Mickey webnaplója

Deske idézi Paolai Szent Ferenc leveléből:
„Úgy bocsássatok meg kölcsönösen egymásnak, hogy később a sérelmet föl ne rójátok. A sérelem, erre való visszaemlékezés ugyanis: jogtalanság, a harag továbbszövése, a bűn megőrzése, az igazságosság ellensége, rozsdás nyíl, a lélek mérge, az erények elvesztegetése, az elme férge, az ima megzavarása, az Istenhez intézett kéréstek erejének megsemmisítése, a szeretet elárulása, lélekbe szúrt tövis, soha el nem alvó gonoszság, soha el nem fogyó bűn és mindennapi halál.”
Ezt én úgy szoktam mondani, hogy „elengedni”. Amíg markunk tele van az ellenünk elkövetett disznóságok emlékével, addig nem tudunk felszabadulni a szép jövőre, de főleg nem a szép jelenre. Egy helyben toporog lelkünk, és a múlton kesereg, rágódik, ahelyett hogy továbblendülne a végtelen lehetőségek irányába.
Tapasztalatból mondom, nem könnyű megcsinálni.
Talán ezért fogalmaz így a Mester: Bocsásd meg vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőkenek.”

Deske idézi Paolai Szent Ferenc leveléből:
„Úgy bocsássatok meg kölcsönösen egymásnak, hogy később a sérelmet föl ne rójátok. A sérelem, erre való visszaemlékezés ugyanis: jogtalanság, a harag továbbszövése, a bűn megőrzése, az igazságosság ellensége, rozsdás nyíl, a lélek mérge, az erények elvesztegetése, az elme férge, az ima megzavarása, az Istenhez intézett kéréstek erejének megsemmisítése, a szeretet elárulása, lélekbe szúrt tövis, soha el nem alvó gonoszság, soha el nem fogyó bűn és mindennapi halál.”
Ezt én úgy szoktam mondani, hogy „elengedni”. Amíg markunk tele van az ellenünk elkövetett disznóságok emlékével, addig nem tudunk felszabadulni a szép jövőre, de főleg nem a szép jelenre. Egy helyben toporog lelkünk, és a múlton kesereg, rágódik, ahelyett hogy továbblendülne a végtelen lehetőségek irányába.
Tapasztalatból mondom, nem könnyű megcsinálni.
Talán ezért fogalmaz így a Mester: Bocsásd meg vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek.”

A Kínai Társadalomtudományi Akadémia tudósai egy igen figyelemreméltó következtetésre jutottak:
„A kérdés, amit alaposan megvizsgáltunk, az a kérdés volt, minek köszönhető a Nyugat sikere és a világ többi része felett gyakorolt uralma. Tanulmányoztuk a kérdést történelmi, politikai, gazdasági és kulturális nézőpontból. Eleinte arra gondoltunk, a megoldás abban rejlik, hogy az európaiaknak sikerült a leghatékonyabb fegyvereket kifejleszteni. Azután arra a következtetésre jutottunk, hogy a titok nyitja a nyugati politikai rendszer, mely a világon a legjobb. Majd a Nyugat gazdasági berendezkedésére összpontosítottuk figyelmünket. Azonban az elmúlt húsz évben immár felismertük az igazságot: a nyugati kultúra szíve és lelke a vallás, vagyis a kereszténység. A Nyugat hatalmas vívmányait a vallásának köszönheti. A társadalmi és kulturális élet keresztény erkölcsi megalapozása tette lehetővé a kapitalizmus kialakulását, majd a demokrácia kiépítését. Mindezzel kapcsolatban semmi kétségünk nincsen.”
Vélhetőleg a politikai hatalom megfontolja saját tudósai megállapítását, és felhasználja megalapozott következtetésüket.

Álomszerű a mai történés. A nagy rendrakás utolsó fázisaként hárman belekepaszkodtunk mindazon tárgyakba, melyeket mától kezdve a garázsban kívánunk őrizgetni, s nem fent a lakásban. Elindult a háromtagú karaván megpakolva. T. mondja: viszem a kulcsokat! Kat! Zárul az ajtó. Mondom T.-nek: Jó, mert nálam nincs kulcs.  – aposztrofálom a kijelentést, és magunk mögött hagyva egy laza mozdulattal megemelem a kilincset a bejárati ajtón. Ha megemelem, akkor az új ajtó zár, mégpedig elég rendesen, lévén az új lemezajtó kb. tíz ponton záró biztonsági rendszer. Szegény feleség kiabálna, hogy ne tegyem, mert nála a garázskulcs van, de fáziskésésben jön az üzenet.
Mindhármunk kizárva, a lakás bezárva, a garázsban pedig nem tölthetjük a napot.
A megoldás kulcsa Mica, akinél csakugyan van kulcs innen a harmadik határban, Kelenföldön, ahol is dolgozik.
Igen, de nem tudjuk a mobilszámát, annyira friss az új telefonja. Ráadásul mobil sincs egyőnknél se. Marad a próbálkozás. Hátha otthon van Gábor vagy Laci szomszéd. Tücsi becsönget Lacihoz:
– Beengednél-e magatokhoz egy időre, mivel ez és ez a helyzet.
– Persze, gyertek! – halljuk a kaputelefon túlfeléről.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Tücsi tudja Mica régi számát. Laci mobilján felhívta Mica régi mobilját, melyet Zsuzsa megörökölt, így ő meg fel tudja hívni Micát, hogy hírül adja neki szorult helyzetünket. Működésbe lépett ez a lánc. Tücsi Zsuzsát, Zsu hívja Micát, Mica hívja Lacit, Laci hívja Tücsit a telefonhoz.
Mica megérti helyzetünket, és nyakába veszi a várost immár hazafelé.
Szegény szomszédnak közben megszálljuk az erkélyét.
Elgyönyörködünk a virágaiban. Ő is kijön, beszélgetünk egy hangulatosat, ha már így alakult a helyzet. Kisvártatva (1 óra múlva) újabb hívás.
Nyitva az ajtó, a hajótöröttek hazamehetnek.
Rövid hálálkodás, majd beesünk a saját zárkánkba.
Hát csakugyan elég valószerűtlen a történés, de nem mese ez kérem, hanem a prózai valóság.
egyebekben másodszor űz gúnyt belőlem a zárt ajtó.
Először egy napot utaztam, hogy a Mosonmagyaróváron bezáródott Mitsubishi kulcsmásolatát Dobogókőn átvegyem Micától, és ma. Hogy holnap mi fog bezáródni előlem, arról fogalmam sincs.
De hogy kínosan vigyázok arra, hogy az eset óta az indítókulcsot kihúzzam a helyéről kiszálláskor, az biztos, mint ahogyan az is biztos, hogy többé nem hagyom el a lakást anélkül, hogy meg ne vizsgáljam, van-e nálam ajtókulcs. Mert ez kulcskérdés.
Hogy hogyan fordulhatott elő mindez, annak pedig az a magyarázata, hogy csakugyan nemrég óta van új bejárati ajtónk. Ez kívülről látszatra mindig zárva van, de ha sokan itthon vagyunk, csak csukjuk az ajtót. Ez elég is, kiváltképp, ha elmondom: a ház kapuja kulcs vagy a varázsszámok (pin-kód) beütése nélkül nem nyitható. Így általában nyitva maradhat az ajtó. De szerintem csak akkor, ha többen itthon vagyunk. Ha viszont mindenki elhagyja a lakást, akkor zárom. Legalább egyik reteszét. No, ezt még nem beszéltük meg egymással.
Tücsi úgy vélte, hogy rövid időre nyitva maradhat az ajtó, mert az ő elképzelésébe ez bőven belefér. De mire artikulálhatta volna, már bezártam, mert az enyémbe meg nem fér bele.
Ennek fizettük meg ma az árát.

