Mickey webnaplója

Rokonlátogatás és szentelés esett hét végén.
Nászomékhoz indultunk, mert …
papszentelésre indultunk, mert…
mert ott laknak a nászunk és mert
ott szentelték Bencét, aki a mi plébániánkon dolgozott sokáig.
Közel száz, akármilyen minőségű fotó tanúskodik jelenlétünkről. (Ld. Fotók 2011.3 album) 
A családdal megbeszéltük a legfontosabb történéseket, irányulásokat, közelmúltbeli és ezután várható eseményeket, de közben szó esett 
tanulásról és vizsgákról,
lovakról és kutyákról,
nyaralásról és lakásokról,
utazásokról és házápítésről.
Vittünk könyveket, hoztunk gyümölcsöket.
Köszönjük ezúton is a család jóságát. Jelentem: mi nagyon jól éreztük magunkat náluk.
A papszentelés szépséges és bensőséges örömünnep volt. A készült fotók igazolják szavaimat. Három mondat az utazásról.
Az expressz légkondicionáló berendezései odafelé sehogy, visszafelé meg alig működtek. 
Elképzelhető, hogy a zárt kocsiban mennyire elfogyott út közben a levegő, mekkorára nőtt a páratartalom és a hőmérséklet (utóbbit mértük 31 fokra nőtt).
Visszafelé alig muzsikált a kondi, viszont a hátsó kocsiban lehúztuk az ablakokat, miként a gőzmozdonyok működése idején, és jött a menetszél, leszárította izzadságomat, kellemesen visszahűtött, és nagyságrenddel többet ért, mint a szomszéd vagon alig működő kondija.
Jó éjszakát mindenkinek így 23h 26’-kor.

Naponta kapom a különféle emaileket,
naponta olvasom az újságokban,
naponta látom a televízióban,
naponta hallgatom a rádióban,
naponta mesélik a buszon,
naponta hallom a mobilozóktól,
naponta olvasom az interneten
a szörnyűségekről,
gaztettekről,
hamisságokról,
rejtett érdekek kiborításáról,
háborús rémségekről,
a magánélet eldurvulásáról,
gyilkosságokról,
A föld tönkretételéről,
korrupcióról,
a hatalommal való visszaélésekről,
a kétes és gyors vagyonszerzésekről –
csupa negatívumokról – szóló anyagokat.
Ha nem vértezném fel magamat ellenük, éppen elég okom lenne miattuk arra, hogy javíthatatlanul depresszióssá legyek.
De nem vagyok az.
Minden szörnyűséget elhárítok ezzel a krisztusi megnyilatkozással:
„Atyám, bocsájtsd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.”

Varga Laci indítja ezeket a gondolatokat bennem: A keresztségben beléptünk az örökkévalóságba. Ettől kezdve Isten állandóan meg akar bennünket ajándékozni, s nekünk nem jókat kell tenni, hanem befogadni az Isten nyújtotta ingyenes ajándékokat, szeretetet, és majd ezekből csíráznak ki tetteink. Ezt a krisztusi tanítást rögzíti más szavakkal Máté evangéliumában: Ti elsősorban keressétek az Isten országát és minden egyebet megkaptok hozzá.
Akkor keressük eredményesen Őt, ha
kezünk üres,
elenged minden kialakított ragaszkodást:
zene,
pénz,
saját kitalációk,
akaratosságunk,
talán  még a blogoláshoz való ragaszkodást is el kell engedni?
Nem tudom.
Kiüresedve mindent
Tőle remélünk, mindent
Érte teszünk,
Belőle élünk és
Előtte játsszuk le életünk drámáját.
Elengedjük szorongásainkat,
aggodalmaskodásainkat,
a bennünket foglalkoztató gonosz híreket,
összeesküvés-elméleteket, és
bármint legyen is, tesszük a Vele való kapcsolatunkból fakadó tetteket: legyen az a virágok megöntözése, a
szemetek felszedegetése, a
természetes környezetünkkel való helyes sáfárkodás, egyáltalán
minden gesztusunk, ahogyan a többi emberre nézünk.
