Egy újabb Kortárs számot (1991/4) olvasva lényegesen tartalmasabb cikkekre bukkantam, mint a korábbiban. Úgy lehet ez, mint a szerezetesrendi iskolákkal. Mészáros István iskolatörténész megjegyzi róluk, hogy színvonaluk ingadozó volt. Az éppen jelen lévő szerzetesek kvalitásától függött az oktatás nívója. (Hozzáteszem, hogy a szerzeteseknek eleve nagyobb esélyük volt a hivatásukból fakadó feladatkora való becsületes felkészülésre – nem lévén egyiknek sem eltartandó családja.) Tehát a folyóiratok színvonala is eltérhet koronként egymástól, de még az egye lapszámok is. Mert ha mindig ugyanazok az emberek írnak bele, az olvasók ráunnak a lapra. Ha viszont új és új arcok, akkor bizonytalanság keletkezik, hiszen nem biztos, hogy a kéziratok mindegyike megüti a kívánt-elvárt szintet. A sok cikkből igen keveset idézek, de talán ennyi elég is bizonyítandó, hogy ebben a számban magvas gondolatokat ültettek el a szent szerzők.
Elsőnek Kertész Imrét idézem, aki Gályanapló cím alatt sok gondolatát elhinti, ide csak hármat hozok közülük.  
Amit megértek: „Az írás nálam kellemetlen kényszer, amely szükségtelenül megnehezíti életemet; de ha nem írhatnék, elpusztulnék.” (Kertész Imre)
Amit nem értek: „Hál’ Istennek nincsenek barátaim: ettől az egy csapástól megkímélt a sors.” (Kertész I.)
82-ben ezt írja: „Az elmúlt évek növekvő sora, az el nem következők végtelen távlata.” (K. I.) Hm. Én úgy képzelem el, hogy van egy nagyjából egyenes szakasz, amely „az el nem következők” elindulásakor felfelé ível és a végtelenben köt ki.
Szentkuthy Miklós említi írásában a jambósapkát. Tényleg. Volt olyan is.
Visszatérve a lapra ír bele Domonkos Mátyás ezúttal elég lapos cikket), Nádas Péter Eszterházyt magasztalva, Beke György egy hosszas tanulmányt a székely cigányokról. Jó az írás, még akkor is, ha itt-ott elkalandozik. Érdekesnek ígérkezik Bónis Ferenc interjúja ifj. Bartók Bélával. Bár a fedlap nem hozza, volt főnököm, Szabó Ferenc SJ is cikkezik Erkölcs a szekularizált világban címmel.
Ezeket csak annak az alátámasztására jegyeztem le, hogy igazoljam: van helyük az irodalmi lapoknak is a könyvmegállókban, mert utazáshoz elég egy lapszámot végig tücskörészni, hogy felidézzük egy-egy kor irodalmi „felhozatalát”. Ez olykor fáradságos, olykor pedig kifejezett szellemi élvezetet nyújtó.
9. zsoltár: ISTEN MEGMENTI AZ IGAZAT (A karvezetőnek, oboára és hárfára – Dávid zsoltára.) 
Szívem mélyéből dicsőítlek, Uram, hirdetem nagy tetteidet. Ujjongok és benned van örömöm, s magasztalom neved, ó Fölséges. Mert ellenségeim meghátráltak, elestek és eltűntek színed előtt. 
Magadévá tetted igazságomat és ügyemet, mint igazságos bíró ültél trónodra. ... az Úr mindörökké trónol, ... a népek fölött törvény szerint tart ítéletet. Az elnyomottnak az Úr lesz menedéke, a szükség napjaiban egyetlen mentsége... Uram, soha nem hagyod el a téged keresőket. Dicsőítsétek az Urat, aki Sionban lakik, hirdessétek nagy tetteit a népek között! Mert mint a vér bosszulója gondolt rájuk, nem feledkezett el a szegények sóhajáról. Könyörülj rajtam, Uram...Hadd hirdessem dicsőségedet Sion leányának kapuiban, és örüljek, hogy megsegítettél!... Tűnjenek el a holtak világába az álnokok, s mind a népek, amelyek elfelejtik Istent! De ő nem feledkezik meg soha a szegényről, ...Uram, szólítsd ítéletre a népeket magad elé! Közöm. Eléggé „vegyes saláta” ez a zsoltár. Van benne imádat. Ha őszinte és mögötte áll az ember (Dávid), hatalmas és erős, élő kapcsolatot feltételez az Úrral. Aztán kissé „lemegy kutyába”: az ellenség megsemmisítésén való örvendezésére gondolok. Majd visszatér a himnikus hangú felszólítás az igazságos és végtelen hatalmú Isten dicsőítésére. Elhiszem Dávid őszinteségét, és a korabeli világképben való gondolkozásán sem csodálkozom. Mindent összevéve: van mit tanulni tőle az Istenben való bizalmat és imádatot illetően.