Mickey webnaplója

A mai evangéliumi szakasz többek között arról szól, hogy amit az én nevemben kértek az Atyától, megteszem nektek. Ha pedig tőlem kértek valamit a nevemben, azt is teljesítem. Hallottuk, hogy a kérések annál inkább teljesülnek, minél inkább azonosulunk a Mesterrel. Akkor olyasmit kérünk, ami az ő szándékával egyező. Ennek igazsága megkérdőjelezhetetlen. Olyan, mintha maga a Mester kérné az Atyjától (akivel ő egy). Ám hozzáteszem, hogy Péter, amikor gyógyít, nem gyógyít. Gyógyít, de nem ő. A bénának azt mondja: Krisztus nevében kelj fel, és járj. Az azonmód meggyógyult. A napokban idéztem Pált: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.” Ebben az esetben a növekedés a gyógyulás. Mi eszközök vagyunk az Isten kezében, aki üzeni: kérjetek és kaptok...
A közelmúlt eseményei igazolják ezt az állítást. Tegnap kértem, hogy ne kelljen várni tovább a madarakra, mert szeretnék már néhány mozgóképet készíteni a cinkékről, és jöttek. Három napja valakinek az őt ért kellemetlenségeiről kaptam hírt, s kértem érte közbenjárást. Rövid időn belül visszajelzés érkezett, hogy rendeződött a problémája. Volt egy harmadik történés is, ami kiszállt a fejemből, mert nem írtam le.  
Vénülök, és még mindig azt hiszem, hogy megvagyok notesz nélkül, feljegyzések nélkül. Pedig elszállt az az idő, amikor vágott az agyam, mint a borotva. Lassan-lassan utolérem azokat az egykor nálam idősebb jezsuitákat, akik megfogyatkozott memóriájukról panaszkodtak. Mintegy elém élték azokat a tüneteket, melyek engem is utolérnek. Egyet megosztok veletek: A koros jezsuita annyi programot vállal, hogy egy határidőnaptár kevés hozzá. Kettő van neki. Előfordul, hogy a másikban keresi, amit az egyikbe jegyzett fel. Sőt, mint mondta, mostanában már az is megesik, hogy bár felírja a programot, csak elfelejti megnézni a noteszeiben. Mindenesetre hallottam olyasvalakiről, aki felírta, hogy kiért, miért fohászkodott az égiek segítségét kérve. Okos ember. Elképzelem, hogy elintézett kéréseit törli, a többieket függőben tartja, s esetleg újból kéri teljesítésüket, avagy – és ez is teljesen érthető volna – elgondolkozik rajta, hogy mi lehet a nem teljesülés mögött.
PS. Megvan a harmadik! Ülök a kocsiban. Dzsekim zsebe beleakadt a behúzott kézifékbe. Azonnal kiesett zsebemből a kocsi pótkulcsa, bele a kéziféket körülölelő boxba. Világítok bele, sehol nem találom. Utóbb lecsavaroztam a boxot nem találom. A kocsi padlókárpitja alá viszont minden további nélkül becsúszhatott. Tapogatom, nincs. Már-már megadtam magam a sorsnak, de ezúttal Máriának panaszkodtam: Ne hagyj soha szégyent érnem. Rájöttem, hogy a kárpit az ülések alatt praktikusan be van hasítva. Benyúlok a jobb ülés alatt. Semmi. Benyúlok a bal alatt ... és megkerült a kulcs.         
Lábjegyzet a Kiv 30-hoz. A fejezet illatáldozat oltárát rendeli elkészíteni. Itt tömjénnel hódol Áron papja Istennek annál az oltárnál, ahonnan Isten megszólítja a papját. Közli a használandó fűszerkeverék receptjét. Szó van itt még félsékeles fejadóról, melyet minden 20 éve feletti fizet a papoknak. Továbbá szó van a kultikus mosakodáshoz való mosdómedence építéséről, a felkenésre használt olaj összetételéről (mirha, fahéj, nád, kasszia, olívaolaj). Az illatáldozathoz használté (stórax, ónix, galbanum, füvek, tömjén, só). A feléről se tudom, mifélék lehetnek. Aki éppen ilyet csinálna, ki kell irtani a népből, szól a szigorú rendelkezés.
Közöm. Máig kétféle az ember. Egyik, akik szeretik a tömjén illatát (én is), a másik, akiket köhögtet, irritál. A tömjén alapjában fenyőgyanta illatú, de sokkal összetettebb annál. Csakugyan másra nem emlékeztető komplex illat. Ami pedig a fejadót illeti, érdekes lehet megjegyezni, hogy nem tesz kivételt: szegénye, gazdagja fél sékelt tartozik adni a közösséghez tartozása jeleként.