A közmondások apropóján összetákolt alábbi etűdömet
párom – nagyon helyesen – zagyvának ítélte. Az ember néha csak azért ragad tollat, hogy
felgyülemlett zagyváit kiírja magából. Én ugyan hivatkoztam Karinthyra. Hát
hogyne. Ő pl. a kalaptartó gumi kifejezéssel cirkuszol, fogást keres a
komplikált szókapcsolaton és – miután kidühöngte magából a sokféle szórendi
lehetőséget – imigyen szabadul a témától: Elszakadt a gumi, ott fújja a szél a
kalapomat. Észrevételezem még, hogy J. Steinbeck is megkapta a magáét. Kritikusai – a kedves csirkefogók –
utálták a leíró részeket. Azt kérték tőle, ha ilyen következik kisregényében s nem mozgalmas
cselekmények sorozata, akkor írja a rész elé, hogy „zöngicse” jön. Ha tehát valakit nem érdekel a
zöngicse, az lapozhasson anélkül, hogy a zöngicsét végig kellene olvasnia. Tehát figyelem!
Zöngicse következik, melynek ezúttal – mint tapasztalhatjátok – eléje írtam az iménti utószót.
Közmondások: Magyar ember evés közben nem beszél (hanem nézi a tévét). Érdekes módon két
szót alázöldített az ellenőrző program: az ember evést. Szerinte így kellett volna: A magyar emberevés közben nem beszél. Most jövök rá: milyen bolond ez
a program. Mikor volt kannibál a magyar?
A Káma és Bjelaja mentén, Levédiában, az Uzsoki-hágón vagy a Kárpát-medencében?
Nem is bolond ez a program, hanem rasszista! Hungarofób. Antihungarista. Még hogy
emberevők volnánk, vagy lettünk volna. Hm! Sőt: irgum-burgum.
Hol is tartottam? Ja a közmondásnál. Hogy a magyar
ember beszéd közben nem eszik. Hogy is enne. Elöl mind kipotyogna, amit addig
magához vett. Nemde? Legfeljebb társalkodik ebéd közben az asztalnál. Ez
szokás, méghozzá felnőtt szokás. Ám – Ha a felnőtt beszél, a gyereknek
hallgatás a neve. Ezek szerint a gyerek magyar, mert hallgat, márpedig Magyar
ember evés (már megint aláhúzta!) közben nem beszél, a
felnőtt pedig nem az, mert társalog. Ha ez igaz, két oka is lehet: Vagy
külföldön eszik a gyerek, ahol ő magyar volta miatt nem beszél, a többiek pedig
azért beszélnek, mert nem magyarok, vagy noha a gyerek itthon hallgat, a
felnőttek pedig azért nem, mert külföldiek. A gyerek tehát nem az ő gyerekük!
Ha ugyanis az ő gyerekük volna, akkor beszélne, mert nem volna magyar. Ha a
szülők magyarok volnának, ők se beszélnének, mert magyar ember ... Az ugyan
előfordulhat, hogy már magyarok, de még nem egészen. A Tóth, a Németh, a Cseh,
hogy csak a h-ra végződőeket említsem, ugyan magyarok, de nevük elárulja, hogy
egykor nem voltak azok. Ők, ha akarnak, beszélhetnek. Persze akkor ők se
beszélhetnek, ha három generáció üli körül az asztalt. Mert a nagyszülők
jelenlétében a szülők hozzájuk képest gyermekek, márpedig gyereknek felnőttek
között hallgatás a neve. A szülők csak a gyerekükhöz képest beszélhetnek, a
nagyszülőkhöz képest pedig nem. Ám a legjobban teszik, ha mégis beszélnek. A
nagyszülők süketek lévén, már úgyse hallják a szülők beszédét, a gyerekhez
képest pedig ők a szülők, tehát beszélhetnek.
Legeredetibb mondandóm azonban nem ez, hanem az első zárójeles kijelentés. Azt
viszont az életből veszem. Az élet felülírta a közmondást: Magyar ember evés
közben nem beszél, hanem nézi a tévét. Ez csakugyan így van. Ha jó a film, még
az evést is abbahagyja. A történetet falja.
Utolsó kommentek