Mickey webnaplója

A cím akár egy mese címe is lehetne. De most nem erről van szó. Folytatom a sorozatot azokról a családtagokról, akiknek valamilyen napjuk van ma. A családban két Zoli van, nagy Zoli és kis Zoli, de kis Zolit sose hívták kis Zolinak, mindig is Zolika volt a neve. Ennek a Zolikának ma van a születésnapja. Karácsonykor, mint Jézusnak. Minden anyának sokkal mélyebb a tudása gyermekéről, hiszen valamilyen módon kapcsolatban áll vele már a várandósság idején, s aztán a szülés e próbáló eseménye is az övék. Majd a kapcsolatfelvétel az új emberkével. Az érintés, a táplálás, a simogatás, az intimitások megannyi formája. Persze ezeket bárkinek a születése kapcsán leírhatom. Mégis, talán még meghatározóbb az, ha egy asszony az ünnepeket emiatt az otthontól távol tölti. De hadd térek már rá az ünnepeltre. Zolika feketehajú, szelíd kisgyerek volt. Sok időt töltött a Dráva utcában. Ott bizonykodott a maga gyermeki módján arról, hogy a szomszéd örökös barkácsolása keltette zajoktól nem kell tartania. Persze ő így mondta: Kipp-kopp bácsi nem bánt. Zolika elsőszülött Fodor gyerek. Előbb zenélt, mint Tamás és Melinda, szükségképpen előbb érdekelte sok minden, mint két kisebb tesóját. Zolika melegszívű valaki, aki megtanult egy-két nyelven, a számítástechnika meghatározó módon az övé, s mint említettem zenél. Hol basszus gitárt, hol ritmusgitárt vesz a kezébe, és egyaránt jó bennük. Amikor eljött az ideje, én lettem bérmaszülője. Muszáj itt elvágnom a róla való mesélést, mert tartozom még Évának is, akinek ugye névnapja van.
Az első emberpár neve napja Krisztus születésnapjára esik. Biztosan tudatos ez a választás. Ismerek két Ádám Éva nevű személyt. Fura módon Éva Ádámot nem, pedig lehet, hogy ilyen is akad. Nos, Évából is kettő van a családi kalendáriumban. Az egyik nemsokra rá elhunyt a másik esküvője után. A másodikkal kezdem. Lányunk, Éva megint csak elsőszülött. Megkíméltetett a szülés hagyományos tortúráitól: nagy termetű volt, császármetszéssel született. Meg lehetett elégedve súlyával, mert világrajövetelétől kezdve meglassúbbodott gyarapodása. Valószínűleg sokféleképpen becéztük, de ahogyan Miklóska beszélni kezdett, ezeket a neveket felejtettük. Ő ugyanis így hívta: Lala. Most már mindenki így hívja. (Tündér Lala?) Éva aranyos kisgyerek volt, a kakaó híve, azt minden mennyiségben és bármikor szívesen elszürcsölgette. Az evésre háklis volt. Mindenféle kifogást kitalált elodázására. Kettőt elmondok ezekből. A rövidebb: Éva Mamintinél várta Zsuzsa „érkezését” (Mamintinak becéztük anyánkat). A nagyi kérlelte, hogy jöjjön ebédelni. Éva hárított: Nem vagyok éhes, tegnap már ebédeltem. A hosszabb: Vettünk neki egy szettet, tányérka és bögrécske tartozott hozzá. A festett mintás tányérkára helyezte anyja a bögrécskét tele kakaóval, mellé pedig a kiskanalat. Éva meg sírásra fakadt. Alig lehetett kivenni belőle, hogy mi a baja. Kiderült, hogy nincs jó helyen a kanál. Se így, se úgy nem tetszett neki. Végül anyja megérdeklődte, hogy hová tegye a kanalat. Tedd az egérre! – mondta Éva. Ám az se volt túlságosan egyszerű, megtalálni a virágmintás tálkán a nem létező egeret. Valamelyik ciráda képezte ugyanis az egér farkát. Ez bizonyult megoldásnak. Éváról persze nagyon sokat tudnék mesélni, pl. hogy milyen éktelen ordításba kezdett (teljesen jogosan), amikor Zsuzsánk megszületett, s mindenki az újszülöttet csodálta. Nem gondoltam volna, hogy egzisztenciális válságba kergeti elsőszülöttünket. Persze ezek nagyon régi dolgok. Éva nagyon sok versikét, éneket tanult meg óvodás korában. Később cimbalmozott, amikor a nyócker-ben laktunk. Mindenki feleségül akarta venni, végül is egy velencei-francia fiú nyert. Éva csecsemőgondozást tanult, pedagógia szakon végzett Lyonban, s most három gyerek mamája. Laktak Caluire-ben, laknak Soucy-ban, s vélhetően még több helyen fognak lakni François beosztása miatt. Itt elvágom a rá emlékezés fonalát.
Röviden hadd írjak egy jellegzetes történetet a másik Éváról, bátyám egykor volt feleségéről, aki korán elment. RIP. Vidám teremtés volt, tele ambícióval, élettel, barátságossággal, mosolygással. Több alkalommal megpróbált rábeszélni, hogy menjünk fel pingpongozni a padlástérbe, ahol az asztál várta a bajnokjelölteket. Én a magam tohonya módján azzal hárítottam el ajánlatát, hogy felmegyek, ha biztosítja: a labda nem fog leesni a földre. Mert félek tőle, hogy vértolulást kapok. Mindig ebben maradtunk. Becsültem agilitását. Most pedig befejezem az emlékezéseket.
Mindenkinek, aki ismerte/ismeri őket, áldott karácsonyt kívánok. És azoknak is, akik nem ismerték őket.