Ahogyan felismerjük bennük emberi méltóságukat,
nagyobbra teremtettségüket.
Azt hiszem, itt abbahagyom.
De mégse.
A könyv hangsúlyos mondatai:
1. Isten ingyenes ajándékaiként kell magunkra tekintenünk, és ilyenként szeretni magunkat, és akkor esélyünk lesz testvérként tekinteni a többiekre, akik létükben szintén Isten ajándékai.
2. Az Isten szeretete egyetemes. A föld minden embere az ő gyermeke, az Ő képmása, és mindenkiért meghalt Jézus.
Másutt:
3. Az Atya gyermekei, a Fiú barátai és a Szentlélek szentélyei vagyunk. Így kell tekinteni saját magunkra, így minden emberre.

Varga Laci indítja ezeket a gondolatokat bennem: A keresztségben beléptünk az örökkévalóságba. Ettől kezdve Isten állandóan meg akar bennünket ajándékozni, s nekünk nem jókat kell tenni, hanem befogadni az Isten nyújtotta ingyenes ajándékokat, szeretetet, és majd ezekből csíráznak ki tetteink. Ezt a krisztusi tanítást rögzíti más szavakkal Máté evangéliumában: Ti elsősorban keressétek az Isten országát és minden egyebet megkaptok hozzá.
Akkor keressük eredményesen Őt, ha
kezünk üres,
elenged minden kialakított ragaszkodást:
zene,
pénz,
saját kitalációk,
akaratosságunk,
talán  még a blogoláshoz való ragaszkodást is el kell engedni?
Nem tudom.
Kiüresedve mindent
Tőle remélünk, mindent
Érte teszünk,
Belőle élünk és
Előtte játsszuk le életünk drámáját.
Elengedjük szorongásainkat,
aggodalmaskodásainkat,
a bennünket foglalkoztató gonosz híreket,
összeesküvés-elméleteket, és
bármint legyen is, tesszük a Vele való kapcsolatunkból fakadó tetteket: legyen az a virágok megöntözése, a
szemetek felszedegetése, a
természetes környezetünkkel való helyes sáfárkodás, egyáltalán
minden gesztusunk, ahogyan a többi emberre nézünk.
Ahogyan felismerjük bennük emberi méltóságukat,
nagyobbra teremtettségüket.
Azt hiszem, itt abbahagyom.
De mégse.
A könyv hangsúlyos mondatai:
1. Isten ingyenes ajándékaiként kell magunkra tekintenünk, és ilyenként szeretni magunkat, és akkor esélyünk lesz testvérként tekinteni a többiekre, akik létükben szintén Isten ajándékai.
2. Az Isten szeretete egyetemes. A föld minden embere az ő gyermeke, az Ő képmása, és mindenkiért meghalt Jézus.
Másutt:
3. Az Atya gyermekei, a Fiú barátai és a Szentlélek szentélyei vagyunk. Így kell tekinteni saját magunkra, így minden emberre.

Mottó:
/ Érik a szőlő, / hajlik a vessző,  / bodor a levele. /
/ Egy szegény legény / szántani menne, / de nincsen kenyere. /
… rengeteg barack és őszibarack érett idén… Sajnálom a több száz kiló gyümölcsöt megrohadni látni, mikor a zöldségesnél megfizethetetlen az ára. Én már alig bírom a szöszmötölést, a lekvárok és befőttek gyártását. Azt sem tudom, miért csinálom, mert nem szeretjük a befőttet, a lekvárokat sem tudjuk elhasználni, ha 500 évig élünk, akkor sem. Még az évekkel korábban elrakottak sem fogytak el. – Lajos bácsi, akit súlyos emésztési zavarokkal hoztak be, két és fél évvel ezelőtt panaszkodott így a kórteremben. Óbuda külső felén laktak feleségével. Egy gyermekük tőlük messze élt. Kertjükben a gyümölcsök és a zöldségek évente rendre hozzák formájukat. A konzervált gyümölcsök, a savanyúságok garmadával sorakoznak a kamrában. Lassan már be se férnek. Ők meg szenvednek a felgyülemlett készletek miatt, a bőséges termés miatt.
