Tegnap nyilvánosságra hoztam azokat a szempontokat, melyek
szerint a színről színre látáskor szerintem szembesül mindenki. Amikor a
mennyei szőnyeg szélére állunk egyesével, elérkezik legutolsó ítéletünk.
Testetlenül kiesünk az időből, és a végtelen Isten irgalmas szeretetével
találkozik a teremtmény. Ő, akivé lett, és akit Isten megálmodott. Ez a kettő egy,
tehát az, aki lett, és az akivé lehetett volna. Mindez feloldódik abba a
bámulatba, mellyel Isten megtapasztalása együtt jár. Nem folytatom, úgyse tudok
semmit. Csak azért írok ilyeneket, mert G. János temetésén voltunk, akinek
porhüvelyét búcsúztattuk, miközben elgondoltam, hogy mennyire légies módon lát
ő minket az Atya mellől, s mennyi empátiával veszi tudomásul
esetlegességeinket, amely viselkedésünkben megmutatkozik. De azért is írom
ezeket, mert rájöttem, hogy alapjában véve kétféle bűnünk van:
Magunkhoz
öleljük azt, amit nem kellene (pl. kincsek, nemesfémek, brillek, bármiféle
gyűjtött vackaink, megrögzöttségeink,
s nem öleljük magunkhoz, akit-amit magunkhoz
kellene ölelnünk. Hát nem egyszerűbb ezen elmélázni?
Isten, intim Isten, akiről Ady írja: „
amikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen
és váratlanul átölelt az Isten.”
Ez pedig azért ötlik fel bennem, mert álmodtam. Többek
között azt álmodtam, hogy egy középkorú valakit úgy próbáltam meggyógyítani,
hogy magamhoz öleltem, és kértem Istent, hogy tegye egészségessé az immár
haldoklót. Még álmomban is döbbenetesnek tűnt, hogy mintha javult volna az
illető állapota. Magához tért és föléledt. Az öleléstől, vagy attól, hogy Isten
azt kívánta, hogy ebben a szituációban legyek eszköze, mégpedig rendkívüli
módon szubjektív eszköze. Bennem olyan öröm keletkezett, hogy muszáj volt
fölébredni. Lehet, hogy az Istennel való találkozás épp ilyen: Átölel a
Teremtő, magához ölel, miként a tékozlóval is tette. Eléje sietett és átölelte.
Talán még azt is mondta neki, hogy csitt, ne rontsd el a megérkezés, a
találkozás jó ízét szavakkal.
Az ölelkezők belépnek egymás személyes zónájába. Innen ez az
intimitás. A többi pedig csend és némaság. Így legjobban teszem, ha én is
abbahagyom szószösszenetemet.
Utolsó kommentek