A Távlatok c. egykor volt jezsuita folyóirat valamelyik számában kb. 12 éve megjelent cikkemben meglehetősen ingerült hangon írtam arról, hogy az akkori kormány deklarálta: a lakhatás nem állampolgári jog, s joggal zargatják a csőlakókat innen amoda, onnan meg még tovább. Tudom, komplex kérdés ez, amelyet nem lehet egy mondattal sem elintézni, sem megoldani. Akkor azt találtam megfogalmazni: meglehet, hogy nem jog, de az emberi méltóság elidegeníthetetlen része egy olyan klímájú országban, ahol a megfagyás közvetlenül fenyegeti azokat, akik kiszorulnak a négy fal közül. Mivel pedig a méltóság felülírja a jogot, igenis minden magára valamit adó ország megoldást keres az emberéleteknek e végső ellehetetlenülésének orvoslására. Azóta sokan tettek értékes lépéseket a megoldás irányába, ám a kérdés ma is nyitott. Mi legyen a hajléktalanokkal? Ha kapnak fedelet, nem veszik igénybe, mert korlátozza szabadságukat, s nem látják szegényes motyójukat biztonságban. Ha mostoha az idő, kihűlnek, megfagynak. Ha kapnak meleg ételt, az ellenpropaganda azonnal fotókat készít a megalázó szöveggel: Lám, az országban akkora a szegénység, hogy soha nem látott sorok kígyóznak a meleg ételt osztó helyeken. Ha nem oszt meleg ételt senki, akkor pedig képzelhető: még nagyobb a baj.
Mindez azért jut eszembe, mert hajnalban a kezelésről visszajövet a Szépvölgyi úti megállóban egy hatalmas fehér terítőbe burkolózott hajléktalan fiatal nőt keltegetett két hivatalos közeg, hogy ébredjen, s ne használja a váróhelyiséget lakásnak. Az felült, összeszedte cókmókját, a közegek még felszedették vele papírhulladékait, és szép napot kívántak neki. Elég groteszkül hangzott ez az ő szájukból. A nő leült a vasszékre, elővett egy szendvics-félét, megszagolta, és úgy ítélte, hogy emberi fogyasztásra alkalmas. Markomban szorongattam egy kétszázast azzal, ha fölnéz, neki adom, hogy vegyen valami meleg teát, vagy amit akar. Nem nézett fel, beletemetkezett a zsömléjébe, az érkező HÉV meg elszólított a közeléből.
Aztán a reggeli misén az elénk ülő nőn is kapásból látszott, hogy hajléktalan. A pénzt a mise végén a markomban tartottam, hogy... De ő meg azonnal a sekrestyébe indult, ahonnan köszönömmel távozott.
Talán majd máskor.        
Összefoglaló a 2Sám 24-hez. Ha jól értem, az Úr mintegy kísértésbe viszi Dávidot, hogy tartson népszámlálást. Ez a kíváncsiság nem illett a választott néphez, merthogy Isten gondoskodik arról, hogy annyian legyenek, ahányan, azaz számosságuk nem rájuk tartozik. Ha jól számoltak, 800 000 izraeli és 500 000 júdeai harcosuk volt. (Mérvadó kutatások szerint erősen túlzók ezek az adatok.) Mindenesetre Dávid megkapja a magáét a népszámlálásért. Gád értésére adja Jahve döntését, hogy a király három rossz közül választhat: Három év éhínség, három havi üldöztetés, három napig pestis a nép körében. Az utóbbit választotta. Mikor már 70 000 áldozata lett a járványnak, az Úr abbahagyatta angyalával a rettenetes aktust. Dávid pedig megvette Jeruzsálemben gazdájától azt a telket, amelyen utóbb Salamon templomot építtetett. Dávid oltárt emeltet itt, és áldozatot mutattat be az Úrnak. A csapás befejeződik. Közöm. Mondják, 3 módon lehet hazudni. Igaztalan állítással, az igazság eltagadásával, hamis statisztikával. Itt mintha az utóbbi ősével találkoznánk.
A korabeli emberek vallásosabbak lettek volna, mint ma? Sok mindent az Úrnak tulajdonítanak, amikre azóta az ember rátette a kezét. Élt bennük egyfajta ősbizalom, hogy az Úr adja az áldást, tőle függ egész létünk – minden rezdülésével együtt. Miénk a munka, övé a diadal, miénk a küszködés, övé a végeredmény, miénk a verejtékezés, övé a siker. (Minden az övé, beleértve minket is). Megjegyzem még, hogy ez volt Sámuel 2. könyvének utolsó fejezete.