Paralel szenvednek azok az ismeretlen szegények is, akik nem tudják megfizetni a zöldségesnél a konzervek és friss gyümölcsök, zöldségek árát.
Nem kellene találkozniuk a kétféle szenvedőknek, hogy az adás és befogadás révén szenvedésük agapéban oldódjon?
Mindenki jól járna, és örömük kölcsönös volna.
Mindenki felszabadulna a nyomás alól.
Aki belefullad a bőségbe, az is, aki ínséget szenvedett korábban, az is.
Mert így a régi anekdota igazsága érvényesül:
Az egykori színi igazgató ugyanis ezt mondta: Amikor fiatal voltam, volt mivel ennem, de nem volt mit. Ma már volna mit ennem, de nincs mivel.
Nem kellene adni azoknak, akiknek még van mivel enni, de nincs mit?

Igen, árnyékban 27˚C. De mit jelent ma az árnyék? Mert ha nem is látom a napot a felhőktől, azért érzem, hogy éget valahogy a felhőkön keresztül is az UV-sugárzás. Ma már nem is vittem a sétámhoz fehér kalapomat, mert egész egyszerűen unom félpercenként föl-, meg lekapni a fejemről a felhővonulások függvényében. (Ez csak azért lehetséges, mert nem jutott még eszembe, hogy a sétálások alkalmával a kellemes, árnyékot hozó felhőket tulajdonképpen kalapom levételével üdvözlöm. Ez tehát egy üdvözlő gesztus. Hm.
Ma nagyon is jöttek a felhők, és mire a szelektív hulladékgyűjtő badellákig értem, már sírva fakadt az idő. Ej, hát akkor nem megyek át vonattal a Dunán, hogy aztán Pestről hazajöjjek (pedig ezt terveztem).
Se bőrig ázni, se a sűrű villámlásoknak kitenni nem óhajtottam magamat. Inkább a buszok felé kacsintgattam, és nemhiába. Azonnal jött a 34-es. Kivitettem magamat az esőzónából a gáthoz (pedig nem ezt terveztem).
Így elkerültem az esőt, sőt néhány képet is készítettem. Amikorra meguntam a csavargást, buszra pattantam, hogy hozzak haza néhány sört, fagyit, kekszet, keresztrejtvényt az üzletközpontból.
Nem tudom, ti hogy vagytok a pénztárakkal?
Nekem kevés szerencsém van. Ha figyelnék a tömeg vonulására, oda állnék, ahol többen várnak. Feltehetőleg ismerik az illető pénztáros teljesítőképességét, azért tüntetik ki bizalmukkal. Én meg azt keresem, hogy hol állnak alig.
És beállok.
Vagy az orrom előtt jelenti ki a kasszás, hogy zár,
vagy gazdát cserél a pénztár, ha nem, akkor meg
nem találja a cikket sem a gépében, sem a feljegyzéseiben.
Nos, ez utóbbi eset esett meg ma is.
Valaki rövid és dagadt egyenes kifliféléket vett, de az általa közölt áron nem talált a pénztárosnő kb. öt percig semmit.
Eközben éreztem lelki ujjaimmal, ahogyan a jégkrémek puhulni kezdenek az egyre múló percekben – a dögmelegben.
Mire hazaértem csakugyan megereszkedtek.
Vágtam be őket a fagyasztóba:
Hogy dermedjenek meg!

Valaha a Regnum Marianumban Varga Péter vagy más kitalálta, hogy a mozgalom viszonylag zárt majálisán a különféle csoportok rukkoljanak elő valamiféle programmal, játékkal, foglalkozással. Ezek voltak a „bódék”, melyek egyikében gyurmázni, a másikban ügyességi játékot űzni, a harmadikban vetélkedni, a negyedikben sportolni stb. lehetett. Blanckenstein Miklós Az Orsz. Lelkip.-i Int. vezetőjeként elég gyorsan átvette és át is ültette ezt a gyakorlatot az esztergomi egyházmegye különféle színfoltjainak, közösségeinek a bemutatkozását célzó évente ismétlődő rendezvényen a máriaremetei, karizmák ünnepe meghonosításával.
A színpadon énekkarok, bábosok, iskolás tánccsoportok váltották egymást, de gitárosok, tanúságtevők is felléptek. Ugyanott záró szentmisét is tartottak minden pünkösdvasárnapot követő hétfőn. Szinte minden évben kilátogattunk erre a majálisra (idén juniális). Hol esett, hol majd elfújt a szél bennünket. Máskor erősen poros volt a terep. 1997-ben pl. ki kellett állnunk Tücsivel, és megosztanunk házasságunk transzcendens vetületeit a hallgatósággal. Tizenhárom fok volt, esett az eső, dermesztő szélfújt és rövid ujjú ing volt rajtam.
Az idei szintén hozott meglepetést. Még több sátor (bódé) állt az érdeklődők rendelkezésére. Talán a sátorprogramok jobban magukhoz vonzották, tömörítették az érdeklődőket, mindenesetre a választéknövekedés ellenére mintha megtorpant volna az érdeklődés a rendezvény iránt. Csak remélem, hogy nem csökkent.
Volt még egy érdekessége az idei juniálisnak.
Kint voltak a jezsuiták, egykori munkaadóim,
kint a Szent István Társulat, Tücsi munkahelye,
kint a Közös Pont-ÖKI, Mica munkahelye, és
kint a Szentjánosbogár Egyesület, mely Elvira munkahelye egyben. És
kint voltunk mind a négyen, akik egy-egy közösség elkötelezettjei vagyunk ugye.
Sok szép arccal, régi ismerőssel és ismeretlennel futottunk össze. Próbáltuk velük az elvarratlan szálakat elvarrni, de legalábbis örülni a velük való spontán találkozásnak.
Azt kell mondanom, az idő is „király” volt. Nem esett, de olykor árnyat adó felhők moderálták a hőség ontására kihegyezett napsütést.
Sikerült ottlétünket is egyszerre befejezni, így négyen ültünk a kocsiban hazafelé.  
A helyszínen készült 10 kép a fotók 2011.3 albumban láthatók.

Cini könyvében annyit olvastam a fejelésről, hogy megemlítettem a minap. Most egyéb gyerekkori játékainkból hozok vissza még néhányat.
Mára már kiment a divatból a lányok által űzött ugróiskola. Ennek kockáit a földbe karcolták vagy a flaszterra rajzolták krétával. Egymásután háromszor féllábon ugrottak, majd páros lábbal egy dupla négyzetbe, utána féllábon, majd megint dupla négyzetbe páros lábbal. Itt hátraarcot kellett ugrani, s visszafelé ugyanúgy ugrabugrálni. Az ugrálás előtt lapos kővel bele kellett találni a soron következő négyzetbe. Ha valakinek nem sikerült, ha a vonalra lépett, ha letette a másik lábát is félláb helyett, megbukott, egy körre kimaradt. A menet közben e lapos kavicsot vissza kellett gyűjteni, felemelni az adott négyzetből, s az ugráló magával vitte.     
Pókfoci. A játékot a takarítás kiküszöbölésére találták ki. A tornaterem koszos padlójára ült az egész osztály két csapatra osztva. A klottgatyánknak állandóan a padlón kellett maradnia focizás közben. A tornaterem az óra végére tiszta lett, gatyánk meg hótt koszos. Otthon aztán anyáink üzentek az iskolának. Üzeneteiket nem mertük továbbítani.  
Gombfoci. Magyar találmány. Különféle gombokkal űzött foci asztallapon űzve. Inggomb volt a labda, kabátgombok a mezőnyjátékosok, több gombból  összeragasztott magasabb forma a kapus. Volt, aki egyenesre reszelte a gombok egyik oldalát, hogy egyértelműbb legyen a labdatovábbítás iránya. Általában hüvelyk és mutatóujjunk körmeivel lőttük meg a gombokat, de lehetett ujjal is. A taccsdobást tenyerünkre helyezett inggombbal úgy végeztük, hogy ujjvégünkkel alulról megütöttük az asztalt, ettől a gomb berepült a pályára. Nagy csatákat vívtak a fiúk egymással.
