Pavlov kutyás-sipolyos kísérlete óta tudjuk, hogy vannak jelzőrendszerek.
Első jelzőrendszer: Kutya látja a csontot: csorog a nyála.
Második jelzőrendszer: Kutya hallja a csengőhangot, már a csengő jelzésére csorog a nyála.
Pavlov itt abbahagyja, de mi folytatjuk:
Harmadik jelzőrendszer: Arról olvasok, hogy az éhes ember nyálelválasztása megindult a füstölt sonka illatára, és nekem olvasónak is elindul a nyálelválasztásom.
Negyedik jelzőrendszer: Te hallgatod, amit olvasok, és elindul a nyálelválasztásod.
Ötödik jelzőrendszer: Arra gondolsz, amit olvastam, és elindul a nyálelválasztásod.
Hatodik jelzőrendszer: Álmodban „eszedbe jut”, hogy mit hallottál, és elindul a nyálelválasztásod.
Hetedik jelzőr…
Magyarán az absztrahálás az értelmezhetetlenségig vihető. Minden fejlődés a konkréttól indul és az elvont felé halad. Ám van egy pont, melyen túl már követhetetlen az absztrahálás értelme és az arra való törekvés is.
Mondok még egy példát.
Kutya: négylábú ragadozó emlős.
Kutyaság: A kutyára vonatkozó valami, amitől kutya a kutya, a kutya attribútumainak az összessége.
Kutyaságosság: Olyasvalami, ami a kutyaságra emlékeztet.
Kutyaságosságosság? Ha komolyan belátod az értelmét, zseni vagy.
Kutyságosságosságosság… Nonszensz.
Ma egy füzet kertült a kezembe, az ihletett az előzőek kifejtésére.
Habermas és Ratzinger A szabadelvű állam morális alapjai témájáról szóló előadása.
Előbb Habermast olvasom: Csakúgy röpködnek a konnotáció, a konkurzus, a narráció, exkurzus, stb. terminus technicusok. Egy mondatot ideidézek kóstolónak: „A hit és tudás tartós diszharmóniájával való számvetés ugyanis csak akkor érdemli meg az »ésszerű« prédikátumot, ha a vallási meggyőződések episztemikus státusa a szekuláris tudás nézőpontjából sem mindenestül irracionális.”
Ratzinger is megérdemli, hogy megidézzem. Ezek előadásának utolsó mondatai:
„A nyugati kultúra mindkét nagy összetevője [ti. a keresztény hit és a szekuláris racionalitás] számára fontos, hogy figyeljen a többi kultúrára [hinduizmus, buddhizmus, iszlám, stb.], és valódi korrelációs viszonyt alakítson ki velük. Fontos, hogy bevonja őket egy olyan polifon korreláció kísérletébe, amelyben ők maguk is nyitottá válhatnak az ész és a hit komplementaritásának a befogadására, hogy elindulhasson a megtisztulás egyetemes folyamata, amelynek során a valamilyen értelemben minden ember által elismert vagy megsejtett lényegi értékek és normák visszanyerik fényüket, és így újra megfoganhat az emberiségben az a hatékony megvilágító erő, mely egybetartja a világot.”
Visszatérve a ténylegestől az elvont felé haladó vektorra, tapasztalom, hogy így van ez a népzenében, a jazzban, a komoly zenében, a festészetben, szobrászatban, építészetben, a tudományokban és mindenféle interdiszciplinákban. Nem lehet ellenük tenni semmit. Csak remélhetjük, hogy a számunkra már alig-alig érthető megnyilvánulások mögött hitelesség rejlik, mert különben eljutunk a Karinthy-féle halandzsanyelvhez a tudományokban, s eljutunk a kóklerséghez a művészetekben, melynek eredményeként az egyes „alkotások” a hozzájuk fűződő érdekek ellenére sem tetszik, nemhogy anélkül. (Vö.: Szép az, ami érdek nélkül tetszik.)
Utolsó kommentek