Valamennyire rálátok az egyetemeken folyó dolgokra. Ide csak
kétféle észrevételemet írom. Tehetem ezt teljes függetlenséggel, hiszen
koromnál fogva nem érdekel, mi kerül(ne) CV-mbe. Nem kerül bele semmi, mert
soha, sehova nem fogok ilyet készíteni. Tehát
1. Állítólag a tudásalapú társadalom kialakulásának élharcosai a
campusok. Ehhez képest még talán a tébolyhoz hasonlít legjobban az a fajta
szervezetlenség, mely az egyes tantárgyak felvételének körülményeit körüllengi.
Hol volt bolognai módszer, amikor én jártam felsőfokú intézménybe? Mégis, vagy
talán éppen ezért, tudtuk, mikor, milyen óráink lesznek. Kevés üresjárat volt
ezek között, és koradélutántól mindig szabadok voltunk. Most nem lehet elég
szemfüles az ember gyereke, a PC-s neptunra való felkapaszkodásra. Vagy ahol
másképp van: elindul a szaladgálás a tanárok után, hogy sikerüljön felvenni
egy-egy tárgyat a soron következő félévre. Kérdés: A logisztika – bár a háborús
történések fejlesztették tudománnyá – itt ki van kapcsolva? Mert ha nem, akkor
logisztikából „egyes” az egyetemeknek. Amiket én hallok erről, annak alapján
jobbat nem érdemelnek.
2. Az egyetemek egy részében tanít néhány őrült, akinek az a mániája, hogy
semmiféle tudás nem elég neki. Ezek a tanárok nagyon különböznek Szent-Györgyi
Alberttől, aki azt mondta, az ember feje nem arra való, hogy lényegtelen
adatokkal tömje tele. Arra valók a könyvtárak. Az ember agya arra való, hogy
képes legyen tájékozódni a könyvtárakban, és hogy kreatív módon legyen képes
kezelni a számára szükséges információkat.
Nem egy történet szól ilyesmikről: „a lábjegyzetben kifejtett gondolat olyan
jelentős, hogy sajnos annak nem tudása miatt meg kell önt buktatnom, kolléga”.
Nekem a Hegyi nevű piarista jut eszembe ellenpéldaként. Hegyi magyartanár volt
a gimnáziumban. Ha valaki érdemben nem tudta a leckét, annak tett egy
ajánlatot: „Náá, darálja az életrajzot, és kap egy jó jegyet.” (Magázta a
diákokat.) Jó emberismerő volt. A magolósok minden életrajzot benyaltak.
Csakugyan darálták. Mire Hegyi: „Náá, ennyi elég. Egyketted. Csücsi.”
Azt a következtetést vonom le ebből, hogy a tanárok egy része munkahelyén
próbál tekintélyre szert tenni. Ez az a hely, ahol ő a kakas a maga
szemétdombján, itt ő a főkutya, a diákok az alkutyák. Korlátlan lehetőségei
vannak arra, hogy függésben tartsa a diákjait.
A kérdés: mire jó ez?
Arra, hogy a konvergens magatartású magológépek jutnak túl az akadályokon, a
lényeglátók nem. Arra, hogy a konform gondolkodásúak érvényesülnek, a nem
konformisták nem. Ezekből pedig az következik, hogy az egyetemek infantilis
értelmiségieket képeznek, akik képtelenek felnőni, mert a hatalmi viszonyok a
folyamatos megalkuvást preferálják (és díjazzák megfelelő jeggyel).
Megfigyelhető a szervilizmus állandósulása a fehérgallérosok között. Az
értelmiségi nem tud felnőni. Talán az angolszász team-rendszer tereli (terelné)
egészséges mederbe ezt a feudális nemszeretem stílust.
Márpedig önálló gondolkodású, kreatív felnőtt értelmiség nélkül a közjó nem
sokat várhat a diplomásoktól. Sajnos ez meg is látszik jelenkorunk
valóságán.
Hogyan is írja Karinthy F. A bukott férfi c. örökbecsű opusában? Kb. így:
– Bemegyek Frőlichhez, és beszélek vele, mint férfi a férfival.
És amikor a találkozás létrejön, így realizálódik:
– Na, maga az, Neugebauer, akit megbuktattam matematikából.
Mire Neugebauer:
– Igenis, tanár úr, én vagyok.
– No, csak készüljön a pótvizsgára!
– Igenis, tanár úr.
CODA
Emlékezetem szerint Melocco Miklós emlegette egyszer a tévében, hogy akit már sokadszorra nem vettek fel valamelyik felsőoktatási intézménybe, annak – feltételezése szerint – már nagyobb a tárgyi tudása az őt vizsgáztatókénál. Mégis mindhiába – teszem hozzá –: „zárt karokkal várják”.
;-)
Utolsó kommentek