Majd elfelejtettem:
Zúgógomb. Szoliter játék, azaz egyszemélyes. Egy nagyobbacska gomb szemben lévő lyukain átfűzünk egy kb. hatvan centis cérnát. Végüket összekötjük. Így a két szál úgy veszi közbe a gombot, mint talicskakereket a tengelye. Most jobb és bal kezünk ujját beleakasztjuk a cérna két végén, megforgatjuk a gombot, hogy betekeredjen. A cérna húzásával-megeresztésével a gomb előre-hátra pörgésbe kezd, sokszor halk hangot is hallatva. Ablaküvegnek koccantva köszörüléshez hasonló hangot hallat.
Két – a nevében anális – játék
Seggredobós. A fűre ülünk, a dobó megpróbál érvényes felületet találni rajtunk, és labdával eltalálni. Térdtől vállig érvényes a találat. Fejjel, alsó lábszárral, lábfejjel lehet hárítani. Az ülők a feléjük dobott labdát igyekeznek minél messzebbre rúgni, fejelni, hogy a dobó feladatát nehezítsék. Lehet engedményt adni a dobónak. Pl. „jöhetsz öt lépést”, de akkor csak az ajánlattévőre célozhat. Érdekessé teszi a játékot, hogy az ülők messzebbre ülhetnek a dobótól, de csak úgy változtathatják helyüket, hogy egyik kezükkel a füvet súrolják. A dobónak ilyenkor sikerül a feneküket eltalálni labdával, ha elég fürge. Akit eltaláltak, a dobóval cserél. Ez azon ritka játékok egyike, amelyben nincsenek vesztesek, győztesek. Csak játék van, mozgás, nevetés, felfrissülés.
Seggreverősdi. Az áldozat belehajtja a fejét egy ülő tag térdére tett párnába, hogy ne leshessen. A többi résztvevő véletlenszerűen rácsap a hunyó fenekére, akinek ki kell találnia, ki ütött rá. Ha eltalálta, cserélnek. Ha nem, újra huny. Minél többen játsszák, annál nehezebb kitalálni, ki ütött rá. Kb. 4-6 fő az ideális csoport. Itt sincs abszolút győztes és vesztes se. Túl nagyot ütni nem illik, de azért éreznie kell a hunyónak, hogy most odasóztak neki.

XVI. Benedek pápa teológiai fejtegetései folytatódnak a Názáreti Jézus II. kötetben. Mint bevezetőjében a pápa említi, gondolatai nem a tanítóhivatal aktusai, hanem  az Úr arca személyes keresésének a kifejeződései. J. Ratzinger gondolatai azonban alapos bibliaismeretet feltételeznek, mert nélküle igen körülményes és fárasztó dolog folyamatosan figyelni okfejtéseire. Magam már többször végigolvastam a Bibliát, innen is alakult ki ez a véleményem XVI. Benedek  megfogalmazásairól. Viszont a kötet 212. oldalán összegzi a lényeget, és ez mindenki számára közérthető. Így ír:
Van egy csodálatos kis történet az Evangéliumban. (Mk 6,45–52párh.), ahol Jézus földi élete idején elővételezi, s így könnyebben érthetővé teszi számunkra a közelségnek (térfeletti hatalom) ezt a fajtáját.
Az Úr a kenyérszaporítás után úgy rendezi, hogy a tanítványok szálljanak a bárkába, és menjenek előre a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő a népet hazaengedi. Azután visszavonul
„a hegyre”, hogy imádkozzék. A tanítványok így egyedül vannak a hajóban. Ellenszél van, a tó felkorbácsolódik. A hullámok és a vihar ereje fenyegeti őket. Úgy tűnik, hogy az Úr messze van, a hegyen imádkozva. De mert az Atyánál van, látja őket. És mivel látja őket, a tavon odajön hozzájuk, beszáll csónakjukba, és segíti őket célba érni.
