Amikor itthon hagyom a fényképezőgépemet,
kiváló témák kínálkoznak.
Tegnap pl. egy fa valószínűtlen, de létező hópakolásban mutatkozott, olyik ágán igen vékony, másutt vastagon megülő hókupacok váltották egymást. Kifejezetten festői látvány. Aztán továbbhaladva egy tíz centisre visszavágott bokormező sarjai úgy meredeztek elő a hó alól, mint a kopaszodó ember felfelé meredő rövid és ritkás hajszálai, csak még erősebb kontrasztban. Ma is láttunk olyan fenyőfát, mely alig tartotta meg a rajta csüngő hókupacokat. Hatásos hangulatképek lehettek volna belőlük. Tegnap is és ma is láttam az út szélén kerékpározókat, akik a hó háttér előtt mozogva igen rajzos ábrázolatokat adtak volna, ha…
Ha éppen kezem ügyében lett volna a gép,
ha éppen be lett volna kapcsolva,
ha időben rá tudtam volna zoom-olni az kigondolt témára.
De nem és nem.
Ma is, tegnap is álltam vagy öt percig az ablakban, s meresztgettem a szememet a havas tájra, hátha éppen arra kerekezik valaki, akit a kellő pillanatban sikerül hó háttérrel lencsevégre kapnom. Aztán elálltam tőle.
A rendkívüli hóesések következtében minden épeszű fotós hasonló belátásra jut. Előkapja gépét és jobbnál jobb, szebbnél szebb, kontrasztosnál kontrasztosabb, fekete-fehér, éles kontúrú képeket készít. Én pl. két napja egy feketerigót kaptam le. Fel is tettem a facebookra azzal a szerény megjegyzéssel, hogy A nap képe. Senki meg se ugatta. Hiszen hasonló képek tízezreit gyártották a fotósok a tél adottságait kihasználva. Feltehetőleg egy sivatagi tevével nagyobb sikerem lett volna.
Ámbátor egyáltalán nem biztos.
Ki akar állandóan fotókat nézni, értékelni, lájkolni, bennük gyönyörködni?
Mivel általában is belefulladunk az információkba, alig nyom valamit a latban, hogy eggyel több vagy kevesebb fotót lát az ember.
Van egy Svéd gyermekversek c. kötetke, s benne egy gyermekversnek nevezett gondolatsor, mely nem költőiségével, hanem igazságtartalmával tűnik ki a többi közül. Így szól:
Siv Widerberger: Bélyeg
|
Bélyeget gyűjtöttem. |
Kicsit ez jellemzi a blogokat is. Írod, írom, írjuk, különféle gyakorisággal, de lankadatlan szorgalommal. Nincs ember, aki megmondaná, hogy ma a világon hány blog keletkezik: naponta hány újat nyitnak, naponta hány szűnik meg, illetve kering üresjáratban a virtuális térben, mezőben.
Nincs ember, aki képes volna befogni őket (a titkosszolgálatokon kívül).
Ma azért mégis megihletett egy téma.
Az üzletközpontban kezembe kaptam egy egész sonkát. Lehetett vagy tíz kiló.
Tücsi pedig lemobilozott vele együtt.
Még nem láttam a képet, de el tudom képzelni, mekkora durranás.
Egy pillantást vetettem a címkéjére. Több mint 14 000 ft-ba került – volna.
Nem vettük meg, pedig még nemzeti színű szalaggal is át volt kötve.
Utolsó kommentek