Mickey webnaplója

Becsengettek. Ő pedig bejött az osztályba, hogyne jött volna, ő tanított bennünket. Ám valamiért olykor vérben forogtak a szemei. (Rengeteg szeszt nyelve nem ment egyenesen.) Néhány rajzdeszkát végigropogtatott, míg meg nem találta, amit keresett. A rajztábla szélei nútféderesen illeszkednek a deszkához. Tanárunk pedig gyakorlott kézzel kereste ki a megfelelőt. Tudta, hogy előbb-utóbb megereszkedik az enyv, lazul a ragasztás, s recsegve-ropogva megadja magát a matéria. Egyszóval a tábla meglazult bükkfa szélét letépte az egyik rozoga tábláról. Ezt a keményfa instrumentumot nevezte sulykolónak.
Most felegyenesedett, és az osztályhoz fordult. Gyerekek – próbálta megfogalmazni mondandóját –, tudom, nem kaptok rendes nevelést otthon, s nadrágotok csupa por, hogy a szagáról ne is beszéljek. Nem nadrágolnak el benneteket otthon tisztességesen. De majd én pótolom ezt a hiányosságot. Kiporolom a nadrágotokat.
És elkezdődött a sulykolás. Első pad: bokafogás. Püff-püff. Második pad – bokafogás. Piff-paff... és így tovább. Olykor eltévesztette a dolgot, és kihagyott egy-egy padot. Körbejáratta a szemét, és megkérdezte: Na, gyerekek, ki még itt a szent? S próbálta kiszűrni azokat, akiknek sikerült kikerülni a pálcázást.
– Manó, te még nem kaptál. Gyere ide! Bokafogás. – Mondom: bokafogás.
Manó meg se mozdul, fegyelmezettem áll, birkózó, edzésben van.
– Bokafogás – kiált rá újólag, majd ütésre emeli a sulykolót, hogy fejbe vágja vele a renitenst. Ám Manó reflexei sokkal jobbak. Villámgyorsan elkapja a sulykolót tartó kezet, s a biztonság okáért a másikat is.
Ezzel új helyzet alakul ki. A tanár erőlködik, feje kivörösödik, a dühtől alig lát, kiabál:
– Manó fiam, ereszd el a kezemet.
– Nem engedem, tanár úr, mert akkor megver.
– Manó fiam, ereszd el a kezemet.
– Nem engedem, tanár úr, mert akkor megver.
– Manó fiam, ereszd el a kezemet.
– Nem engedem, tanár úr, mert akkor megver. És manó csak áll, és röhög.
Ez a párbeszéd ismétlődik még sokszor, mire egyszer csak kicsengetnek.
Mint már oly sokszor, ezúttal is a csengőhang oldja meg a megoldhatatlan konfliktust, még akkor is, ha az osztályból távozó Manónak mégiscsak odavág a vállára.
Mint egy allegória, jutott eszembe, mikor újólag és hangsúlyosan azzal az egészen általános magatartással szembesültem, hogy mi mindig másnak a lelkiismeretét vizsgáljuk. Mert mindenki bűnös, legalábbis bűnösebb, mint én. És ha a másik bűnös, kontrasztosabb az én jóságom. És minél bűnösebbnek látszik, én annál jobbnak. Hacsak.
Hacsak meg nem állít egy külső erő, felhívva a figyelmemet eljárásom farizeus voltára.
Mennyivel jobb volna mindenkinek, ha ez az erő belülről némítana el bennünket.