– Tegnap késő este egy Podmaniczky nevű író mondta el új könyve keletkezéstörténetét, s beszélt terveiről. Az új könyv rövid szócikkek láncolata. Leír egy általa kiválasztott szót, majd szabad asszociációkat fűz hozzá. Nem sokat, mintegy öt mondatot, aztán jön a következő. Félálomban hallgattam a műsort – időnként tán bele is aludtam. Emlékezetem szerint mindenesetre több ezer szócikkből áll a füzér. Ha jól jegyeztem meg, kb. ötezerből. Vannak az írónak a közeljövőt érintő tervei is. Egy olyan könyvön dolgozik, mely egy látott vagy elképzelt személy önéletrajzát vázolja fel monológ formájában. Ugye ezek is rövid fantáziarajzok, írások, úgyszólván szerkezetnélküliek.

Ha a bloggerekre gondolok, velük ugyanez a helyzet. Ritka kivétellel rövid postokra tagoltan mondják a magukét. Napi adagokban, az összefüggések mellőzésével.
Impresszionisták. Éri őket (minket) egy benyomás, melyet megpróbálnak visszatükrözni.
– És mi köze van ennek a fejtegetésnek a nőkhöz? – kérdezheted.
Az, hogy tapasztalatom szerint a nők jó része nem a rövid műfajokat kedveli, hanem a hosszú regényeket. Elég, ha egy tömegközlekedési eszközön végignézed, kik és mit olvasnak.
Ha eltekintünk a bulvárlapokat falók elég nagy táborán, és azt keressük, hogy van-e valaki, aki értékesebb tartalmak befogadásával üti el az utazás idejét, akkor többnyire azt fogjuk látni, hogy nők olvasnak, éspedig jókora köteteket. Ez a tapasztalatom rokoni körben is. Anyósom kifejezetten a nagy regényeket szerette, de ha Éva hazajön Franciaországból, szívesen körülnéz a könyvespolcon regény után kajtatva, és örömmel ellátogat valamelyik antikváriumba is, hogy kedvére való – vastag – olvasnivalóra találjon. Ő is a regényeket szereti, nem a novellákat. Az az ő baja is velük, mint a nagyanyjáé volt: Mire belelendülne a hősök életének a megismerésébe, már véget is ér az írás, hogy egy következő történetnek adja át a helyét, amelyben egészen mások egészen más körülmények között, egészen mást fognak cselekedni egészen más meggondolásból egy egészen más szituációban. Fárasztó ez az örök ugrálás a sokváltozós történések, leírások és figurák között.
Elhiszem nekik.
Szegény nők.
Ezért mondom, rossz idők járnak azokra, akik a hosszúlélegzetű műfajokat kedvelik.         
– QQ küldött egy rövid történetet, mely nagyon tetszett nekem, aki már annyi érettségi találkozón vettem részt. Íme:
Az osztálytárs
Nem történt meg veled néha, hogy amikor láttál egy "nagyjából" veled
egyidős valakit, ezt gondoltad: NEM LÉTEZIK, hogy én is ilyen öregnek
nézek ki!!! Olvasd el az én kis történetem.
Alicia Smith a nevem és a fogorvosi rendelő várószobájában ültem. Soha
nem jártam előtte ennél a fogorvosnál.
Amint várakoztam és nézelődtem, megláttam a falon az orvos diplomáját,
amin rajta volt a teljes neve. Hirtelen felelevenedett az emlékeimben
egy magas, feketehajú, sportos srác arca, aki az osztálytársam volt a
gimnáziumban kb. 30 évvel ezelőtt. Létezne, hogy ez ugyanaz a fiú, akibe
titokban szerelmes voltam???
De miután bementem a rendelőbe és megláttam, elhessegettem magamtól a
gondolatot.
A félig kopasz, őszes, igaz hogy magas, de kövér és ráncos arcú férfi
láttán úgy gondoltam: túl öreg ahhoz, hogy egykori osztálytársam
legyen.
Miután megvizsgálta a fogaimat, megkérdeztem tőle, hogy a "Morgan
Park"-i gimnáziumban tanult-e.
– Igen, igen – válaszolta büszkén mosolyogva.
Mire én:
– És mikor érettségiztél?
Mire ő:
– http://emmausz.blog.hu/media/image/200910/1975-ben. Miért kérdezed?
Mire én:
– Nahát, te az osztályomba jártál!
Miután hosszasan végigmért ez a
RONDA ... KOPASZ ... RÁNCOS ...

KÖVÉR ... ÖREG ... ABNORMÁLIS ... IDIÓTA ...
fickó megkérdezte:
– Melyik tantárgyat tanítottad...???!!!
– Aktuális
Holnap visszaesik – még hozzá – huzamosabb ideig az átlaghőmérséklet vagy öt fokkal. Tessék figyelembe venni.