Több emlékező említ egyfajta jelenséget, egyikük különösen is, álljanak itt most az ő szavai:
Fél kettő tájban ültem fel egy
negyvenkilencesre, szokásom szerint megálltam a peronon. Rajtam kívül egy
fiatal, 19-20 éves fiú állt csak kint, gomblyukában piros-fehér-zöld szalag.
Egyszerre láttam, hogy felvonulásra igyekvő diák, azt azonban nem gondoltam,
hogy egy-két napon belül majd milliók fognak hasonló kokárdákkal sétálni. Egy
darabig néztem a fiút: szőke, markáns arcú, olyan, mint sok más vele egykorú
fiatal, de a szeme valahogy olyan különösen csillogott.
Akkor ez szokatlan volt számomra, nem csoda, hiszen az elm~ílt években
nemigen volt módunkban lelkesülő, csillogó-szemű fiatalokat látni! De ezekben
a percekben még nem tudtam, hogy az elkövetkezendő órák és napok több égő
tekintetű fiút és lányt mutatnak fel, mint bármely más korszaka a magyar
történelemnek. Néztem a fiút, és végül megszólítottam: „Lesz tüntetés?" Ő
visszanézett rám, úgy láttam, végigmér, vajon beszélhet-e velem, végül
megszólal: „Igen, bár lehet, hogy nem ott és olyan formában, ahogy
terveztük."
Beszélgetés közben én véletlenül megkérdem, hogy hányadika is van ma, ő azt
mondja, 23-a. És hozzáteszi: lehet hogy ezt a napot még sokszor meg fogjuk
emlegetni. (H. István emlékei) A férfi tehát szinte
hűvös korrektséggel mesél a történtekről. Érdekes élményként rögzíti, hogy a fiú arca mosolygós,
szeme különösen fényes, tiszta és önérzetes. Meglepi az elbeszélőt a gyerek szeme. Évtizede nem találkozott ezzel az optimista tekintettel,
ezzel a tenni akarást kifejező tekintettel, ezzel az értelmes, jövőképpel
rendelkező, derűs szempárral. Alig tud betelni vele. Meg kell jegyeznem, hogy
én még egyszer találkoztam vele, az ezredforduló környékén, a polgári párt
vezette négy év alatt. Ez nekem azt jelenti, hogy ha az embereknek van értelmes
jövőképük, mert a jogi keretek szilárdak, ha értelmes munkához jutnak, ha
munkabérük értéke nem ugrál hektikusan a gerjesztett infláció miatt és a
mérhetetlenül megnövelt és szemtelenül ellehetetlenítő adóterhek miatt, ha az
egészségügyi ellátásának semmivé levését nem kell megélniük az embereknek,
akkor talán újra találkozhatunk a pozitív jövőképtől sugárzó tekintetekkel.
A tömegközlekedési eszközökön utazva tapasztalom a szemlesütő arcokat, akik még az ablakon sem látnak ki, mert sok üvegablak össze-vissza van karcolva.
Hogy miért?
Mert amikor nincsen értelmes cél, akkor az értelmetlenség felé fog kitörni az ember. Ha nem énekelhet, hát akkor kiabál és sikítozik. Ha nem alkothat, hát rombol, önpusztításba kezd, a fejét a falba veri, vagy szétrúgja a telefonfülkéket. Akkor rombolni és szemetelni kezd.
Nem kellene ennek így lennie, mert a borús kedvből csak további pesszimizmus születik. Öngerjesztő folyamat ez.
Nagy a nemzet sorsáért aggódók felelőssége, hogy mégse ez a pesszimizmus üljön rajtunk. Több szeretet, több humor, több simogatás, több odafigyelés, több kitörési lehetőség, több pozitív példa megmutatása, több érték megjelenítése szükséges az értékekre elkötelezett írott sajtó, a médiacsatornák, rádióadók részéről. Élménybeszámolókra van szüksége ennek a meggyötört népnek arról, hogy hová fordulhat vigaszért, hová átmeneti megszorultságában, hová jó szóért és támogatásért. Azt hiszem, eleget lovagoltunk már a támasztott keserűségforrások elemzésén. Csak úgy tudunk kitörni ebből a szellemi sivárságból, ha nem sokat időzünk a negatív jelenségeknél, hanem megmutatjuk, hogy van másik út is, a szeretet útja, a szeretet civilizációjának az építése, a szolidaritás útja. Ezeknek az eseményeiről kellene beszámolni az értékeket megbecsülő nyilvánosság munkatársainak. Miközben mentenünk kell, ami menthető, önmagunkat is felül kell múlnunk, hogy felemeljük a csüggedőket.
Muszáj sikerülnie. Az ember ugyanis örömre és mosolygásra van teremtve, de ezt meg kell csinálni, mert magától nem megy. ;–)
Utolsó kommentek