Mickey webnaplója

A Kádár-korszak börtönében éveket töltött jezsuita atya érdekes és komplex módon gondolkodik az uralkodó ateista nézetekről és a keresztények felelősségéről. Imádkozni miattuk és miattunk egyaránt érdemes. Ez kiegészítheti az általam korábban rögzítetteket. A Beadványom c. munkájából vett idézet első mondata - mintegy - tézisként mutatja be azt, amit majd színes képben bont ki. Íme:

Az ateisták egy része csak a hitvány keresztények által ismerik az egész kereszténysé­get, és azért vannak Krisztus ellen.
»Erre mondtam el a következő „látomást” (inkább csak „hallomás” volt, tág értelemben vett látomás). Szent Pálról elmélkedtem, aki mikor még Saul volt, üldözte a keresztényeket, Damasz­kuszba is azért ment, „hogy megkötözve Jeruzsálembe hozassa azokat a férfiakat és asszonyokat, akikről ki tudja deríteni, hogy ezt a tanítást követik.” De Da­maszkusz közelében Isten kegyelme lesújtotta őt, és így Saulból Pál lett, aki Damaszkuszban már zavarba hozta a zsidókat, mert bizonyította, hogy Jézus a Messiás. Erre elkezdtem önökért imádkozni. Valahogy így: Uram, látod ezek az ávósok (vagy belügyesek) olyanok, mint a Saul, aki azt hitte, hogy határozottan ellene kell szegülnie a kereszténységnek, azért elfogatási parancsokkal járt Jeruzsálemben, és azon kívül is. Sőt, mint maga mondja: „Mindinkább elfogott a düh velük szemben, úgy, hogy még idegen városokban is üldöztem őket.” Hát, ha ők olya­nok, mit Saul, miért nem sújtasz le rájuk kegyelmeddel, hogy ők is Pállá változzanak, hisz miattad üldöznek minket.
Ekkor szomorúan, de kicsit feddően megszólalt bennem egy hang: Le is sújtanék rájuk kegyelmemmel, ha énmiat­tam üldöznének titeket; de – sajnos – azt látom, hogy nem énmiattam üldöznek titeket, hanem miattatok üldöznek engem is. Ekkor vált bennem élménnyé, amit máskor is úgy-ahogy tudtam: a rossz keresztények, a hivatásuk magaslatán nem álló papok, püspökök és pápák okai an­nak, hogy sokan nem találják meg az utat Krisztushoz. Ezért, ha hitetlent, üldözőt, vagy gúnyolódót vagy kereszténygyűlölőt látok, mindig lelkiismeret-vizsgála­tot végzek, nem vagyok-e én is oka az ilyen magatartás­nak? Lassan rájövök, hogy nem elég elítélni a keresz­tényeknek és az úgynevezett „egyházi férfiaknak” a történelem folyamán egész a mi jelenünkig elkövetett hibáit, hanem magamban is meg kell keresnem.«
* * *

Eddig az idézet. De a továbbiakban is találtam egy olyan kijelentést, melyet ide kopiztam, mert annyira általános igazságot mond ki, mely máig rányomja bélyegét a klérus és az ún. „egyszerű hívők” viszonyára. Nem én fogalmaztam, hanem P. Kollár SJ, aki Mócsy SJ-nek tartományfőnöke volt. Nos, állon itt az ő szövege is: „Amit mond, jaj, de igaz, de úgy mondja meg az illetőnek, mint egy jezsuita lelki gyermekének: a papi bosszú pedig kérlelhetetlen. Tapasztalja is éppen eléggé (Ti., ha kell, Mócsy a papoknak is megmondja a frankót).”
Vigyázniuk kellene a papoknak az általános emberi érzékenységre, avagy a jezsuita (és nem jezsuita) megmondhatja-e úgy lelki gyermekének, merthogy a laikus bosszútól nem kell tartania? Ugye ez visszaélés volna.

Szent János apostollal üzenem mindnyájunknak: „Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” - És még -: „Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van.” Törekedjünk/jetek a szeretetre! - fűzhetem tovább Pállal is.