Mickey webnaplója

Az Úr imájaként is ismert miatyánkban a Mester elénk álmodja azokat a legfontosabb kapaszkodókat, melyek az Atyához fűződő kapcsolatunkat alapjaiban meghatározza, ha úgy tetszik, megalapozza. Nos ebben fogalmazza meg helyettünk, mintegy az ajkunkra adva többek között ezt a kitételt: „bocsájtsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.
Ennek az ígéretünknek világváltoztató hatása van (volna). Tapasztaljuk, hogy – sajnos – kettészakadt (meghasonlott) saját országunk, kettészakadt, meghasonlott az EU. Kettészakadt az egész világ (bár lehet, hogy nem is ketté, hanem ki tudja, hány részre). Ennek egyetlen oka, hogy nem tudunk megbocsátani egymásnak.
Mit is?
Az ellenünk elkövetett bűnöket.
Ellenségeskedésünk jeleként kezünk ökölbe szorul, és markunkban őrizgetjük vélt és/vagy valós sérelmeinket. Irgalmatlanságunk következménye szeretetre való képtelenségünk. Amíg nem engedjük el haragunkat, addig képtelenek vagyunk nyitott szívvel és nyitott tenyérrel építeni az Isten Országát.
Felebarátainkkal kapcsolatban ennek érdekes következménye van. Én megbocsátok, ő nem. Ezzel az én sorsom az ég, az övé a jó ég tudja, mi (Isten irgalma miatt fogalmazok óvatosan). Mindenesetre mi, akik tudjuk, hogy a megbocsátás üdvösségünk „sine qua non”-ja, akkor élünk értelmesen, ha nyitott szívvel fogadjuk az ellenünk vétőket. Másképpen is mondhatnám: Az a feladatunk, hogy megbocsátó szeretetünk által kínáljuk a szeretet útját azoknak, akiket teljesen más motívumok vezérelnek. Akkor jön el a Kánaán, amikor globálisan a szeretet érvényesül, s parancsként teljesül. Addig csakugyan „nincs megállás”, ahogy Petőfi írja. Hogy ez mikor valósul meg, nem a mi gondunk. Mindenesetre írva van, hogy a szelídeké lesz a föld. Azok a szelídek, akik az őket ért bántások ellenére megmaradnak a szeretet állapotában. Akkor jön el a Kánaán, amikor az ellenünk vétők példánkat követve szintén megbocsátják nekünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, csak törekszünk rá, és elfogadják csököttségünket, miképpen mi is az övékét. Sőt. Megpróbáljuk nem a hiányosságaikon keresztül értékelni őket, hanem a rájuk jellemző értékek mentén meglátjuk lelkük (olykor szunnyadó) szépségét.  
A megbocsátás gesztusa az a sarokpánt, amelyen fordul az üdvösség ajtaja. Ha megbocsátunk, kinyílik, ha nem bocsátunk meg, zárva marad. Látnunk kell, hogy üdvösségünk a saját kezünkben van. Isten ugyanis minden lelket szabadsággal ruházott fel. Ki-ki maga dönt saját sorsáról. Ez nagy ajándék, egyben hatalmas felelősség is. Egyaránt lehet vele élni és visszaélni. Jaj a visszaélőknek!