Mire felébredtem, a rádióban már mondták a rózsafüzért.
Hajnalban a szokásos nescafét felöntöttem tejjel, hogy a hat pirulámat bekapjam vele.
Utána a szokásos két csípőpaprikás kockasajtot is kenyérrel.
Majd nem szokásosan megettem egy fél Milkát.
Mise után jókedvemben eljátszottam itthon a kivonuláskor hallott Charpentier-Te Deumot, s szintén jókedvemben feltettem egy adag szemes kávét főni, hogy visszaidézzem gyermekkorom egyik visszatérő élményét, a frisspörkölésű kávé aromáját, mely belengte a vasárnap délelőttöt.
Valamiért a Sej, haj, gyöngyvirág, teljes szegfű, szarkaláb… virágének villant be. Eldörmögtem félhangosan.
A kávé kifőtt. A régi illatok visszaidézése nem sikerült, pedig a Segafredo elég jónak számít. Valahogy nem lengte be a lakást a zamata, csak a konyhában „toporgott”, s keserkésnek bizonyult.
Mindegy. Azért megisszuk.
A rigók igen örülnek a kora nyárnak. Mint a rádióból értesültem róla, dalukkal a reggelt köszöntik.
Ám szerintem nem egészen.
Egy költő biztos egyetért a hajnalköszöntéssel, egy biológus pedig konokul állítja, hogy a hímrigó messze hangzó trilláival jelöli ki „territóriumát”. És leginkább a tojóknak szól a dal: felhívás keringőre.
Az embernél ez másképp van. Móricz Boldog embere, Joó György pl. ezt trillázza: „Gyere, Böske, most híjlak.” Hogy aztán Böske kötélnek állt és elment-e táncolni a legénnyel, biz én arra már nem is emlékszem.
Vannak aztán célszerűbb meghívások is. Idősebb fiú rokonommal érkeztünk  a villamosmegállóhoz, amely mellett célszerűen virágkertészet működött. Mivel menyasszonyához igyekezett, odaszólt nekem: – Várj egy kicsit, mindjárt jövök, csak leszaladok a kertészhez salátáért. Persze virágcsokorral jött vissza.
Ez a saláta dolog később minduntalan visszaköszönt nekem, amikor virágot vettem az asszonynak. Legsűrűbben reklámszatyorban kötött ki a csokor, s csak az ajtóban szabadult meg a fojtogató műanyagtól,vagy még ott se.
Azt hiszem, alig akad hapsi, aki szívesen közlekedik egy csokor virággal. Talán szeméremből, talán a csuda tudja, miért. Hogy mégis legyőzik ellenérzésüket, az kifejezetten annak szól, hogy a nők jó része (nem mindenki) örül egy szép virágcsokornak.
Jut eszembe, az én feladatom a balkonládák végiglocsolása, és ma ezzel még adósa vagyok a tikkadásra ítélt muskátliknak.
Abba is hagyom a szöveggyártást, és megyek dógomra.
Szép vasárnapot mindenkinek Krisztus mennybemenetelének ünnepén, amit a németek Christi Himmelfahrtnak hívnak!

Egy könyv utóélete (folytatás)
Ugye tegnap hazahoztam az antikváriumból az Erdő mező virágai-t, (érdekes, hogy nincs köztük vessző) másnap előkerült a korábbi könyvem. Mégsem vitték el a parasztok, erdészek vagy úttörők, vagy ha elvitték, hát nagy titokban vissza is hozták.
Így – átmenetileg – két azonos könyvem van.
Azaz mégse.
A megtalált eggyel korábbi kiadás. Csak javított, de nem bővített, mint a harmadik. Ez az újabb plusz 20 színes táblával van kiegészítve.
A bővítés az Észak-Kárpátok növény-specifikumait vonultatja fel.
Ha tehát a Felvidéken szeretnék virágokat fotózni, ezután senki se tudja megakadályozni, hogy ellenőrizzem: Helyes nevükön szólítom-e meg disszidens növényeinket.
A kötetek tehát nem egészen azonosak.
Persze az áruk sem.
1954-ben csak 28 Ft-ba került a II. kiadás, és 20-ért vettem meg az antikvárusnál.
1958-ban a III. kiadás 35 Ft-ba került, és 1000 Ft-ért vettem meg 2011-ben. Úgy kell annak, aki sokat hezitál: megveszi-e, vagy sem az áhított kötetet.
Egy kis matematika: ha 28 helyett 20 Ft-ba kerül egy használt könyv, akkor 35 helyett arányosan mennyibe kerül.
Aránypárral: 20:28 = n:35 (Ajjaj: Kültagok szorzata arányos a beltagok szorzatával.)
4/7x35 egyszerűsítés után 5x5
ebből n = 25
Ám nem ennyit fizettem érte, hanem 1000 Ft-ot.
A könyv inflációs indexe tehát jó ötven év alatt: 4000%.
Remélem, jól számoltam.  
Ez durva, ha arra gondolok, hogy a kiló kristálycukoré, mely 10,60 volt, és ma kb. 300 Ft, az inflációs emelkedés kb. 3000%.
Ez volt a matematikán való nosztalgiázásom.
Most, hogy tovább emlékezzem, az orosz melléknévragozást segítendő máig visszahallom Gabel tanárnő segítségét. Gyerekek: semmi az egész: alany- és tárgyeset hímnemben azonos, a többit pedig jegyezzétek meg: ovo-omu-im-om. Persze leírva -ogo, kiejteve pedig inkább -ává.
Latinban pedig a rendhagyó imperativusok: dic-duc-fac-fer.
Biológiában pedig az életjelenségek mnemotechnikai szava: aimoszanföv. Azaz
anyagcsere, ingerlékenység, mozgás, szaporodás, növekedés, fejlődés, változékonyság.
Kémia: a cián a COHN-elemekből áll össze, úgymint szén, oxigén, hidrogén, nitrogén. 
Ácsi Mick! Úgy látszik, meghülyültél! (lat.: Mick! Stupax esse videris [ez meg accusativus cum infinitivo-s szerkezet]) Meghülyültem a kánikulában, noha a ventilátor hűségesen forog.
De nem. Éppen nincs erőm új gondolatokat érlelni, ezért folyamodtam – kikapcsolódásként – a „régi kor árnya felé”.

