Igazán nem könnyű eldönteni, hogy a nyelvvel való
foglalkozás alantasabb-e az irodalomnál vagy se. Kolozsvári Grandpierre Emil
szerint alantasabb. Emlékezetem szerint igen pejoratívan beszél róla.
Olyasvalakik elfoglaltságának tekinti, akik nem képesek egy irodalmi opuszt összehozni.
Valamennyire belülről nézem a kérdést, csak azért, mert szövegkorrekciók
foglalják le időm jelentős részét. Így elfogultsággal volnék vádolható, pedig
nem vagyok az. Hiszen azt szoktam mondani, mindenki írjon, ahogy tud, csak próbáljon
érthető maradni. „Elég ha tuggya hokkell írnya.”
Na.
Zavar, ha szabályokkal bombáznak. Nézetem szerint a nyelv olyan közönséges
valami, mint a termőföld. Összetétele esetleges, elemezhető, és akárhány
megnyilatkozást elemzel, annyiféle végeredményre fogsz jutni. Pl. ahány
használója van a nyelvnek, annyiféle szókincs létezik. Ezek jól-rosszul
hasonlítanak egymásra. Elemzésüknek nincs sok értelme. A nyelv igen sokszerűen
leírható. Mert csakugyan igaz, hogy olyan, mint a televény, de művészetek alapja
is. Elég, ha a versekre, a drámákra, és a rövidebb-hosszabb prózai irodalmi
alkotásokra gondolok – legyenek azok líraiak vagy epikusak.
Mint ahogy néhány fajta speciális föld szintén alkalmas művészeti alkotások
alapanyagául.
A homokból szobrokat készítenek,
a kaolinból porcelán remekeket,
az agyagból kerámiát,
a márgából cement készül, abból meg ezerféle valami,
a pozdorjával kevert agyagból vályogtégla, abból lakóépület.
Ej, hát minden mindennel összefügg.
A nyelv más szempontból is végtelen.
Mica meglepett néhány (7 db) korábbi Nyelvőr-számmal.
A folyóirat sokféle kuriozitással szolgál. Kitér nyelvjárások ismertetésére
érdekes példamondatokkal. Nagyon tetszenek ezek a mondatok. Egyet ide másolok:
Påpmåcskå. (nagyméretű szőrös hernyó): Joj, de csúnyå påpmåcskå māszik å kisfå
ódålān!
Vagy.
Miközben vannak nyelvek, melyek meghaltak vagy meghalásra vannak ítélve,
nyelvészeink között nincs megegyezés a magyar szófajok felosztása felől. Az ige
meg a névszók még csak valahogyan meghatározhatók, de vannak több kategóriának
is megfelelő, és a minden kategória alól kibújó, alig artikulált valamik.
Egyszer megfigyeltem, hogy a franciák elsősorban azt jelezni akarván, hogy
jelen vannak, mikor a másik beszél, és hogy ők érzékelik is, amit társuk mond,
kisebb elképedésüknek is hangot adva ilyesmit artikulálnak: Pffff. Keresd meg a
szótárban!
Van ilyen a magyarban is. Hááááá, Hmm, Hínnye, stb. Leírhatatlan pl. ha valaki
a meglepetéstől rövidet füttyent. Nem mondja, hogy ejha, de kb. ennek megfelelőt
füttyent. Ez közlés, de nem szó, nem szótag, nem kifejezés, se nem mondat. És
nincs vége-hossza a leírhatatlan valamiknek. Hova soroljam a mondanom kell
mondanom-ját, hova a megszeretgethetnélek-et. Sehova. Használom, mert a nyelv
az önközlés és az egymás közti közlekedés alapja, használati eszköze. Kopik, de
el nem kopik, csak átalakul a használók kénye-kedvének kiszolgáltatottan. Így
válik az ikes ige imádkozom alakja a
választékos beszéd részévé, s válik elfogadottá az imádkozok alak.
Addig jó, amíg vannak, akik szeretik, s szívesen használják, koptatják,
fejlesztik, új csinálmányokkal tarkítják, gazdagítják.
Nekem ez izgalmas, tetszik és nem pejoratív, mint Kolozsvári G. Emilnek.
2009.05.17. 13:43 emmausz
Pffff és társai
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr155168438
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek