Mickey webnaplója

Fél öt. Két órája félig ülő helyzetben pihenek már, túl egy fél liter víz elfogyasztásán, hogy szívem megkapja a szükséges mennyiségű hajtóanyagot ahhoz, hogy úgy dobogjon, mint ahogyan egy Doxa ketyeg. Tehát visszakucorodtam a heverőre, ahol azonnal álomba merültem. Egy gyárfélében találtam magamat. Oda is úgy kerültem, hogy hatalmas vihar keletkezett Zuglóban, a lakásunkban. Mindenféle óvintézkedést meghoztam, hogy kárunk ne keletkezzék. Nem keletkezett. Ekkor mintha nem is lakásban volnék, hanem munkatársakkal együtt valamiféle gyárban, annak is a kutató részlegében. Fenemód érdekes volt, hogy kutatótársaim zömmel jezsuita szerzetesek voltak, ha nem is kizárólag mind. Kutattunk, hát kutattunk. Nevezetesen az űrre fordítottuk figyelmünket, ahonnan érkező vagy éppenséggel nem érkező jelzésekre vadásztunk. Telt-múlt az idő, és megpróbáltam a fülem zúgásától megkülönböztetni azokat a hangokat, amelyek jöhettek akár az űrből is. Sajnos teljesítményem meglehetősen szerényre sikeredett, mert egyszer csak kezembe nyomták az elbocsátó szép üzenetet. Szó szerint lapátra tettek, mert bennünket, sok léhűtőt nem tudott a gyár eltartani. Rezzenéstelen arccal vettem át a stilizált útilaput. Próbáltam meggondolni, hogy most már mihez kezdek magammal. Vonuljak rokkant nyugdíjba, keressek más értelmes elfoglaltságot, vagy gondoljam meg, hogy hány éves is vagyok. Idáig jutottam, amikor öntudatomra ébredtem. Rájöttem, hogy elég rokkant vagyok hivatalos papír nélkül is, elég idős ahhoz, hogy továbbra is megkapjam a nyugdíjamat. Nem kell állás után néznem, elég, ha kibírom a jelenemet. Ránézek az órára: öt óra tizenegy. Elég gyorsan elég nagy utat jártam be az álmok birodalmában. Ezúttal befejeztem álmodozást, s ha már így alakult, kevertem magamnak egy jó tejszínes kávét.
Egészségemre!