Elment a fiam dolgozni, el a menyem is.
Itthon maradtunk Tücsi, meg én, akik eddig dolgoztunk. (Ő még 4 napot/hét, én semmit se.)
Azért folyik itthon is a munka.
A mosógép mos,
a mosogatógép mosogat,
a hűtőgép hűt,
a fagyasztógép fagyaszt,
a számítógép számít,
a főzőlap főz,
a ventilátor keveri a levegőt,
a szagelszívó kifújja a konyhaszagokat.
Én ezt a posztot munkálom,
feleség az ebédet.
Egyedül a fényképezőgép nem dolgozik.
De fog.
Alig várja, hogy levigyem „sétálni”.
Még habozom, 31 fokot jósoltak, 25 a tényleges. Egyelőre gyengén felhős az ég.
Megvárom, mire végzi.
Ha megáll a melegedés, megdolgoztatom a kamerát (és a lábaimat is).

Megnyugvással olvasom Cini naplójában az olykor egymásnak ellentmondó bejegyzéseket. Nemegyszer lakonikusan megjegyzi, hogy ma nem történt semmi. Néha azt, hogy nincs kedve a naplóhoz, majd azt, hogy igyekszik úgy írni, hogy ha később idegenek is elolvassák, ne botránkozzanak meg a bejegyzetteken. Ám az igazságot akarja írni, mely mások érzékenységével ütközhet. Nehéz megtalálni a borotvaélen való táncolás mikéntjét.
Többször megjegyzi, hogy mennyire örül a naplónak, mert itt belelendülhet az írásba, vagy éppen megpihenhet munka után.
Szerintem kiegészíthető azzal, hogy a napló többek között a bennünk felgyülemlett gőz leengedésének a helye, óv a gutaütéstől, bár olykor kényszerűségből csakugyan balladai homályba burkolva adjuk elő mondókánkat, hogy senkit se szolgáltassunk ki meggondolatlanságból a köznek. Magyarán ne intimpistáskodjunk (Ez tényleg magyarul volt.), mégis „kiírjuk” magunkból a bennünket éppen foglalkoztató és nekünk fontos dolgokat, eseményeket, történéseket, hatásokat, megoldásokat stb.
Azért örülök KF megjegyzéseinek, mert hasonló problémákat okoz nekem is a hevenyészett, alkalmi, kevés szerkezeti elemet használó műfaj művelése, a blog-írás.
Volt, hogy mások kérték, hogy egy adott témát kerüljek; volt, hogy a családtagokról emlékeztem meg születés- és névnapjukon. Ugye elképzelhetetlen, hogy mindenki hibátlan ember? De ugyanígy elképzelhetetlen, hogy ajándékképpen kicikizzek valakit. A megemlékezés és a köszöntő nem ez a műfaj.

