Húsvét előtt sok rendkívüli jelenség történt: az Isten fiát két lator között keresztre feszítették, a föld elsötétült, a templom kárpitja kettéhasadt, földrengés rázta meg a környéket, a sírokból halottak jöttek elő. A tanítványok csüggedten veszik tudomásul, hogy mindennek vége.
Húsvét szombatja elmúlt, kezdődnek a munkás hétköznapok. Hajnal van. Még alig pirkad, Mária Magdolna már úton van, hogy befejezze Jézus testének bebalzsamozását. Vele tart Jakab anyja, és Szalome. A Nap felkel. Ekkor újabb földrengés rázza meg a környéket. A kő elhengeríttetett. Az őrök szanaszét futottak rémületükben. A sírnál egy vagy két angyal vakítóan fehér, villámlóan sugárzó ruhában körülbelül e szavakkal fordult a nőkhöz, akik nem találják a testet: „Mért keresitek az élőt a holtak között? Ne féljetek! Jusson eszetekbe, mit mondott: az Emberfiát keresztre feszítik, de harmadnapra föltámad. Jézus nincs itt, föltámadt, s előttetek megy Galileába, ahol viszontláthatjátok Őt.” A nők bemennek a sírbarlangba, s meggyőződnek a tényekről. Mária Magdolna ott sírdogál, s a kertészt véli a Feltámadottban felfedezni. Csak amikor Jézus megszólítja, ocsúdik fel, s annyit mond: Rabboni. Jézus megerősíti őket a galileai viszontlátás felől. Jézussal mindenesetre találkoztak, s mikor felismerik, átkarolják a lábát. A nők hazafutnak, s félelmükben senkinek sem szólnak, vagy ha igen, a tanítványok üres beszédnek tartják szavukat. És mégis. Ketten – Péter és János – odafutnak a sírhoz. János megelőzi Pétert, de Péter az, aki bemegy a sírboltba, s aki kinnmarad, megjegyzi róla: látta és hitt. Azután hazamennek.
Aki a feltámadás idején még Saul, később Pálként nagyon súlyos mondatokat fogalmaz meg: ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a hitünk, mert akkor még mindig bűneinkben vagyunk, s szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt, s benne mindnyájan életre kelünk. (1Kor 15) E valóságnak az örömét így fejezi ki Sík Sándor: A halál és élet harcra szállt. / Meghalván az Élet a halálon úr lett. S kérdezi Pál Izajás nyomán: A győzelem elnyelte a halált, / Halál, hol a te győzelmed? / Halál, hol a te fullánkod?
Húsvét hajnalán a derengés üdvhozó. Megrendül a föld, csendes párbeszédek hangzanak el, utána viszont ihletett csend következik. Talán a hír elképesztő horderejű volta csendesítette el a végső kegyeletet adni készülő nőket, a megzavarodott tanítványokat?
Mikor Krisztus meggyógyítja a vakonszületettet, hozzátartozói nem ismerték föl. Mikor Jézus föltámadt, Mária Magdolna a kertésznek véli. Csak hangjáról ismeri fel a Jó Pásztort. Magam sem gondoltam sokáig, hogy Jézus nem e világra támadt föl, hanem végképp győzedelmeskedve a halálon – megdicsőült testben. Ez a test nem a régi. Bár eszik övéivel, és kitapinthatók szenvedése jegyei, a sebei, ez a test áttűnik a zárt ajtón. Nincs többé alávetve a fizika törvényeinek. Metafizikus test. A halált eltipró test. A felismerhetetlenségig elváltozott, miközben ugyanaz maradt. Ma élő szentek arcán is megcsillan a szeretetnek ez az ikonja, mely túlmutatva önmagán, a Szeretet hordozójaként, a végtelen Istenre mutat.
Valójában új horizont nyílt előttünk, emberek előtt: az üdvösség távlata. Mint a madár repülhetnénk, mert a kalitkaajtó nyitva. A tanítványok ébredezése pünkösdig tart. Pedig az örömnek kellene szétvetnie őket, ugyanúgy minket is; meg kellene szólalni a fanfároknak, egy teljes zenekarnak szólnia kellene, úgy mint a IX. szimfónia örömódájának a bevezetése szól. Meg kellene ütni a dobokat, mint a kongói Luba-mise credo tételében, ahol szoprán asszonykórus éteri magasságban énekeli teli torokból: et resurrexit tertia die, secundum Scripturas. A képzőművészeknek érthető okok miatt nem sikerül a feltámadottat ragyogó szépségében ábrázolni, de megtehetjük mi, ha ráhangolódunk, és szívünket megnyitva jelenléte csendes örömében ünnepeljük Őt. Ezt az érzést csakugyan nem adhatják vissza a képzőművészek. (Gy. M. 2006)
Utolsó kommentek