De éppen húsz éve más is történt.
Húsz éve annak, hogy ezen a napon, Katalin napján, ideköltöztünk Aquincumba. Jó húsz éve kínáltak két címet megnézésre az OTP-ben. Ezt és egy káposztásmegyerit. Eljöttünk megnézni a házat, és el voltunk bűvölve tőle. Azonnal döntöttünk. Nem megyünk át a pesti oldalra körülnézni, annyira megfogott bennünket a hegyekre, a Duna-hídra, a Gázgyár kúpos hármas tornyára néző mesepanoráma, a jó levegő, a tágas tér adta lehetőségek.
Húsz évvel ezelőtt hatan jöttünk Wartburggal. Két felnőtt és négy gyerek. Akkor, ahogyan kerestük a házat, egyszer csak az egyik erkélyről kikönyöklő férfi – látva tanácstalanságunkat – leszólt: Jöjjünk fel hozzá, és nézzünk körül, mert a szélső ház, mely most készül, éppen olyan berendezésű lesz, mint az övéké. Elgondolkoztam: az eltelt húsz év múltán bárkinek volna-e akkora bizalma, hogy vadidegen hat embert beengedjen a lakásába, hogy ott szétnézzenek? Mica meséli, hogy a szőnyegpadlón üldögéltek a férfi gyerekei és mesefilmet néztek. Azonnal közéjük telepedett, és addig nézte a filmeket, ameddig látogatásunk tartott.
Nem felejtem el az ott lakó egykori koma jóságát, amíg élek.
Húsz évvel ezelőtt még erőnk teljében voltunk mindketten. A gyerekek és mi papírzsákokba és áruszállító műanyag kosarakba raktuk ingóságainkat, és a regnumi csoport segítségével átröpítettük pikk-pakk a holmijainkat. Úgyannyira dolgozott a brigád, hogy aznap este már nálunk fogadtuk a csoportot a szokásos heti találkozó alkalmával.
Húsz évvel ezelőtt én 43, Tücsi 39, Éva 16, Zsuzsa 14, Kati 13 éves volt, Mica 5 és fél.
Húsz éve együtt dolgozott minden tulajdonostárs a házat környező terep rendezésén. A talált szerszámokkal, csákánnyal, ásókkal, lapátokkal szórtunk tele, ki tudja, hányszor, egy nagy, vaskerekű építőanyag-szállító alkalmatosságot, egy talált japánert, és kettesével húztuk-vontuk a sittel, téglával, építési törmelékkel, betondarabokkal megrakott kocsit egy üres telekrészre, hogy legyen helye a televénynek, amit a kertészet szállít még füvesítés előtt.
Húsz éve T. István felesége, az NDK-ból importált Sabine, aki foglalkozására nézve gyógytornász volt, forró teát készített a kültéri munkán fáradozóknak, és mosolyogva hordta körbe az italt, meg a nagy bögrék mellé apró poharakban snapszot is osztogatott. Nem tudom, kedvessége, vagy a hűvös időben a lélekmelegítő ital szerzett-e nagyobb örömöt mindnyájunknak.
Húsz éve az együtt költöző 12 tulajdonosból mára öt maradt, és egy fenntartja kiadott lakását, de maga megörökölt hajlékába költözött. Az ötből egy már házat épített, s egyik gyermekének adta át a lakást, M. bácsi pedig éppen árusítja, mert koránál fogva idősek otthonába kényszerül.
Pedig a ház azóta komfortosabb, amennyiben saját kazánja van, keménycserép lépcsői a korábbi pvc-burkolat helyett, és vagy harmincféle tévécsatorna fogható. Minden radiátor termosztátot kapott, és a fák is hatalmasra nőttek ennyi idő alatt. Jobbára egy parkhoz hasonlít a környék.
Mondták is egy éve visszalátogató unokáink: nagyok lettek a fák, de a ház összement. Hát hogyne ment volna össze, hiszen ők maguk nyúltak meg.
Még annyit muszáj megjegyezni, hogy egy helyi mesterember úgy véli: Ezek a házak jobban meg vannak építve, mint a mostaniak. Ő, aki szerelt itt-is, ott is, azt tapasztalja, hogy nem adják meg a módját az építők. Rohanni kell minden munkával, mert akkor hamarabb pénzükhöz jutnak a befektetők. És ez a minőség rovására megy. Lehet benne valami.
Ő tudja.
Ma este muszáj hát inni az eltelt húsz évre, meg
mindazokra, akik segítettek a költözéskor,
mindazokra, akik megfordultak nálunk hosszabb-rövidebb időre.
Valamennyijüket áldja meg az Isten!
Utolsó kommentek