltem a kilós masinát. Meg egy kardigánt is cipeltem, amire ugyanúgy nem volt szükségem, mert mire kiértem az első sarokig, erősen sütni kezdett a mindaddig felhők takarta nap.

Ha lusta volnék, már végeztem volna a Karinthy-naplóval. De a mai finom hidegfrontnak nem tudtam ellenállni. Nyakamba vettem a fővárost.
Elhatároztam, hogy felvitetem magamat megint a Szabadság-hegyre, és immár az Ördög-orom felé veszem utamat.
Az első említésre méltó történés a Batthyány téri metróperonon ért. Egy beesett arcú öregember – vállán hátizsák, fejében kalap. Kéreget. – „Adjanak valamit. Adjanak valamit…” Két nő belenyúl a pénztárcájába „valami”-ért.
Már apám idejében is ugyanez volt a helyzet, csak nem volt még metró. Az Avar utca koldusa is ezt kiabálta: – Adjanak valamit! – Mit adjunk? – kérdezték eleim. – Mindent adjanak – vágott vissza a koldus –, amit Isten adott!
A második meglepetés a metrón ért: A Széll Kálmán tér következik. Igen. A Moszkva tér megszűnt. Mert mégiscsak „emberségesebb” a Széll Kálmán elnevezés.
A harmadik említésre méltó valami, hogy több közterület május 12-én hivatalosan is új nevet kapott. Így lett a Moszkva tér Széll Kálmán tér, az óbudai Ságvári Endre  utca Sinkovits Imre utca. A VIII. kerületi Köztársaság tér (ahol a szoc. párt székháza állt, és ahol ávósok tüzeltek mindenkire 56-ban) II. János Pál pápa tér.
A XXI. kerületi Ságvári Endre utca Popieluszko utca (Pater P.-t brutálisan agyonverte egy lengyel belügyis 1984. okt.-ben), a Tanácsház utca Károli Gáspár utca, a Margit híd budai hídfőjéhez közeli, II.  kerületi, eddig névtelen közterület Elvis Presley park lett (E. P. 1956-ban a világ figyelmét a magyaroknak való adakozásra szólította fel Ed Sullivan tévéműsorában).
Hozzáteszem, hogy az 53-as buszvégállomás terét Mindszenty József térnek hívják, az 56-os villamos mellett ilyenek sorakoznak: Márton Áron tér, Mindenszentek park, Apor Vilmos tér.
Budapest közterületei kezdenek vallásosak lenni. Még a nemzetnek kellene utánozni a tendenciát.
A Böszörményi út sarkán minden kozmopolita berzenkedés ellenére áll a Turul-szobor, alatta csobogó vízesés. Hát ennyiféle valamin akadt meg a szemem, fülem.
Hanem a természetes látnivalókkal egyre inkább adósa a főváros a tájban gyönyörködni akaróknak. Buda hegyei kiváló rálátást biztosítanának mindenkinek, „ha felmegy valaki a budai nagy hegyre”. A nótában még csakugyan ez áll: /Ha felmegyek a budai nagy hegyre, / letekintek, letekintek a völgybe, / ott látom az, ott látom a kicsi kertes házunkat, / édesanyám szedi a virágokat. / Ma már nem így szólna a nóta. Ha felmegyek a budai nagy hegyre (és most mindegy, melyikre), letekintenék a völgybe, de nem látok semmit, mert mindenütt hatalmas kerítések, égig érő fák és házcsodák takarják el, irigylik el a kilátást a kirándulóktól. Fotózhattam volna „magánterület”, „Kérem, ne zavarjanak!”  feliratokat. Nem egy „köz” nem köt össze semmit, mert a vége lezárva magánházzal. Minden „köz” két utcát kötött össze a jobb időkben. A név maradt, a funkció nem. A házakból persze gyönyörű panoráma esik a lapályosabb részekre, ellátni Pestre. De csak azoknak, akik ott laknak.
Nincs ez így jól. El kellene bontani a kerítéseket, és visszaadni a polgároknak a város látképét. Miként Kaliforniában is elbontatták azt óceánt lekeríteni kívánó magánzókkal az összes kerítést: Az óceán partja az amerikaiaké!
A budapesti tájkép pedig a budapestieké. Azt tapasztalom, mindent beépítenek vagy bekerítenek, és hirdetik horribilis árakon a még beépítetlen telkeket. A legtöbb utca zsákutca itt Farkas-völgyben is. Lehetetlenség megközelíteni a táj egy-egy nevezetes pontját. Csak igen nagy vargabetűk megtételével jutottam el pl. az Ördög-oromhoz a szemközti Arató utca felől.
Gyerekkoromban mennyivel egyszerűbb volt a kirándulónak innen oda, onnan meg amoda térni. Ma összevissza vezetgetik a gyalogszert. Csak a nagyon makacs turisták érnek célba. Én közéjük tartozom. Végül eljutottam az Ördög-orom alsó utcájához. Meg kell mondanom, nem éreztem ingerenciát felmenni az oromhoz. Az oda vezető Edvi Illés utca teljesen be van építve. Hol van már a szépséges vadregényes táj?
Odalett a telepesek mohósága folytán.
Kár érte, én legalábbis nagyon sajnálom.        

Zuglóban növekedvén gyakorta vitt el utunk az Erzsébet királyné úton, ott is egy cipész, Gart Pál kirakata előtt. Két zanzásított méretű bőrcipőt helyezett el szemmagasságban, egy rusnyát és egy újonnan csillogót. Alattuk a felirat: ilyen volt, ilyen lett. Jót mosolyogtam az átlátszó trükkön. Ugyanis, amelyik ronda volt, már évek óta egyformán ronda volt, jottányit se lett szebb. A szép pedig se nem csúnyult, de szebb se lett az eltelt idők során.
Velünk emberekkel ez mintha fordítva volna. Legalábbis ezt véltem látni ma reggel. Agg szülő és felnőtt korú gyermeke ballagtak egymásután. Hátul a fiatal, a legszebb érett korban, tiszta sima arcú, elöl a ráncsos öreg. Ilyen volt, ilyen lett, ugrott be hirtelen a fordított analógia.
De ha arra gondolok, milyen jól áll egy sima bőrű pici emberkének a fogatlanság, és mennyire mást jelez ugyanez idős korban, vagy milyen aranyos a kis kopasz csecsemő pihés feje, és mennyire elüt ettől a látványtól az öregek fényes kobakja, ugyanígy fordított analógiát kapok.
Ez még akkor is igaz, ha elfogadom az időskor bölcsességét, tapasztalatgazdagságát, szerető tekintetét, huncut mosolygását.
A test csak-csak megadja magát előbb-utóbb a hanyatlásnak minden lelki finomság ellenére.

„Ez volt hát az ember, ha kellett, a gáton…” (Toldi)
A Toldi pedig Miklós volt.
Este sok ember relaxált a pünkösdfürdői gáton, és hogy hány hallgatott közülük a Miklós névre, nem tudom. Két Miklós biztosan jelen leledzett. Én, és akit felismertem, Vámos M. Ott bringázott egy kutya társaságában. Föl s alá. Ő persze nem ismert fel engem. Én csak egy Miklós vagyok, ő meg az író V. Miklós.
De nemcsak Miklós nevű író sétált a parton, hanem egy Péter is. Esterházy. Őt is fölismertem, mert nemcsak Péter volt, hanem  E. Péter, az író.
Ő persze honnan tudta volna, hogy magam is író volnék.
Blogger.
Kisvártatva újabb cangás érkezett. Velem szemben haladt. Ő bezzeg felismert engem,
G. volt, aki rendszeres templomlátogató – csakúgy mint szerénységem. Megelőzött engem a köszönésben, amit sietve viszonoztam, hiszen seperc alatt elhúzott mellettem.
Jó lett volna a sétafika, csakhogy nem vettem figyelembe az uralkodó szélirányt. Északról haladtam délnek. Az enyhe széllel egy irányban. Pedig az lett volna az egyetlen, amely megkönnyítette volna gyaloglásomat az igen párás melegben.
