Mickey webnaplója

Amikor munkanélküli lettem, egy idő elteltével megfordult a fejemben: mi lenne, ha telefonügynökségre adnám a fejemet. Azaz valamiféle javakat népszerűsítenék azok között, akiknek telefonjuk van. A kilencvenes évek elején újnak számított ez a szakma. Nyugaton dívott, itt még alig. Szembesültem azzal is, hogy nekem a telefonálás pénzembe kerül és időmbe is, anélkül hogy a sikert garantálná. Ez az ötlet tehát csak ötlet maradt. Soha senkit nem kerestem meg azzal azóta se, hogy egy kitűnő ajánlattal szórakoztassam.  

Csaknem elfelejtettem korábbi törekvésemet, de felidézték bennem a tegnapi és mai telefon-megkeresések.
Tegnap bankunkból hívott egy behízelgő női hang, és biztosított róla, hogy milyen fontos ügyfelük vagyok nekik, ezért hitelkártya-„termék”-ükkel lepnének meg, hogy átmenetileg ingyen nagyobb vásárlásokba bocsátkozhassak, anélkül hogy induláskor egy kanyi grandba kerülne nekem az akció. Mielőtt belemelegedett volna a számomra sok előnnyel járó kezdetű szövegbe, kértem, hogy ne fárassza magát, mert nem érdekelnek a pénzpiaci manőverek. A hölgy azonban nem adta fel. Kérte, hadd küldje meg ajánlatukat e-mailen. Ebbe beleegyeztem. Nemsokára megérkezett az anyag. Mindkét ajánlatukat elutasítottam rövidke válaszlevélben – jelezve, hogy egyik sem érdekel. Talán az újabb telefon-megkeresését megúszom vele. Pedig ő sem akart mást, mint a politikusok (akik „a javunkat akarják, de mi nem adjuk”). Mostanában kaptam egy graffity-szöveget, melynek a lényege: ha az áruházlánc olyan mértékben csökkentené mindenfélének az árát, mint ahogy reklámozza, már régóta nekik kellene fizetniük nekünk, és nem fordítva. Ilyen ez a banki ajánlat is. Ha nem hiszik, olvassák el az apró betűs részeket is. Azért hozzáteszem mindjárt: Szegény bank, szegény ügynöksica, szegény gazdagok.
Ma egy másik behízelgő női hang emlékeztetett arra, hogy én már a múltkor nagyon helyesen „bikkmakk”-kal válaszoltam az egy kérdésből álló egészségügyi körkérdésükre, ezért szeretnének megajándékozni. Az ajándék átvételének a helye és az ideje… – Ne folytassa – próbáltam higgadtan, kimérten és mégis udvariasan válaszolni: – Nem érdekel az ajándékuk. Katt.
Szegény behízelgő hangú nő,
szegény ajándékozásra szóló hazug meghívás,
szegény én,
szegény mi,
szegény magyarok.
Telefon letéve, magamba roskadtan üldögélek a nyári meleget egyelőre kirekesztő zárt szobában. Csend vesz körbe.
Elképzelem, hogy túl vagyunk az atomháborún. Csak a csótányok, a skorpiók és a patkányok élték túl a kataklizmát, mi emberek nem.
A patkányok elárasztják a lakásokat, összebűzölnek mindent, megrágják a huzalokat, egyikük fellök egy telefont, mely üzenetrögzítő üzemmódba kapcsol, és megszólal: „Önnek egy nem fogadott hívása van, kapcsolom… pí … pí … pí … pí: »Kedves ügyfelünk! Bizonyára elkerülte figyelmét múltkori ajánlatunk, melyet most megismétlünk. Amennyiben két héten belül befizet 20 000 eurót, a saját lakása mellé telepítünk önnek egy két férőhelyes atombunkert teljes felszereléssel. Önnek csak a helyet kell megjelölnie, a többi a mi gondunk. A következő három órán belül a telepítéssel végzünk, s szükség szerint igénybe veheti a minden kényelemmel ellátott atombiztos betonépítményt. Két hétre való élelmiszert és ivóvizet biztosítunk Önnek és kedves hozzátartozójának. Amennyiben ajánlatunkat elfogadja, nyomja meg az ötös gombot. Elutasítás esetén nyomja meg a hatos gombot, ha kapcsolatba kíván lépni ügyintézőnkkel, nyomja meg a …«”
Itt snitt… a patkány átharapja a huzalokat.