Mickey webnaplója

Tegnap meglátogattuk a mosonmagyaróváriakat. Azért tegnap, mert tegnap ért rá Mica a naptára szerint. Előtte hónapokig nem, s utána is csak egy hónap múlva. Sem ő, sem Kati nem látták még unokahúgukat, Blankát, ezért gondoltam arra, hogy egyszerre össznépi látogatást ejtünk. Szép volt az időnk, szép volt Micától, hogy levette a vezetés gondját rólam – oda és vissza. Több esélyem volt körültekintgetni út közben. Persze túl sok látnivaló nem ígérkezett. Mindenesetre szerettem volna meggyőződni róla, hogy az M1-esről látszik-e a zsámbéki románkori templom. Korábban látni véltem, később meg nem találtam – se Bp-ről, se visszafelé menet. Most is meresztettem szememet az anyósülésről, és egyszer csak feltűnt öt fekete pötty kilométerekkel távolabb a domboldalon. Először kutyáknak véltem őket, de hamar kizártam ezt a lehetőséget. A kutyák nem egymás után haladnak, libasorban, hanem szétszóródva támadnak. Elöl a falkavezér. Ezek meg úgy sorjáztak, mint a szenes csillék, és úgy is imbolyogtak kocogás közben előre-hátra, mint csille az ócska erdei keskenynyomtávú sínpáron. Hát ez az. Ezek vaddisznók – jött a felismerés. Azért igyekeznek, mert nincsenek takarásban. Autónk is igyekezett, mert 10 sec. alatt eltűnt a látomás. Ám csakhamar észrevettem a zsámbéki templomot. Csakugyan odalátszik az M1-esre. Visszafelé még két régi nevezetes épületet láttam: a lébényi kétcsövű templomot, és később, valamennyire a pannonhalmi épülettömeget. A többi szürkeség. Persze ezek csak röpke epizódok.
Az örömködés Mosonban esett. Mi meg voltunk elégedve a Zsuzsa-Tamás Ágoston-Blanka duókkal, ők – remélem, meg voltak elégedve a Tücsi-Mick Kata-Mica kvartettel.
Ittunk-ettünk, beszélgettünk.
Meglátogattuk a Mosoni Duna-partot. Láttunk sok ártéri fát fagyönggyel. Csakugyan bokornyi gyöngyök módjára csüngenek a fákon ezek az élősködők. Találkoztunk egy erdei tornapályával is. A korlátot felismertem, de nem volt kedvem saslengést bemutatni rajta. A nyújtókat sem kívántam erejükön felül megterhelni. A hosszában kettéhasított fákból készült hatalmas padokon viszont kényelmes fekvés esett. Ágoston megpróbálta kavicsokkal telehordani a Dunát, no meg „botkalimpá”-kat küldeni utánunk Budapestre. Mi meg a lapított kavicsokkal kacsáztunk kedvünkre. Igyekeztünk is felhívni az érdekes fizikai jelenségre Ágostonka figyelmét, de ő nem ért rá. A játszótéren hasonló korú fiúkát talált. Odarúgta neki a labdát ezzel a mondattal: Vetődj rá! Ám amaz nem vetődött.
Visszatérve Ágoston a számítógép elé (mögé?) ült, kirakta az Európát és Ázsiát alkotó államokat a sziluettjük alapján, és mindig közölte is, hogy mikor, mit rak a helyére. Az angol nyelvű feliratok nemigen segítették abban, hogy pl. azt mondja: ez itt a Dél-Afrikai Köztársaság. De Togót és Zimbabwét is tudta. És a többit is. Egy-egy földrésszel 6-8 perc alatt bánt el. Azt hiszem, ez a tempó felnőtteknek is szép sikert jelentene, és becsületére válna.
Húgocskája pedig mindezt nagy-nagy megértéssel konstatálta, nyugtázta. Ő mindent nagy-nagy megértéssel nyugtáz. Általában mosolyog, kiváltképp akkor, ha valaki érdemesíti arra, hogy megszólítja őt. Hát még, ha kiveszi a járókából! Az aztán a császár előtte. Megdögönyöztük hát az uncsikat, és jól kifecsegtük magunkat. Délben meg néhány grillcsirkét elemésztettünk együttesen, majd borral locsoltuk meg őket.
Zsuzsa ablakukból messzire látni. Szokott felvételeket készíteni. Újabban szövegeket tesz melléjük, és ily módon a kép és szöveg élményét kínálja annak, aki kap belőle. Mi kétfélét kaptunk. Egyiken én meg Gábor vagyunk egy, vagy hatvan éves képen, egy miskolci fakapu előtt. Tudjátok, amikor Berta néninél laktak szüleink apánk tartós kiküldetése alatt. A másikon saját panorámájuk a Kisalföld egy szeletével.
Tegnap 31 szélkereket számoltam meg nyugati irányban, és érdekes módon közülük tizenegy nem forgott. Vagy sztrájkoltak, vagy ünnepnapon nem pedáloznak. Nem tudom. Az arány mindenesetre elég érdekes. Mert ha nem mén a malom, ha nem jár lisztet (ahogy régen énekeltük), akkor minek a?
Most elárulom, látogatásunknak egyik célja az volt, hogy Zsuzsának levigyük a szintetizátort. Ez sikerült is. Ám ő nem kapcsolta be. Majd ma, amikor egyedül lesz. Illetve ketten lesznek: Blanka és ő. Így hát nem tudtam megmutatni, hogyan működik a hanggyártó gép.
Érdekes, hogy csóválom emiatt a fejemet, miközben el kell ismernem: A vásárlása alatt be sem indítottam a Mitsubishit, csak a Skodával közlekedtem, nehogy baja legyen a még ki sem fizetett japán autónk.
Hm. Apja lánya?