Mickey webnaplója

Megjelent egy nigériai kisregény a Modern Könyvtár sorozatban annak idején. Gabriel Okara írta, A hang volt a címe. Arról szólt, hogy az emberek egész életükben keresik „az”-t, de nem találják. Járnak-kelnek abban a reményben, hogy egyszer csak megtalálják „azt”-t, sőt némi veszélyt is vállalnak, csakhogy megismerjék. Újfent órákat töltvén a nagy nemzeti könyvbörzén, megelevenedett ez az afrikai képlet: Az emberek, méghozzá többnyire jóarcú emberek föla-alá járkáltak esetleg órák hosszat is, és keresték „az”-t. Egyesek megnevezték, kire, mire, melyik műre gondolnak. Mások csak megérezték az értékbefogadás esélyét, és megpróbáltak nyitott szemmel körbenézni, hátha az a nagy szerencse éri őket, hogy rábukkannak arra, ami életüket betöltené, vigaszukra volna, megnyugvást szerezne, biztos kapaszkodót, hogy hazug környezetükben el ne szédüljenek, fix vonatkozási ponthoz jussanak, ahonnan lehet indulni, ahova meg lehet érkezni, amiben meg lehet fürödni. Hogy bibliai képpel éljek, olyan volt ez a várakozással teli tömeg, mint a pásztor nélkül maradt nyáj, akin végül is megesett Jézus szíve, s akiket mindenfélére kezdett tanítani. Kedvem lett volna szétkürtölni: Ember, ne magadon kívül keresd „az”-t, mert benned van, csak kevés hozzá a csend, hogy megszólaljon. A teremtésben van, mert tanúskodik a szabályalkotóról. A szentkönyvben, a Bibliában, mert benne kinyilvánította, amit közölni fontosnak tartott. A templomok csendjében van, mert a templom az ő háza, ezért sokan megtalálták már Őt ott. A többiekben van (mert ők is az Isten ikonjai, arcuk az Ő képmásai), akikkel beszélgethetnél, de te a papírra nyomtatott sorokban szeretnéd megtalálni azt.
És most vissza a földre. Miután órák hosszat álldogáltam-járkáltam magam is, arról panaszkodtam, hogy bár a fejem nehéz, mégis a talpam fáj. Nemsokára ezt követően hazamentünk.