Reggel megnyitottam egy blogot (dialektus.blogspot.com)
ezzel a bevezető szöveggel:

Lectori salutem!
„Kedvelem a nyelvjárásokat.
Hogy miért?
Mert volt alkalmam megtapasztalni őket vidéki előfordulásaim során, és úgy találtam, hogy a korrekt, de a leírt betűket erősen követő budapesti kiejtés hozzájuk képest lapos, leegyszerűsítő, és kevéssé változatos. Azután a különféle tájnyelvek, tájszólások, nyelvjárások, dialektusok (hogy idevarázsoljam valamennyi szinonimát) helyben meghonosodott kifejezésekkel, nyelvi fordulatokkal is gazdagítják állandóan változásban lévő, élő anyanyelvünket.
A tájnyelvek anyanyelvünket sokszerűen teszik fűszeressé, ízesebbé.
Azt gondolom, ennyi elég is ahhoz, hogy egy – talán sose volt – vállalkozásba fogjak.
Amikor e témán gondolkoztam, kaptam olyan ellenvetést, hogy a szavak nem képesek visszaadni a kiejtés finomságait, a mondandók hanglejtését. Nem vitatom: igaz. De vajon a népdalgyűjtők lekottázott dallamai, leírt szövegei képesek voltak-e minden finomságot, minden rezdülést felölelni?
Egyértelműen nem.
Mégis: a magyar népdalgűjtők összegyűjtötték a világ leggazdagabb népdalkincsét, több százezer(!) dallamot, szöveget.
Ki merné állítani, hogy ezek a drágakövek csiszolatlanok, így értéktelenek?
Szónoki kérdésemre egyértelmű a válasz: Senki.
Ez bátorít arra, hogy belevágjak egy véget nem érő kalandba, melynek során a különféle élő és volt tájnyelveken írt rövidebb-hosszabb interjúkat, novellákat, kisebb terjedelmű, írók által megszövegezett és kortársaink által megalkotott írásokat e helyütt közzétegyek.
Még néhány megjegyzés.
Mivel számomra az élő tájnyelv gyönyörűség a maga valójában, szeretném, ha minden olvasóban is pozitív élményt ébresztene. Ezért nem engedek nyilvánosságot a szitkozódásokat, káromkodásokat, a helyi emberek nyelvét, életmódját becsmérelő anyagoknak.
Nyelvünk gazdagságából álló csokorrá kellene válnia ennek a blognak, mely bemutatja észjárásunkat, humorunkat, életmódunkat, tájaink szépségét, kifejezőkészségünk gazdagságát, az élőbeszéd ízeit stb.
Az egyes anyagok szerkezete:
Szerző
település, amelynek stílusában ír
cím
szöveg
dátum.
Magamnak kitartást kívánok,
a szerzőknek fantáziadús munkát,
az olvasóknak egészséges szippantásokat nyelvünk erejéből, formájából, szépségeiből, fordulataiból.
Kérem, hogy ne bírálják, hanem szeressék az olvasnivalókat.”

Eddig a szöveg.
De: Mi a biztosíték arra, hogy az írások csakugyan az élő nyelv szövegei, nem pedig kitalációk, halandzsák. Elvileg saját tudásom volna rá a garancia, de nem vagyok tájnyelvek szaktudósa. Ez a problémám, melynek megoldásáig kis türelmet kérek.
(Lehet, hogy nem nekem kellene ezt a blogot csinálni? Lehet, hogy hitelesíttetni kellene valakivel megjelenés előtt az érkező anyagokat?)
Persze elindulhat(na) hiteles írók kész műveivel.
Hezitálok, tehát vagyok.