Évtizedekkel ezelőtti párbeszédem a líbiaival, aki lakásunkat bérelte és összekoszolta. Mutat a tapétára: babír nem jó. Mondom, csakugyan nem jó, mert a gyerekeid az olajos kezüket abban törölgették. Change! –biztat az arab, nem jó babír! Rám néz: Jó or nemjó. Abban maradtunk, hogy nem jó. De akkor ő elmegy innen. Ebben is megegyeztünk. Elment(ek).
Más.
Francois: Igén, dé még nem most – mondja, s ezzel érthetővé teszi magát, és nem kell megtanulnia ezer szót, csak ötszázat. Kihagyhatja a csak később, majd egyszer, nemsokára stb. variációkat. Értem: Nem most, tehát majd valamikor ezután. Lehet, hogy kevéssé árnyalt a tagadó szóval kifejezett kijelentés, de érthető, és csakugyan megspórolható vele az idegen szókincs egyik fele.
Nézem a köpönyeg időjárási előrejelzését. Lehűlést jelez, de még nem most. Csak holnaptól. Mindig csak holnaptól.
Ezt már ismerem: Lyonban a meteo ugyanígy tolta maga előtt a 40 fok 28 fokra váltását.
Demain. Toujours demain.
Legalább két héttel később jött a lehűlés, mint ahogyan az időjósok azt elképzelték.
Még nem most.
Kb. a hatvanas évek végétől hallottam a rendszerváltásig: „Elvtársak, még három kemény év vár ránk, de majd aztán...” Ebben telt el az életem.
S ha belegondolok, hogy ma hány kemény évet kellene prófétálni, extrapolálni…
Inkább nem gondolok bele.
Beleborzongok, még mielőtt belegondolnék.  
Nem a rendszerváltásról írta Arany (koszorús költőnk)
Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.
(Régi panasz, részlet)