Ma megismételtem a Duna-parti kutyagolást, de egyre inkább elment a kedvem az egésztől. Ma 87%-os volt a dunszt, kevés volt bennem a folyadék, érzem a hidegfront közeledtét… Tovább is van, mondjam még?  Alig fotóztam az időnként szemeregni kezdő esőben.
Viszont 65-höz közeledve ma új életet kezdtem.
Én, aki oly sokat foglalkoztam a délszláv jelenésekkel, ma elhatároztam, hogy megpróbálom a heti két napi visszafogott étezést: kenyérfélék vízfélékkel. A változatosság kedvéért kanyarítottam egy szelet Mica által sütött kenyeret és desszertnek kiflikarikákat ettem hozzá. Folyadékképpen pedig a zsűri által első helyen kihozott aquincumi csapvízből kortyolgattam a magam és mások testi-lelki egészségére.
Ha beválik, folytatom.
Holnap lazítás következik.

Deske idézi Paolai Szent Ferenc leveléből:
„Úgy bocsássatok meg kölcsönösen egymásnak, hogy később a sérelmet föl ne rójátok. A sérelem, erre való visszaemlékezés ugyanis: jogtalanság, a harag továbbszövése, a bűn megőrzése, az igazságosság ellensége, rozsdás nyíl, a lélek mérge, az erények elvesztegetése, az elme férge, az ima megzavarása, az Istenhez intézett kéréstek erejének megsemmisítése, a szeretet elárulása, lélekbe szúrt tövis, soha el nem alvó gonoszság, soha el nem fogyó bűn és mindennapi halál.”
Ezt én úgy szoktam mondani, hogy „elengedni”. Amíg markunk tele van az ellenünk elkövetett disznóságok emlékével, addig nem tudunk felszabadulni a szép jövőre, de főleg nem a szép jelenre. Egy helyben toporog lelkünk, és a múlton kesereg, rágódik, ahelyett hogy továbblendülne a végtelen lehetőségek irányába.
Tapasztalatból mondom, nem könnyű megcsinálni.
Talán ezért fogalmaz így a Mester: Bocsásd meg vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőkenek.”

Deske idézi Paolai Szent Ferenc leveléből:
„Úgy bocsássatok meg kölcsönösen egymásnak, hogy később a sérelmet föl ne rójátok. A sérelem, erre való visszaemlékezés ugyanis: jogtalanság, a harag továbbszövése, a bűn megőrzése, az igazságosság ellensége, rozsdás nyíl, a lélek mérge, az erények elvesztegetése, az elme férge, az ima megzavarása, az Istenhez intézett kéréstek erejének megsemmisítése, a szeretet elárulása, lélekbe szúrt tövis, soha el nem alvó gonoszság, soha el nem fogyó bűn és mindennapi halál.”
Ezt én úgy szoktam mondani, hogy „elengedni”. Amíg markunk tele van az ellenünk elkövetett disznóságok emlékével, addig nem tudunk felszabadulni a szép jövőre, de főleg nem a szép jelenre. Egy helyben toporog lelkünk, és a múlton kesereg, rágódik, ahelyett hogy továbblendülne a végtelen lehetőségek irányába.
Tapasztalatból mondom, nem könnyű megcsinálni.
Talán ezért fogalmaz így a Mester: Bocsásd meg vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek.”

