A tiszt ráordít a katonára:
Futólépésben addig a fáig,
amelyik 100 méterre van tőlem.
Látja?
Nézze meg, hogy ott vagyok-e. Érti?
Ha nem vagyok ott,
fusson vissza, s jelentse!
Egyik futásomról azt hiszem, már beszámoltam, ezért
azt itt rövidre veszem. Volt nekem egy szigorú főnököm. Szigorúsága egy része
abból állt, hogy megkövetelte, mind pontban fél nyolckor az irodában
feszítsünk. Kispestről startoltam rendes időben. A Fradi-pályánál a hármas
metró építése miatt a sínen keresztben megállt egy teherautó, és kezdték
lepakolni. Így mire a Kálvin térre ért a villamos, öt perc maradt csak, hogy
teljesítsem a pontosság múlhatatlanul fontos követelményét. Leugrottam a
villamosról s a tizenötös busz vonalán végigrohantam: Kecskeméti út, Károlyi M.
út, Petőfi S. utca, Régiposta utca. Itt dolgoztam. A Petőfi S. utca közepe felé
elhomályosult minden a szemem előtt. Azt hittem, megvakultam. Néhány lépést még
rohantam vakon, de sokáig nem lehet ezt a falba ütközés veszélye miatt tenni.
Meg kellett várni, míg kitisztul a szemem. (Ilyet korábban soha nem
tapasztaltam.) Fiatal lévén sikerült öt percbe szorítanom a távot. Fél nyolcra
beestem az irodába. Izzadtam, büdös voltam, de időre érkeztem. Mindenkit
udvariasan üdvözöltem, majd a következő harminc percben megpróbáltam levegőhöz
jutni, magamhoz térni.
És most lássuk a második futást. Nem akarlak untatni, de ez is
Kispestről indult. Az ébredés körül valami nem stimmelt, mert hatalmas késésben
voltam. (A Hattyú-kocsmánál és -strandnál laktunk, ennek a medencéjét füvesítik
be az egyik gyerekfilmhez, amelyben csak azt a szép füvet sajnálja a nyugdíjba
menő parkőr.) Azért voltam késésben, mert riadókészültségben való
felöltözködésemet követően 21 percem maradt ahhoz, hogy elérjem a Keleti
pu.-ról Békéscsabára közlekedő gyorsot. Kiküldetésre indultunk E. Gáborral a
KNER Nyomdába, így vele is találkoznom kellett, meg jegyet venni, vonatot
megtalálni, felszállni. A villamost nem lehet siettetni. Ment, ahogy tudott. Én
is. Ha láttam, hogy valahogyan időt nyerhetek vele, megpróbálkoztam.
Villamosról leugrottam, buszra fel, gyalog át itt-ott. A Kálvária tér és az
Orczy tér irányában haladtam. Emlékszem futásokra is. A Festetics utcánál aztán
már vágtatni kellett, mert még élt bennem a remény, hogy a szűkös másodpercek
elégnek bizonyulnak talán ahhoz, hogy elérjem a vonatot. Gabival a csarnokban
futottam össze. Egy nővel beszélgetett. Lihegem neki: Szia, vettél jegyet?
Igen, mondja ő, a külső vágányokról indul a vonat, de hova rohansz? – kérdezte.
Hát a vonathoz. Neked is ezt ajánlom, azonnal indul. Ránézett az órájára, majd
futásnak eredt ő is. Még elcsíptük a mozgó szerelvényt, s mindketten
felugrottunk rá. Megint kezdődött a percekig tartó zihálás, lehiggadás,
nyakkendő igazgatás, magam rendbe szedése. Annak rendje-módja szerint
elintéztük a dolgunkat. Fogadtak bennünket, megittuk a kávét, megettük a
pogácsákat, s felkértük a designert, készítsen díszdobozokat a cégünknek. A
betekintőablakos, népi motívumokkal díszített dobozok el is készültek,
megkaptuk őket postán, s bemutattuk a boltvezetőknek. Soha nem igényelték, hogy
rendeljünk belőle. Így a mintadarabok évekig a szekrényemben porosodtak.
Sokszor elmélázok rajta, hogy mi értelme volt kiköpni a tüdőmet. Meg azon is,
hogy a jófejű E. G. miért halt meg igen fiatalon. Egy valószínűtlenül érkező
infarktus végzett vele alig harminc éves korában.Mindkét futásom hiábavalóságnak bizonyult. Szélkergetésnek, ahogy a prédikátor
mondja. Mennyivel inkább igaza volt gyerekkorom képregényhősének, Placidnak
(Vaillant újság), aki odavágja Muzónak:
Hová rohansz? Nincs otthon a nagymamád! S hogy ezt a rohanást megállítsa,
ollóval levagdossa Muzo nadrággombjait kantárostul.
Bizony. Eheu, fugaces, Posthume, Posthume, labuntur anni! (Horatius)
Megyerül: Ej, futóhomok, futóhumusz, lábrakap Annie.
Bánk József nem így gondolja: Hej, Posthumus, Posthumus, múlnak az iramló évek
...
Utolsó kommentek