Most megmondom az őszintét. Reggel írtam egy blogt. Az volt a címe, hogy Jaj, de unom a politikát. Ám nem olyan időket élünk, hogy unhatnám. Akkor se, ha hajlok rá. Olyanfajta érlelődésen megy át a közélet, melyre nem volt precedens.
Német elemzők mondják, hogy a II. VH. idején a németek Strasbourgon áthatolva nem találkoztak francia ellenállással. Ez nagyon meglepte őket, egyben megerősítette abban, hogy zavartalanul továbbjuthatnak. Meg sem álltak az óceánig. Úgy értékelték utólag, hogy ha orrba nyomták volna a franciák a területükre betörő csapatokat, azaz valamiféle erőt mutatnak fel, legalább elsült volna öt ágyú, bizonyára megtorpant volna a Wehrmacht.
De Rajkin is eszembe jutott. Azt mondta sajátosan vicces akcentusával az ismert orosz humorista: A nyul el-szem-te-le-ne-dett. El-szem-te-le-ne-dett. S miért? Mert hagyták. És akkor még ezt is, meg még azt is meg merte csinálni.
S hogy miért unnám a politikát? Mert az elvarratlan szálak sokasága miatt állandóan a politikai primadonnákról szól. Nem a közjó előmozdításának aktuális kérdéseiről, hanem arról, akinek a fotósa havi egymilliót kap, s általában is magukról a közszereplőkről. Hát hol élnek, hát hol élünk. Zorba, a görög is ráförmedt a „főnökre”, amikor nem a lényeggel foglalkozott. Én is ezt teszem a magam eszközeivel. Vegye észre magát, főnök!
Utolsó kommentek