Mickey webnaplója

Túl vagyunk a nehezén. Megvan az ötödik unoka. Szépen és optimistán indul az életbe, türelemmel és érdeklődéssel fogadja az őt körülvevő eseményeket. Azt írtam tehát, túl vagyunk a nehezén. Nem igaz. Nem vagyunk túl semmin. Az egymásra jövő generációk folyamatosan változó körülmények között eveznek párhuzamosan a végcél felé. Tegnap pl. - és erről is kellőképpen meg kellett volna emlékeznem - Mica záródolgozatot izzadott össze, de a nap főszereplője Kati, aki 4-esre államvizsgázott hittanári szakon az Apor Vilmos Főiskolán.
Reggel úgy gondoltam, hogy két vizsgázónk megérdemli, hogy három szerzetes és a három civil (világi) imádkozzon vizsgájuk sikeréért. Valahogy mégsem akaródzott megfogalmazni hangosan mondandómat. Talán a meleg lankasztotta el agyamat, talán az a belső hang, mely Schunk Jánosé volt egykor, mikor imát kértek tőle: tanulj, tanulj! - válaszolta. Egyébként is olyan mindennapos ez a fajta ima. Hogy sikerüljön a vizsga, és a közjó hasznára legyen a vizsgázó az elért eredmény által. Hát igen, hát igen. Ki mondhatja meg, hogy ki mivel van inkább hasznára, s kinek. Valaki úgy vélekedett, hogy meg kell próbálni bármit, s a próbálkozások előbb-utóbb kijelölik azt a területet, amely igazán a próbálkozóé, ahol azután megtelepszik, elhelyezkedik, tehetségét kamatoztatja akárkiknek a hasznára, javára.
Persze mindezek ellenére is nagyon természetes, hogy a tanulási erőfeszítéseket eredményes záróvizsga kövesse. Nem is felesleges hát érte fohászkodni. Ezt meg is tettem magamban, remélve, hogy úgy is elhallatszik az égig. Elhallatszott.