Megvan a Jávorka–Csapody!
Mint minden könyvnek, ennek is előélete van. Először Lerner Elemér tulajdonát képezte az 1958-ban 3. kiadását megért könyv. Ez az ex libris-pecsét körtikettel gondosan leragasztva, mert 1959-ben már Gábriel István birtokolja, ha jól silabizálom a kézírást. 1963-ban a bélyegzés szerint antikváriumba került, és ez a bélyegzés felülírja 35 Ft-os egységárát. (Hajjaj, ezerért vettem.)
A kötetet klórozott papírból készíthették, mert egyáltalán nem sárgultak meg a fél évszázad során. A festett színes ábrák se fakultak ki – szemernyit se. Ma pedig én lettem használója a legalább harmadszor megvett könyvnek.
Minden könyvnek sorsa van. Az Erdő, mező virágai 1950-ben hagyta el először a nyomdát.  Ez a 3. kiadás, ha jól számolom, 40 600 pld.-ban jelent meg. És úgy látszik el is fogyott. Készítői nem is álmodhattak arról, hogy saját otthonomból fogom megrendelni könyvüket, és kérem, hogy szállítsák a hozzánk legközelebb eső bookline-boltba, ahová átszállás nélkül érte utazhatok HÉV-vel. Elképzelhetetlen volt abban a korban, hogy a könyvesbolt drótpostán visszajelez, hogy megérkezett a könyv és átvehető. Az gépem még a levél megérkeztét is kijelzi.
Igaz viszont az is, hogy annak idején, amikor a könyv készült, ha 26 fok volt a léghőmérséklet, akkor annyinak is éreztük. Ma én legalább 35-nek szenvedtem meg.
Amely korban keletkezett ez a kiadás, azt viszont erőteljesen jellemezte az stílus, mely már a könyv előszavának első mondatában is megmutatkozik. Citálom:
„Ennek a könyvecskének célja, hogy a természetben nyitott szemmel járókat, a dolgozó parasztot, az erdészt, a turistát, azután a tanulóifjúság, az úttörők kultúrszomjas, lelkes tömegeit megismertesse az erdő, mező, szikla és homokbucka, vízpartok és szikes mezők, vagyis általában a még eléggé érintetlen szabad természet legfeltűnőbb, leggyakoribb növényeivel.”
Elképzelem a parasztot, aki a növényhatározóval a kezében próbálja megfejteni, hogy a lapu csakugyan lapu-e. Ugyanígy egy végzett erdészt, akinek gőze sincs, hogy a bükknek milyen kérge, levele és termése van. Na ne.
Ez nekem készült, aki már rég elfelejtette, hogy Ádám az egyes növényeknek milyen nevet adott. Járt-kelt az Édenben, és egyiket lapunak, másikat kaktusznak, harmadikat fenyőnek, negyediket pálmának nevezte, és így tovább.
De vajon milyen nyelven?
Ősmagyarok kíméljenek.
:)
PS. Mutatom Tücsinek a Jávorka–Csapodyt.
– Ó, hát ez megvolt már neked – mondjea.
– Igen. Legalább háromszor megvolt már – válaszolom –, de elvitték őket a parasztok, az erdészek, meg az úttörők.

Álmomban éjszaka veszekedtünk: én meg a feleségem.
Egyenesen átvágtam a réten, mert hogy az volt a legrövidebb út kitűzött célunk felé. Ő meg szeretett volna a flaszteres úton haladni, mert az volt a tisztább és egyenletesebb út kitűzött célunk felé.
Azt vágta a fejemhez, hogy direkt kerülöm a vele való társalgás lehetőségét, olyan utat választva, mely megosztja társaságunkat. Én azzal riposztoztam, hogy férfi vagyok, aki a bozótoson is hajlandó keresztülgázolni, ha megspórolhat ezáltal tíz-húsz métert, és ez nem ő ellene történik, hanem azért, mert úgy jár az agyam, mint minden XY kromoszómával rendelkezőé. Csalódást okoznék magamnak, ha a hosszabb – ámbátor kétségtelenül kényelmesebb – utat választanám.
Nézzen csak utána a pszichológiai leírásokban, hogy mi már csak ilyenek vagyunk.
Nem tudom, utánanézett-e a kérdésnek, de felkelt, annyi bizonyos, mert eljött a felkelésének az ideje.
Én is felébredtem, majd visszaaludtam, mert nekem még nem jött el a felkelés ideje.