Aggtelek 1963-ban is így nézett ki. Semmivel sem volt feketébb a fáklyafüstös mészkő, sem vörösebb a vastartalmú kisózódás, sem fehérebb a letört cseppkőcsonk. Akkor már elkészült a „hangversenyterem” most még működik korabeli technikával. Ahogy a barlangban mászkáltunk, a csoportvezető barlangász elmesélte a szokásost. Már vártam az obligát és kihagyhatatlan kérdést: Na, mi a különbség a sztalaktit és a sztalagmit között? Hát ugye a cseppkő felső lógó-csüngő része a slankabb, mint a t-betű. Az alsó pedig szétterül mint az m-betű. Persze nem ezért hívják így, illetve amúgy. Egyébként is eccer csak összeérnek és megszűnnek -tit és -mit lenni: sztalagmáttá szervesülnek henger alakban. A csap elzáródik, a folyamat megáll és kész. Aztán jöttek a fantázianevek. Amit én cetnek láttam szilástul, azt ők teknősbékának kocsányon lógó szemekkel. Kedvem lett volna rímbe szedni a képzeletszülte alakzatokat, hogy énektanárok használhassák utóbb. Ilyesvalamire gondolok:
Ez a béka, ez a hangya, ez meg itt a bölömbika,
béka-hangya-bölömbika
Ó de stőr, ó de stőr (= oh wie schön)
ez a derék üreges kő.
Ez a Mikulás ez a krampusz, ez meg itt a tatár bajusz,
Mikulás-krampusz-tatár bajusz …
Ó de stőr, ó de stőr
ez a derék üreges kő.
Ez a kőszőr, ez a sonka ez meg itt a lovas szobra
kőszőr-sonka-lovas szobra …
Ó de stőr, ó de stőr
ez a derék üreges kő.
És így tovább, és így tovább.
A barlang igen sok lélektani tanulsággal is szolgál. Az első
adódik: Mikor a barlangász végigsorolja a természet adta szobrokat, poén elcsodálkozni:
Nahát, tényleg. Azt hittem, hogy cseppkövek ezek.
Aztán azonnal adódik a másik immár komoly vonatkozás. A
barlang a legkiválóbb terep terapeuták és lelki betegek számára. Csak sétálnak,
s a páciens sorolja, hogy mit lát. Szörnyet, lepkét, tintapacát vagy
sárgadinnyét a kövekben. Feltárulhat könnyedén egész tudatalattija. Még csak
kézenfekvő is volna ez a terápia földalatti barlangolás a tudatalattiban.
De most aztán menjünk tovább. Egyébként is egy valamirevaló
buszkirándulás olyan, mint a birkaiskola. Utóbbiban három tárgy volt (a 60-as
évek vicce szerint): bemenetel az ólba, kijövetel az ólból és orosz. A mi
variációnk esetén pedig beszállás a buszba, kiszállás a buszból és program.
Persze közben rengeteg országutat látunk. Lefelé tehát szinte mindig minden
szürke, oldalt zöld, mint a Petőfi-versben a föld, feljebb kék, mint a
Petőfi-versben az ég. Itt-ott rekettyés, erdődődődődődő, (így suhannak el az
ültetett fa-sorok a busz ablaka előtt), feltűnik néha-néha egy-egy fácán,
egy-egy őz, egy-egy biomacska.
Én itt irkálok mindenféle általánosságot, meg Aggteleket,
pedig nem is így volt. Miskolcra mentünk a Fényibe. Este indultunk, sötét este,
s alig vártuk, hogy feltűnjenek a Fényi fényi.
Panoráma emeletes buszon ültünk. Elefántperspektívából szemléltük az
alánk gördülő tájat. Társacskáink (óvodás, kisiskolás gyerekek) hamar
felfedezték a mikrofont, s még hamarabb rászoktak. Akkor megérkeztünk. Már előre tuttuk, hogy nem úgy lesz, ahogy
volt, s némileg mindenki máshol szállt meg, mint ahogy terveztetett. Ez a
poénos rögtönzés végigkísérte a hétvégét, nem unatkoztunk egyáltalán. Most viszont
itt abbahagyom, még akkor is, ha sose fogom folytatni, mert hosszabb lesz, mint
maga az út.
De már csak annyit jegyzek, amit a metrón hazafele gondoltam, mert el
fogom felejteni. Egy nő mobilozott. Nem sok mindent értettem, de ennyit igen:
hihihihi, igen itt vagyok a metrón, a Nyugati teret hagytuk el. Hihihi. S ami
eszembe jutott, egy Adamis-slágerszöveg, mely így igazodott a helyzethez:
„Itt
is vagyok, ott is vagyok, jaj de nagyon fontos vagyok.”
Utolsó kommentek