Éjjel rosszat álmodtam, alig akartam felkelni, aztán mégis felkelés lett a vége. Ez nem minősül egyedi akciónak, mert mások is felkeltek. Kérem szépen, népfelkelés volt reggel. Tehát rosszat álmodtam az éjjel, azt hogy droidok jelentek meg, némelyiküknél repeszgránát kilövésére szolgáló gépfegyver volt, arcukat símaszkkal takarták, pedig még nincsen hó.
Reggel aztán élve gyülekezési jogommal, kimentem a HÉV-megállóba, ahol már sokan sokan gyülekeztek, hogy békésen együtt ünnepeljék: még van munkahelyük, még mehetnek dolgozni. A megállóban az esővédő sátrat nem mi állítottuk fel, nem láttuk, ki volt, emlékezetünk szerint a bódé évek óta ott áll. Kár volna eltakaríttatni erőgéppel. A kitett Metro-újságból csak egyet vettem el, és kerestem a Le Mond-e, című írást. Ma megint nem találtam benne, pedig naponta várom.
Esküszöm, hogy csupán a HÉV-vezető mondott beszédet, s ő is
csak annyit, hogy bizonytalan ideig nem közlekedik a szerelvény
felsővezeték-probléma miatt. Arcrándulásával sem jelezte, hogy politikai
felsővezetési hibára gondolt. Csupán annyit javasolt, akinek sürgős az utazás,
az menjen a buszmegállóba, és ha ez nem megfelelő számára, kérjen jogorvoslatot
a tisztelt ügyészségtől. Lincshangulatról nem tudok, s állítom, békés menetben
indultunk – bár kétségtelen, hogy egy akarattal – a helyi megállóba, hogy
elfoglaljuk a beérkező buszjáratot. Ezúttal senki sem terelt minket a korábban
békésen ottlévők irányába. Lovasrohamról sincs tudomásom. Ezt két helyi rendőr
is igazolhatja.
Mégis mindenki iszkolt, mert nem tudta biztosan, lesz-e tömegoszlatás, mielőtt
annyi busz érkezik, hogy elnyelje az egyre gyarapodó sokaságot. Reméltük, hogy
megússzuk gumilövedékek és könnygázgránát nélkül a békésnek induló
buszmegálló-foglalást. Megjegyzem, senki sem kívánta felfordítani a buszokat,
sem felgyújtani. Egyszerűen csak utazni kívántunk az elővárosból a
centrumba. Magam is igyekeztem,
mindazonáltal csak a második buszra fértem fel, hogy munkával vegyem ki részemet
a békeharcból. Nem őrültem meg, ez a megfogalmazás csak azért tolult fel így
bennem, mert a lábhelyért való küzdelem erősen emlékeztetett az
ötvenes-hatvanas évek közelharcaira, amelyet a villamosok lépcsőire rekedtek
vívtunk egymással. Ez a harc nem volt a végső, lám ma is folyik a helyezkedés,
és ez kemény elszántságot kíván.
Igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen másfél óra alatt megérkeztem a szerkesztőségbe, és egész úton senki sem állított elő.
Utolsó kommentek