Mickey webnaplója

1989-ben költöztünk Óbudára. S csakhamar megismerkedtünk a környék kutyáival, kutyasétáltatóival. 1993-ban két alacsony és hosszú kutyapárosra lettünk figyelmesek. Egyikük korábban, másikuk mostanában pusztult el 14 éves korában (a kutyavilágban), ami az embervilágban 98 évnek számít. Fiunk mesélte, hogy harmadikos általános iskolás kora óta találkozott ezekkel a sétáltatott kutyusokkal szinte naponta. S most nincsenek. Velük egy kor zárult le. Nem mondtam volna el, ha tegnap nem, szembesülünk egy párbeszéddel, mely egy kutyatartási szempontból laikus, és a kutya gazdái között esett. A laikus rákérdezett, hogy mikor döglött meg a kutya? Látni kellett volna az elképedést a gazdik arcán. Mi az, hogy megdöglött?... 1994 óta dolgozom a Pasaréten. Csakhamar feltűnt a 29-es busz vonalán (vö. A 29-es járat c. írásommal) egy kerítés, mely mögött télen jól látható módon (a lombosodás után kevésbé) parkolt egy Ford Taunus. Többször bekukkantottam a buszon utazva a kerítésen, mert tetszett a forgalomból kivont világos színű szépen formált, valóban elegáns autó, mely se kicsi nem volt, se nagy. Ahogy előrehaladt az idő, egyre gyakrabban pillantottam rá, utóbb már minden reggel megnéztem, megvan-e még a rozsdától mind barnábbá váló autó. [„Az iskolába menvén a járda peremén / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én” (Radnóti M.)]  Volt bennem egyfajta rossz érzés: lehet, hogy egyszer elviszik, s hiába keresem a megszokott képet, hiába a Műszaki Múzeumba kívánkozó oldtimert.  Nos, ez ma következett be. Reggel hűlt helyét találtam a kocsinak, a kert fel volt szántva, mint a császár udvara, mégpedig mélyszántással, mintha utolsó kerekéig tiltakozott volna a roncs az erőszakos elhurcoltatás ellen. Persze mindhiába. Elmúlt, és vele egy korszaknak is vége. Nemcsak a forgalomból, a kertből is kivonatott, pontosabban kivonszoltatott.