A Kínai Társadalomtudományi Akadémia tudósai egy igen figyelemreméltó következtetésre jutottak:
„A kérdés, amit alaposan megvizsgáltunk, az a kérdés volt, minek köszönhető a Nyugat sikere és a világ többi része felett gyakorolt uralma. Tanulmányoztuk a kérdést történelmi, politikai, gazdasági és kulturális nézőpontból. Eleinte arra gondoltunk, a megoldás abban rejlik, hogy az európaiaknak sikerült a leghatékonyabb fegyvereket kifejleszteni. Azután arra a következtetésre jutottunk, hogy a titok nyitja a nyugati politikai rendszer, mely a világon a legjobb. Majd a Nyugat gazdasági berendezkedésére összpontosítottuk figyelmünket. Azonban az elmúlt húsz évben immár felismertük az igazságot: a nyugati kultúra szíve és lelke a vallás, vagyis a kereszténység. A Nyugat hatalmas vívmányait a vallásának köszönheti. A társadalmi és kulturális élet keresztény erkölcsi megalapozása tette lehetővé a kapitalizmus kialakulását, majd a demokrácia kiépítését. Mindezzel kapcsolatban semmi kétségünk nincsen.”
Vélhetőleg a politikai hatalom megfontolja saját tudósai megállapítását, és felhasználja megalapozott következtetésüket.

Álomszerű a mai történés. A nagy rendrakás utolsó fázisaként hárman belekepaszkodtunk mindazon tárgyakba, melyeket mától kezdve a garázsban kívánunk őrizgetni, s nem fent a lakásban. Elindult a háromtagú karaván megpakolva. T. mondja: viszem a kulcsokat! Kat! Zárul az ajtó. Mondom T.-nek: Jó, mert nálam nincs kulcs.  – aposztrofálom a kijelentést, és magunk mögött hagyva egy laza mozdulattal megemelem a kilincset a bejárati ajtón. Ha megemelem, akkor az új ajtó zár, mégpedig elég rendesen, lévén az új lemezajtó kb. tíz ponton záró biztonsági rendszer. Szegény feleség kiabálna, hogy ne tegyem, mert nála a garázskulcs van, de fáziskésésben jön az üzenet.
Mindhármunk kizárva, a lakás bezárva, a garázsban pedig nem tölthetjük a napot.
A megoldás kulcsa Mica, akinél csakugyan van kulcs innen a harmadik határban, Kelenföldön, ahol is dolgozik.
Igen, de nem tudjuk a mobilszámát, annyira friss az új telefonja. Ráadásul mobil sincs egyőnknél se. Marad a próbálkozás. Hátha otthon van Gábor vagy Laci szomszéd. Tücsi becsönget Lacihoz:
– Beengednél-e magatokhoz egy időre, mivel ez és ez a helyzet.
– Persze, gyertek! – halljuk a kaputelefon túlfeléről.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Tücsi tudja Mica régi számát. Laci mobilján felhívta Mica régi mobilját, melyet Zsuzsa megörökölt, így ő meg fel tudja hívni Micát, hogy hírül adja neki szorult helyzetünket. Működésbe lépett ez a lánc. Tücsi Zsuzsát, Zsu hívja Micát, Mica hívja Lacit, Laci hívja Tücsit a telefonhoz.
Mica megérti helyzetünket, és nyakába veszi a várost immár hazafelé.
Szegény szomszédnak közben megszálljuk az erkélyét.
Elgyönyörködünk a virágaiban. Ő is kijön, beszélgetünk egy hangulatosat, ha már így alakult a helyzet. Kisvártatva (1 óra múlva) újabb hívás.
Nyitva az ajtó, a hajótöröttek hazamehetnek.
Rövid hálálkodás, majd beesünk a saját zárkánkba.
Hát csakugyan elég valószerűtlen a történés, de nem mese ez kérem, hanem a prózai valóság.
egyebekben másodszor űz gúnyt belőlem a zárt ajtó.
Először egy napot utaztam, hogy a Mosonmagyaróváron bezáródott Mitsubishi kulcsmásolatát Dobogókőn átvegyem Micától, és ma. Hogy holnap mi fog bezáródni előlem, arról fogalmam sincs.
De hogy kínosan vigyázok arra, hogy az eset óta az indítókulcsot kihúzzam a helyéről kiszálláskor, az biztos, mint ahogyan az is biztos, hogy többé nem hagyom el a lakást anélkül, hogy meg ne vizsgáljam, van-e nálam ajtókulcs. Mert ez kulcskérdés.
