Mickey webnaplója

Ígéretemhez híven még egyszer megidézem Sir H. Bowring könyvét a magyarok költészetéről. Miközben olvasom, próbálok figyelni arra, hogy 1830-ban jelent meg a kötet Londonban. Említi Czuczort, de témájánál fogva nem említi Fogarasit. Az MTA épp csak megalakul, (levelező tagjává választják az angol Sir-t is), a Czuczor–Fogarasi Nagyszótár csak évtizedek múlva készül el. A reformkorban vagyunk tehát. Lelkes magyarokkal tárgyal J. Bowring és alakítja ki véleményét nyelvünkről (gyöknyelvnek ismerve) és irodalmunkról, amelyből elég jelentős adagot áttesz angolra. Mit ír még nyelvünkről?
„A magyar nyelv legérdekesebb sajátossága, amely minden más nyelvnél szebb hangzását adja, a magánhangzók két különböző osztályba sorolása: az a, o, u ’férfi’ hangok, míg az e, i, ö, ü ’nőiek’,  a különböző hangrendű szavaknak megvan a maguk különböző hangrendű készlete.... Ha megfigyeljük, észrevehetjük, hogy az a és az o betűket leginkább súlyt, pompát, nagyságot, tágasságot kifejező szavak tartalmazzák, pl. tó, nap, tábor, had. Az e és az i hangok inkább akkor fordulnak elő, amikor a szó jelentése a frissesség, fürgeség jelentését hordozza, mind pl. víg, vidít. Az u hangzónak gyakran van visszatetszést, kellemetlenséget kifejező vonatkozása. rút, buta, bú. Az ö és az ü gyakran meghatározhatatlanságot, áttekinthetetlenséget fejeznek ki, mint például gőz, füst, sötét, gödör, sűrű. Ugyanígy a rövid hangzók gyakran fejeznek ki gyorsaságot, a hosszúak lassúságot: sebes, röpül, szalad; lassú, csúsz, mász. Hasonló összefüggés figyelhető meg a mássalhangzóknál is: kemény mássalhangzókat használnak a kő, kard, durva szavaknál, míg a lágy anya, leány szavuknak megvan ugyanaz a kiejtésbeli puhaságuk, amely a szó által megjelenített tárgyat jellemzi.” Elmélázik még azon, hogy a toldalékok illeszkedésének rendszere van (magas hangrendű tőhöz magas hangrendű toldalék járul s alacsony hr.-höz alacsony), és azon, hogy a szótőhöz ragasztható toldalékolás mennyire hajlékonnyá, tömörré teszi nyelvünket.
***
Október 6. Memento, remember, emlékezzünk rájuk: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner (Lahner) György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.
Ízelítő az Ezekiel 31. f.-ből:
A cédrus, Egyiptom hatalmának jelképe
... a Libanon cédrusához vagy hasonló, amely szép ágazatú, dús lombozatú, magas növésű, a koronája a felhőkig ér. ... Az Isten kertjének cédrusai sem hasonlítottak hozzá, és a ciprusokat sem lehetett hozzámérni ágaihoz. A platánoknak sem volt olyan lombjuk, mint neki. Isten kertjének egyetlen fája sem volt olyan szép. ... irigyelte az Éden minden fája az Isten kertjében. ... Mivel igen magasra nőtt, koronája a felhőkig nyúlt, és nagyságában büszke lett, elvetettem (Egyiptomot), a legerősebb nép kezébe adtam (Babilon), hadd bánjon vele gonoszsága szerint. Az idegenek – a népek között a leghatalmasabbak – kivágták és ledöntötték. ... egyetlen víz mentén álló fa se törjön a magasba, és ne nyúljon koronája a felhőkig, és ha vízben bővelkednek, nagyságukban ne váljanak önteltté. Mert az ilyeneket halálra szántam, ... Ekkor szálltak le az alvilágba a kard áldozataihoz azok is mind, akik az árnyékában laktak a népek közül. Melyik hasonlított hozzád nagyságban és dicsőségben az Éden fái közül? És mégis letaszíttattál az Éden fáival együtt az alvilágba, ... te fáraó és számtalan alattvalód.  Közöm. A Phaedrus-mese: Rana rupta et bos talán nem is mese. Hányszor fordult már elő a történelemben, hogy emberek, nemzetek, birodalmak, amelyek valamire vitték, saját gőgjüktől teljesen elvakultak, és utóbb mind szétpukkadtak, mint a béka, amely az ökröt akarta megszégyeníteni saját, vélt hatalmasságával.