Tegnap valahogyan rátévedtem a freeblog.hu honlap néhány anyagára. Tudni kell, hogy a kb. tíz éve indított webhelyen bárki kialakíthatott magának blogot, tárolhatott képeket, fogadhatta a hozzászólásokat, kommenteket. Hosszas kínlódás után egy pillanat alatt megszűnt az egész tákolmány. Odavesztek mindazok a csak ott tárolt anyagok (értéktelenek és értékesek egyaránt). Az enyémeket sikerült valahogyan időben kihalászni, s fiam jóvoltából begyűjteni máshová, miként Noénak egykor az állatokat hatalmas bárkájába. De a legtöbb blogger elvesztette akármilyen színvonalú írását egyszer s mindenkorra. Felmerül a kérdés: Érdemes-e csak elektronikusan őrizni anyagokat? Alighanem nem. Igen sérülékeny a rendszer. Úgy járhat a blogger, mint azok az írók, akik az alexandriai könyvtárban helyezték el írástekercseiket. A tűz martalékává lett minden tekercsekre rögzített tudás, szépírás, feljegyzés, kordokumentum, történelmi leírás, a kor összegyűjtött valamennyi tudományos eredménye. Lehet, hogy nagy általánosságban az embereket mindezek nem érdeklik, de az emberiség bizonyára sok olyan adatot veszített el örökre, amelyeket később sohasem volt képes pótolni.
Nem akarom teljesen azokhoz a károkhoz mérni a freeblog összeomlását, vagy tudom is én, mijét, aminek a következtében megsemmisült a szerveren tárolt milliárdnyi információ, mégis nagy kár értük. Beleolvastam mások posztjaiba, melyek valahogy részben túlélték a megsemmisülést. Jó anyagok voltak közöttük. Az elveszett tartalmak egy része is ilyen lehetett. Feleim az Úrban! Így múlik el a világ dicsősége. Vagy ahogyan a pápisták mondták: Sic transit gloria mundi!
De az is igaz, hogy non omnis moriar. Nem halok meg egészen. Az írások se. Annyi hasznuk egészen biztosan kimutatható, hogy a rendszeres szellemi koncentráció segíti agyunk teljesítőképességét ébren tartani, amely adott esetben jól jöhet, hiszen életünket gazdagítják újabb szellemi produktumaink.      
Lábjegyzet. Közöm a Ter 44-hez. A hivatal packázása kifejezés lehet, hogy Shakespeare óta vonult be az irodalomba erőteljes kategóriaként, de hogy évezredekkel korábban is rendesen dívott, azt jól példázza a Józsefről szóló hosszas ószövetségi történet. József folytatja a macska-egér játékot. Most a pénzük mellé visszacsempészteti Benjámin zsákjába (ugyan ki máséba) azt az ezüstpoharat, amellyel jósolni szokott. (No hiszen. Keveredik itt a személyes Isten-kapcsolat a babonával.) S mi sem természetesebb, mint hogy megtalálják nála, amit korábban odadugtak. Júda megint jó fej. Magát kínálja kisöccse helyett túszul. Magyarázza, hogy miért. Júda újrameséli a történetet, ki nem felejtve a bánkódó Jákob (Izrael) könnyeit. A jelenet harmadszor ismétlődik: testvérei a földig borulnak József előtt. Erre vágyott? A jelenet aztán továbbfolytatódik, de a fejezet nem.  
Közöm. A piaristákhoz jártam. A háború után az ávósok letartóztatták azokat, akiket le akartak tartóztatni. A szerzeteseket azzal vádolták, hogy fegyvert rejtegetnek. Ami, lássuk be, legalább mi, hideg fejjel, eléggé morbid. Mi a csodának egy szerzetesnek fegyver, aki ismeri a tanítást: Aki kardot ragad, kard által vész el. (Persze előfordult, hogy részt vettek szerzetesek harcokban, de ritkán, és nem ebben az esetben.) Itt ugyanis az ismétlődött, ami évezredekkel korábban. Mivel a nyomorult szerzetesnek nem volt pisztolya, vittek neki egyet. S miután kizavarták a cellájából, megtalálták a párnája alatt, amit egy perccel korábban odadugtak. Fantasztikus (és aljas húzás)! Más papok szobájában dollárt találtak a célratörő ávh-sok. (Újabb aljas húzás, azt példázza, hogy a cél szentesíti az eszközt, ami persze szembemegy mindenféle erkölccsel.) A regnum papjainál pedig írógépeket találtak, amelyen ugyan nem készültek államellenes röpcédulák, de akár készülhettek is volna. Ezeket a gépeket elkobozták és kiállításon mutogatták bűnjelként. Mintha Észak-Koreában éltünk volna.