Hogy hogyan fordulhatott elő mindez, annak pedig az a magyarázata, hogy csakugyan nemrég óta van új bejárati ajtónk. Ez kívülről látszatra mindig zárva van, de ha sokan itthon vagyunk, csak csukjuk az ajtót. Ez elég is, kiváltképp, ha elmondom: a ház kapuja kulcs vagy a varázsszámok (pin-kód) beütése nélkül nem nyitható. Így általában nyitva maradhat az ajtó. De szerintem csak akkor, ha többen itthon vagyunk. Ha viszont mindenki elhagyja a lakást, akkor zárom. Legalább egyik reteszét. No, ezt még nem beszéltük meg egymással.
Tücsi úgy vélte, hogy rövid időre nyitva maradhat az ajtó, mert az ő elképzelésébe ez bőven belefér. De mire artikulálhatta volna, már bezártam, mert az enyémbe meg nem fér bele.
Ennek fizettük meg ma az árát.

Mire felébredtem, a rádióban már mondták a rózsafüzért.
Hajnalban a szokásos nescafét felöntöttem tejjel, hogy a hat pirulámat bekapjam vele.
Utána a szokásos két csípőpaprikás kockasajtot is kenyérrel.
Majd nem szokásosan megettem egy fél Milkát.
Mise után jókedvemben eljátszottam itthon a kivonuláskor hallott Charpentier-Te Deumot, s szintén jókedvemben feltettem egy adag szemes kávét főni, hogy visszaidézzem gyermekkorom egyik visszatérő élményét, a frisspörkölésű kávé aromáját, mely belengte a vasárnap délelőttöt.
Valamiért a Sej, haj, gyöngyvirág, teljes szegfű, szarkaláb… virágének villant be. Eldörmögtem félhangosan.
A kávé kifőtt. A régi illatok visszaidézése nem sikerült, pedig a Segafredo elég jónak számít. Valahogy nem lengte be a lakást a zamata, csak a konyhában „toporgott”, s keserkésnek bizonyult.
Mindegy. Azért megisszuk.
A rigók igen örülnek a kora nyárnak. Mint a rádióból értesültem róla, dalukkal a reggelt köszöntik.
Ám szerintem nem egészen.
Egy költő biztos egyetért a hajnalköszöntéssel, egy biológus pedig konokul állítja, hogy a hímrigó messze hangzó trilláival jelöli ki „territóriumát”. És leginkább a tojóknak szól a dal: felhívás keringőre.
Az embernél ez másképp van. Móricz Boldog embere, Joó György pl. ezt trillázza: „Gyere, Böske, most híjlak.” Hogy aztán Böske kötélnek állt és elment-e táncolni a legénnyel, biz én arra már nem is emlékszem.
Vannak aztán célszerűbb meghívások is. Idősebb fiú rokonommal érkeztünk  a villamosmegállóhoz, amely mellett célszerűen virágkertészet működött. Mivel menyasszonyához igyekezett, odaszólt nekem: – Várj egy kicsit, mindjárt jövök, csak leszaladok a kertészhez salátáért. Persze virágcsokorral jött vissza.
Ez a saláta dolog később minduntalan visszaköszönt nekem, amikor virágot vettem az asszonynak. Legsűrűbben reklámszatyorban kötött ki a csokor, s csak az ajtóban szabadult meg a fojtogató műanyagtól,vagy még ott se.
Azt hiszem, alig akad hapsi, aki szívesen közlekedik egy csokor virággal. Talán szeméremből, talán a csuda tudja, miért. Hogy mégis legyőzik ellenérzésüket, az kifejezetten annak szól, hogy a nők jó része (nem mindenki) örül egy szép virágcsokornak.
Jut eszembe, az én feladatom a balkonládák végiglocsolása, és ma ezzel még adósa vagyok a tikkadásra ítélt muskátliknak.
Abba is hagyom a szöveggyártást, és megyek dógomra.
Szép vasárnapot mindenkinek Krisztus mennybemenetelének ünnepén, amit a németek Christi Himmelfahrtnak hívnak!