Becsengettek. Ő pedig bejött az osztályba, hogyne jött
volna, ő tanított bennünket. Ám valamiért olykor vérben forogtak a szemei.
(Rengeteg szeszt nyelve nem ment egyenesen.) Néhány rajzdeszkát
végigropogtatott, míg meg nem találta, amit keresett. A rajztábla szélei
nútféderesen illeszkednek a deszkához. Tanárunk pedig gyakorlott kézzel kereste
ki a megfelelőt. Tudta, hogy előbb-utóbb megereszkedik az enyv, lazul a
ragasztás, s recsegve-ropogva megadja magát a matéria. Egyszóval a tábla
meglazult bükkfa szélét letépte az egyik rozoga tábláról. Ezt a keményfa
instrumentumot nevezte sulykolónak.
Most felegyenesedett, és az osztályhoz fordult. Gyerekek – próbálta
megfogalmazni mondandóját –, tudom, nem kaptok rendes nevelést otthon, s
nadrágotok csupa por, hogy a szagáról ne is beszéljek. Nem nadrágolnak el
benneteket otthon tisztességesen. De majd én pótolom ezt a hiányosságot.
Kiporolom a nadrágotokat.
És elkezdődött a sulykolás. Első pad: bokafogás. Püff-püff. Második pad –
bokafogás. Piff-paff... és így tovább. Olykor eltévesztette a dolgot, és
kihagyott egy-egy padot. Körbejáratta a szemét, és megkérdezte: Na, gyerekek,
ki még itt a szent? S próbálta kiszűrni azokat, akiknek sikerült kikerülni a
pálcázást.
– Manó, te még nem kaptál. Gyere ide! Bokafogás. – Mondom: bokafogás.
Manó meg se mozdul, fegyelmezettem áll, birkózó, edzésben
van.
– Bokafogás – kiált rá újólag, majd ütésre emeli a
sulykolót, hogy fejbe vágja vele a renitenst. Ám Manó reflexei sokkal jobbak.
Villámgyorsan elkapja a sulykolót tartó kezet, s a biztonság okáért a másikat
is.
Ezzel új helyzet alakul ki. A tanár erőlködik, feje
kivörösödik, a dühtől alig lát, kiabál:
– Manó fiam, ereszd el a kezemet.
– Nem engedem, tanár úr, mert akkor megver.
– Manó fiam, ereszd el a kezemet.
– Nem engedem, tanár úr, mert akkor megver.
– Manó fiam, ereszd el a kezemet.
– Nem engedem, tanár úr, mert akkor megver. És manó csak
áll, és röhög.
Ez a párbeszéd ismétlődik még sokszor, mire egyszer csak
kicsengetnek.
Mint már oly sokszor, ezúttal is a csengőhang oldja meg a
megoldhatatlan konfliktust, még akkor is, ha az osztályból távozó Manónak
mégiscsak odavág a vállára.
Mint egy allegória, jutott eszembe, mikor újólag és hangsúlyosan azzal
az egészen általános magatartással szembesültem, hogy mi mindig másnak a
lelkiismeretét vizsgáljuk. Mert mindenki bűnös, legalábbis bűnösebb, mint én.
És ha a másik bűnös, kontrasztosabb az én jóságom. És minél bűnösebbnek
látszik, én annál jobbnak. Hacsak.
Hacsak meg nem állít egy külső erő, felhívva a
figyelmemet eljárásom farizeus voltára.
Mennyivel jobb volna mindenkinek, ha ez az erő belülről némítana el
bennünket.
2007.08.27. 13:56 emmausz
Mindenki a magáét
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr315167616
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek