Csaknem elfelejtettem korábbi törekvésemet, de felidézték bennem a tegnapi és
mai telefon-megkeresések.
Tegnap bankunkból hívott egy behízelgő női hang, és biztosított róla, hogy
milyen fontos ügyfelük vagyok nekik, ezért hitelkártya-„termék”-ükkel lepnének
meg, hogy átmenetileg ingyen nagyobb vásárlásokba bocsátkozhassak, anélkül hogy
induláskor egy kanyi grandba kerülne nekem az akció. Mielőtt belemelegedett
volna a számomra sok előnnyel járó kezdetű szövegbe, kértem, hogy ne fárassza magát,
mert nem érdekelnek a pénzpiaci manőverek. A hölgy azonban nem adta fel. Kérte,
hadd küldje meg ajánlatukat e-mailen. Ebbe beleegyeztem. Nemsokára megérkezett
az anyag. Mindkét ajánlatukat elutasítottam rövidke válaszlevélben – jelezve,
hogy egyik sem érdekel. Talán az újabb telefon-megkeresését megúszom vele. Pedig
ő sem akart mást, mint a politikusok (akik „a javunkat akarják, de mi nem
adjuk”). Mostanában kaptam egy graffity-szöveget, melynek a lényege: ha az
áruházlánc olyan mértékben csökkentené mindenfélének az árát, mint ahogy
reklámozza, már régóta nekik kellene fizetniük nekünk, és nem fordítva. Ilyen
ez a banki ajánlat is. Ha nem hiszik, olvassák el az apró betűs részeket is.
Azért hozzáteszem mindjárt: Szegény bank, szegény ügynöksica, szegény gazdagok.
Ma egy másik behízelgő női hang emlékeztetett arra, hogy én már a múltkor
nagyon helyesen „bikkmakk”-kal válaszoltam az egy kérdésből álló egészségügyi
körkérdésükre, ezért szeretnének megajándékozni. Az ajándék átvételének a helye
és az ideje… – Ne folytassa – próbáltam higgadtan, kimérten és mégis udvariasan
válaszolni: – Nem érdekel az ajándékuk. Katt.
Szegény behízelgő hangú nő,
szegény ajándékozásra szóló hazug meghívás,
szegény én,
szegény mi,
szegény magyarok.
Telefon letéve, magamba roskadtan üldögélek a nyári meleget egyelőre kirekesztő
zárt szobában. Csend vesz körbe.
Elképzelem, hogy túl vagyunk az atomháborún. Csak a csótányok, a skorpiók és a
patkányok élték túl a kataklizmát, mi emberek nem.
A patkányok elárasztják a lakásokat, összebűzölnek mindent, megrágják a
huzalokat, egyikük fellök egy telefont, mely üzenetrögzítő üzemmódba kapcsol,
és megszólal: „Önnek egy nem fogadott hívása van, kapcsolom… pí … pí … pí … pí:
»Kedves ügyfelünk! Bizonyára elkerülte figyelmét múltkori ajánlatunk, melyet
most megismétlünk. Amennyiben két héten belül befizet 20 000 eurót, a
saját lakása mellé telepítünk önnek egy két férőhelyes atombunkert teljes
felszereléssel. Önnek csak a helyet kell megjelölnie, a többi a mi gondunk. A következő
három órán belül a telepítéssel végzünk, s szükség szerint igénybe veheti a
minden kényelemmel ellátott atombiztos betonépítményt. Két hétre való
élelmiszert és ivóvizet biztosítunk Önnek és kedves hozzátartozójának.
Amennyiben ajánlatunkat elfogadja, nyomja meg az ötös gombot. Elutasítás esetén
nyomja meg a hatos gombot, ha kapcsolatba kíván lépni ügyintézőnkkel, nyomja
meg a …«”
Itt snitt… a patkány átharapja a huzalokat.
2009.06.25. 17:54 emmausz
Szegény telefonügynökök
Amikor munkanélküli lettem, egy idő elteltével megfordult a
fejemben: mi lenne, ha telefonügynökségre adnám a fejemet. Azaz valamiféle
javakat népszerűsítenék azok között, akiknek telefonjuk van. A kilencvenes évek
elején újnak számított ez a szakma. Nyugaton dívott, itt még alig. Szembesültem
azzal is, hogy nekem a telefonálás pénzembe kerül és időmbe is, anélkül hogy a
sikert garantálná. Ez az ötlet tehát csak ötlet maradt. Soha senkit nem
kerestem meg azzal azóta se, hogy egy kitűnő ajánlattal szórakoztassam.
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr995168490
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek