Vannak érzéseim, vannak megérzéseim, vannak gondolataim, van véleményem. Van egy régi anekdotám is.
A Bundestag tanácskozóterméből a folyosóra lép egy miniszter. Körbetáncolják a paparazzók és faggatják: Milyen hírértékű dologról tudna beszámolni? A miniszter szinte bemenekül a toilette-be. Ám visszafelé is körülfogják a riporterek. Ő, miközben a gyűrűjükből szabadulni szeretne, megkérdi tőlük: Uraim, tudnak maguk titkot tartani?
Az újságírók kórusban vágják rá: - Tudunk.
- Na látják. Én is tudok. Azzal eltűnt az ülésterem ajtaja mögött.
A napló viszonylag szubjektív műfaj. Olykor elevenbe vág. Pedig senki ellen nem kíván fordulni. Se a tőlem különböző ember ellen. Se közismert emberek ellen, de ismeretlen emberek ellen se. Mert ha mások különböznek tőlem, az csak úgy lehetséges, hogy én is különbözök másoktól. Az nem lehetséges, hogy én ne különbözzek másoktól csak mások tőlem.
Ami pedig a hírességeket illeti. Bocsánatot kell kérnem. Itt van pl. Gyurcsány F. Amikor nem kell valótlanságot mondania, igazat szól. Meg kell bocsátanom neki, ha muszájból vezeti félre az országot.
De ugyanígy meg kell bocsátanom az influenzavírus terjesztőinek is. Ha pozitívan állok a dologhoz, mondhatom, mondanom kell: immunrendszerünk erősítői ők. Tesztelik is ellenálló képességünket.
Ezt csak azért rögzítem a magam számára, mert egy lépéssel hátrább kívánok lépni mindenkitől. Az esszéírás felé. Nem az én tisztem az ítélkezés, mert nem én vagyok a jó Isten.
Tegnap láttam egy dokumentumfilmet amerikai hajótöröttekről. A hat amerikai 38 napi
tengeren hánykódás után teljesen kikészülve, egy japán halászhajón kötött ki. A tanulsága érdekes. A szenvedő család feje rokonságát
japánok ölték meg a II. világháborúban.
Korábban gyűlölte a japánokat. A tengeri katasztrófa bekövetkeztétől is japánok
mentették meg őt, feleségét s gyerekeit. Átértékelte hát korábbi magatartását,
és megszerette ezeket az önzetlen segítőket.
Most váltok. Miért mindig csak a rosszat – kérdi illetékes elvtárs.
Csakugyan. Inkább csak a jót. Rossz nincs, mert lényege az űr, a tagadás, a semmi. Hát akkor jöjjenek vidámabb dolgok.
A tulipán. Engem a női fejre, hajra emlékeztet. Ahogy a sötét, a sárga (szőke), a vörös szirmok a lehajló virágfejet befelé hajolva körülölelik, leginkább sok nő frizuráját juttatja eszembe. Ahogy a fejüket valahol a nyak környékén a leomló tincsek befelé hajolva körbeveszik. Úgy néz ki a tulipán is. Kislány a zongoránál. Szép.
Mostanában B. Hrabalt olvasom. Kisregényeit masszívan átjárja az erotika, ehhez társul az erős képzeletvilágról árulkodó cselekményszövés. Majdnem mindegyik regényke végén csattan az ostor. Van hát egy olyan íve a történeteknek, mely az utolsó pillanatban nyílik ki egy-egy poén által. Egyebekben meglehetősen bizarr és makrancos hősökkel operál az író. Mindenesetre olvasmányosan teszi mindezt.
kenózis
Azt olvasom a lap elején: metro, független hírújság. Ilyen állat nincs is, mondta a paraszt az állatkertben a zsiráfketrec előtt. Ilyen újság sincs, mondom én, kivált nem a metro.
És egyáltalán. Létezhet-e a fizikai valóságban valami, ami független? Kizárt dolog. Ha a testnek tömege van, nem vonhatja ki magát a tömegvonzás függése alól. Márpedig minden valóság társas valóság. Akkor viszont viszonyban állnak egymással. A viszony (matematikában) független és függő változó között szélsőséges eset. Ez határeset, melyben a függő változó aszerint változik, hogy a független változó mit csinál. Talán így lehet leképezni. Az abszolút erő függvényében determináltan mozdul a relatíve erős. Mert a viszonyok a fizikában erővel jellemezhetők. Az erőviszonyokból következik a kölcsönhatás milyensége. Ha a fizikából vezetjük le a viszonyok természetét, nem beszélhetünk abszolút erőről és gyengeségről. A Föld vonzza a Holdat és viszont. Csak intenzitáskülönbség van közöttük. Függetlenségről szó sincs.
Ha feladjuk a fizikához kötődésünket, mi marad? Keresztény vallásunk szerint a viszonyok mozgatója, a vonzás taszítás neve a szeretet, illetve az önzés. Ebben a relációban sem beszélhetünk soha függetlenségről, maximum véges voltunkról.
Először intézzük el röviden az önzést. Az önzés mindenkit kirekeszt, így akar függetlenné válni. Meg is ette a fene, ha itt keressük a függetlenséget, a rejtettség, az érdekek mentén. A saját érdekem mentén. Amikor is én akarok mindenki ellenében jól járni. A birtokláson keresztül uralni mindent. Ez nem megy. Bármennyi pénzem legyen is, megnézhetem magam egy lakatlan szigeten. Nyugodtan éhen halhatok az aranyrudak, a pénzeszsákok tövében.
Talán objektivitást jelentene a vélemények függetlensége? Nehogy már a politikában elképzelhető legyen egyfajta mindentől sterilen megőrzött objektivitás. Ugyan miféle lenne az? Ki meri becsületes lélekkel állítani? Jellemző módon a sokáig érvényben lévő BBC etikai kódexe is megszűnt ma már biztos kapaszkodó lenni.
Minden relatív.
Talán csak az abszolút független mindentől. A függetlenségtől is.
S valóban.
A háromságos egy Isten abszolút voltát arra használja, hogy függővé
tegye magát a másik kettőtől. A Fiú engedelmes a kereszthalálig, hogy legyen
meg az Atya akarata. Az Atyának a Fiúban (Őáltala, Ővele és Őbenne) adatik
minden tisztelet és dicsőség. S végül a Messiás a szeretetet mindenek fölé
emelve mondja ki, hogy a megátalkodottságra (a Szentlélek káromlása) nincs
egyedül bocsánat, mert mindennek princípiuma a szeretet, mely az első
János-levélben így áll: Az Isten szeretet. Tehát a teljes életet, az
abszolútumot a teljes függőség jellemzi. Ez a lehető legnagyobb paradoxon
mindabból, ami csak létezik. Az
abszolút az abszolút relatívben valósul meg, él, abszolúte függ, abszolút üres,
abszolút önfeledt, önátadott, abszolút kiszolgáltatott a másiknak, abszolút a
másikban, a másikból a másikért él. Abszolút engedelmes. Abszolút
szolgálatkész. Hú. Ma már semmit nem írok. Jó éjszakát.
Utolsó kommentek