Mickey webnaplója

Repetálók és improvizálók
Aki írásra adta a fejét, szembekerül azzal a kérdéssel, hogy egy témát hányszor lehet feldolgozni anélkül, hogy az olvasók újként fogják fel. Mondok egy példát: az évfordulókra készült anyagok kísértésbe hozzák az írót. Pl. meghal egy költő. Megkapja méltatását. De a megírt anyagot viszonylag könnyű elsütni 5, 10, 20, 25, 50 év múlva is egy ilyen bevezetéssel: „Immáron … éve annak, hogy elment közülünk XY.” Ettől kezdve a régi anyag darálása következik. Az éveken át kitartó olvasó nem emlékszik tán a régire, a korábbira, vagy ha mégis, akkor hamar bekövetkezhet, hogy megneheztel az íróra, amiért újra el akarja neki adni, amit egyszer már megkapott.
Az írók pedig hajlanak anyagok „felfőzésére”, apró változtatásokkal való újramegjelentetésre.
Némileg érthető eljárásuk, mert akik írásaira sűrűn számítanak, előbb-utóbb felhagynak az új témák kidolgozásával, se idejük, se energiájuk rá, és ismételni kénytelenek magukat. Ámde ez visszahat az olvasóra, aki könnyen ráun arra, amit évente alig változtatott formában x-szer viszontlát.
A másik típusú író az, aki igyekszik fejben tartani, hogy mit írt meg már korábban, és egész életében erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ne ismételje önmagát, hiszen a valóság olyan árnyalt és végtelenül változatos, hogy nem lehetetlen újabb és újabb oldalról megközelítve mindig valami mást felfedezi belőle. Utóbbi az improvizálókhoz hasonlít, a szólistákhoz, akik nem akarják kétszer ugyanazt eljátszani, mert érzelemgazdagságuk, képzelőerejük újnál újabb variációk előbányászására serkenti őket.
Hogy értsétek, kikre gondolok, pl. jazz világában éppúgy megtalálhatók, mint a cigányzenészek között.
Magam az utóbbiak szerint szeretnék, szeretek alkotni, szabadon röpködve a valóság részletei között és kedvemre válogatva belőle.