Mickey webnaplója

Az egykori színi igazgató imigyen lamentált magában: Korábban volt mivel rágni, de nem volt mit, most nincs mivel rágni, pedig volna mit.
Kimentem az idei könyvhétre, és elállt szemem, szám. Korábban örültünk, ha valamilyen hozzánk közelálló értékre bukkantunk a könyvhéten, s azonnal lecsaptunk a sláger könyvre. Ilyennek bizonyult néhány „megmondó” könyv, amelyben elolvashattuk magunknak, amit mi nem fogalmazhattunk meg nyilvánosan. Ilyennek számítottak akkoriban a Moldova-könyvek, értékhordozók voltak pl. a Kibédi népballadák, s még néhány egyéb kiadvány. Igazi vadászat volt becserkészésük.
Mennyire meglepett néhány éve, hogy Janikovszky Évának a két utolsó könyvét megvásárolva és elolvasva nem ért utol a valamikor belőlük áradó frissesség. Igaz, akkor még felforgatóan avantgard tettnek számított egy olyan mondat egyik gyerekkönyvében, hogy a Mikulás püzsbökből van és szobor. Akkor forradalmi tettnek számított, hogy az Illés együttes kislemezén felismerhető volt a mennyből az angyal dallamfoszlánya, mindössze öt hang egymásutánja.
Ma egészen más a helyzet. Úgyszólván áttekinthetetlen az a gazdagság, mely minden rendszerezést nélkülözve zúdul a nagyérdeműre. A könyvek dzsungelében megjelent a Dzsungel könyve hangos kiadásban, és még másik 299 féle újdonság, mely kötetek azon régiségek között keresendők s találandók meg, melyeket szintén kevéssé ismerünk, mert ki győzi számon tartani a felhozatalt.
A placcon rossz arcmemóriám ellenére számos hírességet felismerek, másokat pedig próbálok dedikálás közben azonosítani. Nagy a hangzavar. Kellene érteni, mit kér a vevő, mit mond az eladó, de hangjuk semmibe vész egy közeli ház építésének szakadatlan csatazajától, melyet időről időre egyéb hangok is fűszereznek. Zenekarok lépnek fel olykor, s fokozzák a lármát.
Most volna mit venni, de nincs kedvem-türelmem böngészni a hatalmas választékban. Ebben a lármában különösen nincs.
Menekülőre fogom hát, s távoztomban belebotlok egy hatalmas sorba. A kézben szorongatott kötetekből látom, Lévai Anikó szakácskönyvét szeretné dedikáltatni a sok száz ember. Utoljára férjének, Orbán Viktornak a könyve aratott ilyen osztatlan sikert. Két dolog jut eszembe. Az egyik: ha OV idei könyvét Lévai Anikó mellett dedikálná, a legtöbb embernek megspórolná az újabb sorállást. A másik, Déry Tibor felhatalmazása, aki az Újabb napok hordaléka c. könyvében mindenkit felhatalmaz arra, hogy aláhamisítsa az ő nevét. Déry szentül meg volt győződve róla, hogy az is éppen olyan jó lesz, és őt, az idős embert megkíméli ettől a tortúrától.
Igaza is volt, meg nem is. Az a néhány szó, melyet egy dedikálás során vált egymással két ember, talán fárasztó, de valószínűleg kegyelemteli pillanat számukra.
Nekem a legkedvesebb élményem idén egy fiatalasszony karjáról körbenéző pici lányka tekintete volt. Ahogyan próbálja a nyiladozó értelmű kicsi lány-lény befogadni a körülötte hömpölygő tömeg valóságát, az nagyon mély nyomot hagyott bennem. Mint egykor Estelle szeme, melyből néma kérdések, a jövőt fürkésző értelem és figyelem, a mindenkinek szóló bizalom voltak leolvashatók. Ellenőrizhető a dolog, mert fényképe, amelyet én „Pogácsá”-nak tituláltam, megtalálható blogjaim egyikében.