Ebben a képben az egyház kora jelenik meg – mondandója nekünk is szól. Az Úr az Atya „hegyén” van, ezért lát minket. Így bármikor beszállhat életünk hajójába. Tehát mindig hívhatjuk, és biztosak lehetünk abban, hogy lát és hall minket. Az egyház hajója ma is a történelem ellenszelében halad az idő felkavarodott óceánján át. Gyakran úgy látszik, mintha a hajónak el kellene süllyednie. De az Úr itt van, és időben jön. „Elmegyek, de visszajövök hozzátok” – ebben bízik a kereszténység, ez a mi örömünk oka.         
Majd hármat lapozunk.
Clairvaux-i Szent Bernát adventi prédikációjában ez áll: „Az Úr három eljöveteléről tudunk. […] A harmadik a kettő között van (adventus medius). Az elsőben lélekben és erőben jön el, a végső eljövetelekor dicsőségben és fönségben. Szt. Bernát János Evangéliumára hivatkozik ahol ez áll: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”
Egyet lapozunk: Ott ezt köti lelkünkre a pápa: „Kérjük személyes nehézségeink pillanatában: »Jöjj, el, Úr Jézus, és vond be életemet a te jóságos hatalmad jelenébe!« Kérjük őt, hogy mutassa meg közelségét azoknak az embereknek, akiket szeretünk, vagy akikről gondoskodunk. Kérjük, hogy hatékonyan legyen jelen az ő egyházában.”
És az utolsó két bekezdésben ezt találjuk:
„Térjünk vissza még egyszer a lukács-evangélium befejezéséhez: Jézus – így halljuk – Betánia közelébe vezette övéit. Ott »kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük, és fölemelkedett az égbe« (24,54köv.). Jézus áldás közben válik meg övéitől. Áldás közben megy el, és megmarad áldásában. Kezei kitárva maradnak a világunk felett. Krisztus áldó keze olyan, mint valami tető (védőernyő, gondolom. Mick), amely megvéd minket. Kezei ugyanakkor megnyitnak, kitárják a világot, hogy az ég beleáramoljon, jelenvalóvá lehessen benne.
Az áldó kezek gesztusa kifejezi Jézus maradandó kapcsolatát a tanítványaival, a világgal. Távolodva eljön, hogy felemeljen, túl önmagunkon, a világot pedig megnyissa Isten számára. Ezért örvendezhettek a tanítványok, amikor Betániából hazatértek.
A hitben tudjuk, hogy Jézus felettünk tartja kitárt, áldó kezét. Ez a keresztény öröm szilárd alapja.”
Holnap pedig arra emlékezünk, hogy mi történt, amikor elküldte a Paraklétoszt, a Vigasztalót a tanítványoknak Jeruzsálembe. Ez pünkösd, amikor az egy Péter szavait mindenki a saját nyelvén hallotta. Nem így volt, de így is lehetett: Péter „nyelveken beszélt”, azaz látszólag értelmetlenül, de a hangfolyamból mindenki a maga nyelvének elemeit volt képes megragadni. Ez a nyelv egyedül a szeretet nyelve lehetett csak, az örökkévalóság nyelve. 
Szolgálati közlemény: A ma készült képek felrakva a Fotók 2011.3. albumba.
Bocsánatot kérek azoktól, akikről nem, vagy nem jó minőségben készült kép. Csak remélem, hogy ők szerepelnek Chello képein. Legközelebb jobban odafigyelek a részletekre.

Éjjel legalább kétfélét álmodtam. Álmomban valamiféle konferencián üldögéltünk. A szünetben kígyózó sorok verődtek össze az illemhely előtt. Magam is beálltam a sorba, de valaki hozzám lépett, és kérte: most azonnal menjek vele, mert egy híresség szeretne megismerni.
Mentem.
