Vasárnap de. 10 óra 20’, 27 fok, 72% páratartalom mellett.
Forognak a ventilátorok. Az égen vékony felhő. Háromszor villámlott, ugyanannyiszor mennydörgött, kétszer távolról, egyszer itt a közelünkben. Néhány szem csepp eső is hullott. Kínlódik az időjárás, mint aki még nem döntötte el – még nem tudja –, hogy mit akar.
Minden misén elhangzik az ökumenikus imarészlet:
„Tied az ország, a hatalom és a dicsőség.”
(Bár Istennek nincs szüksége dicsőségre, mert minden az övé – és a mindenben benne mi is.)
Arra gondolok, hogy párbeszédben állunk egymással.
– Mi üzenjük Neki, hogy civilizációnkból valamekkora %-ban kihagyjuk Őt.
– Ő pedig visszaüzeni nekünk, hogy elnyerjük érte méltó „jutalmunkat”.
És tetszése szerint küld (vagy nem küld)
esőt,
szélvihart,
tenger- és földrengést,
vulkánkitörést,
ibolyántúli sugárzást,
égető napot,
lavinát és sárlavinát,
hatalmas árvizeket, szökőárakat, ember által keltett természeti katasztrófát. 
De küldhet
lágy szellőt,
viruló természetet,
hatásos gyógynövényeket,
megfelelő mennyiségű élelmiszer-alapanyagot,
egészséges ivóvizet (tejjel-mézzel folyó Kánaánt) is,
hogy megmutassa gondviselő szeretetét – kapcsolatunk, hozzá való viszonyulásunk minősége szerint.
Az ártatlanok szenvedése…? Az is benne van a pakliban. Mint mondják, szenvedésük a szeretet ára. Nem lehet vitatkozni ennek igazságával. Avagy a bűntelen Jézust melyik tettéért ítélték el, kínozták halálra?
A Krisztus nyilatkoztatta ki: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20)
A természet vajúdásának vagyunk a tanúi, szenvedői, részben alakítói is.
Ha az ő tudta nélkül egyetlen hajszálunk se esik a földre, az ő tudta nélkül egyetlen villám se cikázik le az égből.
***
Ninive és Szodoma
M. meséli: A sziget a legnagyobb közép-európai kulturális fesztivál képében tetszeleg.
Ugyanő beszámol néhány ordenáré előadóról is. Pl. női szilikon mellet viselő, földig érő műfalloszt magára biggyesztő művészről, sátánnak öltözött nagy patákkal szarvval mutatkozó másikról, vagy együttesről, melynek tagjai meztelenül vonultak a dobogóra, noha altesük feketére volt mázolva.
És most kapaszkodjatok meg: A tévében meginterjúvoltak egy amerikai lányt, aki azért szeret a szigetre jönni, mert lényegesen szolídabb, mint a náluk dívó fesztiválok. Kérdeztem: Mi lehet ott?
Tudom én, hogy nemcsak az előzőekben vázolt fertelmekből áll a fesztivál: értékeket felmutató előadók műsorai keverednek a nihilistákéval vegyest.
Az összkép engem mégis mélységesen lehangol.
Többet érdemelnénk mi, emberek.
Van még remény?
A kérdés persze költői, mert egyértelmű a válasz.
Remény mindig van, hiszen a remény hal meg utoljára.
Reménykedjünk!
Nem kellene Ninivét utánoznunk?