Megismert, majd megpróbáltam újra helyet fogni a sorba állók között. Aztán eszembe jutott: Itthagyom én az egész társaságot. Van itthon saját mellékes. Felkeltem ágyamból, és kimentem.
Újra álomba merülve latin nyelvi problémával küszködtem, mert mintha egy könyvben tévesen írtak volna egy igealakot. Gondoltam: jó lesz utánanézni, mert nemsokára élesben megy a számon kérés. Kezdődik a suli, és a piarista Gál nem örül, ha valami nem megy flottul. Ám megint menekülőre fogtam a dolgot. Szememet kinyitva látom: már hajnali 5.45 van. Akkor inkább felkelek, és mint nyugdíjas túllépek a középiskolásnak kijáró szorongáson, feledem az egész igealakos históriát. Inkább egy kávé mellett bekapom a reggeli gyógyszereket.
Reggel arról beszélgettünk, hogy Karinthy Cini sokfélét sportolt, de visszatérően ír a csaknem mindennapos fejelésekre és olykor a lábtengóra. Ma egyáltalán nem látom e kétféle szórakozás művelőit. Pedig gyerekkoromban tényleg divat volt a fejelés. Talán azért, mert kevesebben is játszhatták, mint pl. a focit. Két ember már kiállhatott fejelni egymással. Ha négyen jöttek össze, akkor még izgalmasabbá vált – a stukkolási lehetőségek miatt. A stukkolás ugye azt jelenti, hogy a csapattársam fejesét ugyancsak fejjel továbbítom gólszerzés céljából. Ha pedig lepattant a pályán a stukkolt labda, onnan fejelhettem tovább. Ha pedig az ellenfél azt kiabálta, hogy „kiugrom”, azaz el tudok odáig ugrani, ahol leesett a labda, akkor fejelni nem, csak „ráhúzni” lehetett. Ez pedig azt jelentette: a két kezem közé szorított labdát kell el- befejelnem a kapuba. Az igazi fejes és a ráhúzás közt kb. akkora különbség van, mint a távolugrásban a rászaladós és helyből való elugrás között.
Megjegyzem: a regnumban tömör, bőr kislabdával is játszottunk stukkolóst. Itt nem fejjel, hanem  tenyérrel történt az elütés. A két csapat stukkolhatta a labdát, az ellenfél levadászhatta röptében. Izgalmas-mozgalmas játék volt az is.
A lábtenisz magyar találmány. Ma alig él, legalábbis én nem találkozom vele. Sem felrajzolt pályába nem futok bele, sem a játék művelőibe. Pedig sokat játszottam magam is. Mind szerettük a „tengó”-t.  Kb. négyzetes mezőkben állt két játékos, ha négyen voltak, akkor négyen a 2x2 négyzetből álló mezőben. Az átlósan elhelyezkedők voltak egy csapatban. Kézzel történt a szerválás. Az ellenfél megmutatta, hogy hol pattanjon a labda. Ha fogadta a szervát, úgy kellett továbbítani azt lábbal, mint a teniszben: vagy nem pattan a térfelemen a labda, vagy egyszer – továbbítás előtt. A határvonalakat a külső négyzetben aftának hívták. Ha odapattant a labda, egy poént ért. Ha a belső vonalra pattant, más megítélés alá esett. „Önafta nincs” – szólt a szabály. A technikás játékosok próbálták visszaadhatatlanná tenni a labdát. Megfogták a lábukkal a labda  tempóját, és mintegy megszelídítve, az ellenfél lába mögé gurították. A manőverre azt mondták: „leteszem”. Elég sunyiságnak számított, de pontot ért.
Nappal: Kimegyünk a temetőbe össznépileg, már aki ráér jelen lenni, merthogy apánk ma éppen száz éves. Igaz, ebből az árnyékvilágban mindössze 49 és fél évet töltött, 1960-ban meghalt, s azóta időn kívülivé lett. Ma egy kicsit elgondolkodunk, munkálkodunk anyánkkal közös sírjuk felett. Isten adjon nekik öröklétet, örök boldogságot!