Mickey webnaplója

Elmélet
A taizéi sámli olyan ülőalkalmatosság, mely két trapézből áll, ezek lábakként szolgálnak, és áll még egy ferde síkban a trapéz éleire fektetett téglalap alakú ülőkéből, mely vagy túl alacsony, vagy magas, de ha épp elég magas, akkor nem jó szöget zár be a vízszintes síkkal, így szinte biztos, hogy le akarsz esni róla. Pedig igen hasznos találmány. (Ez a kijelentés később kell.)
A taizéi sámlihoz kétféle módon közeledhet az ember.
1. Úgy, mint én. Szeretnék ráülni, de nagyon keservesen megy. Ha előrefelé lejt, lecsúszok róla, ha hátrafelé lejt, óhatatlanul hanyatt esek. Mégis előrefelé kell lennie az alacsonyabb résznek. Mindenki így használja. Nos, sikerül valahogy megkapaszkodni rajta. Most jön a neheze. Valahogy mindkét lábadat át kell fűzni a két székláb között. Ez elég nehéz és macerás feladat, mert lábujjaid ellenállnak. Ha jó vagy spiccelésben, akkor könnyebben boldogulsz. Mégis az az érzésem, hogy e mozgás közben kitekeredik a láb megszokott formájából. Jobb volna, ha „pipálhatna” lábfejem, ahogy ez fiúknál általános. Ám akkor perceken belül elhalna a nagyujjam. További megoldásként kínálkozik még, hogy egy segítő megfelelő átmérőjű (fa)hengert csúsztat a rüsztöd alá, hogy átvegye a terhelést az ujjaid hegyétől. Ha belegondolok, azért elég macerás dolog egy másik embert mozgósítani azért, hogy természetes pózban leleddzenek a lábaim. Mindeddig persze sovány emberekről beszéltem. Aki kövér, közismert, hogy még rendes széken se tudja összezárni lábait. Hát még szűk helyen. Zárójel következik. Ezért remeg a lába a kövéreknek a kettős buszüléseken, a hátsó ülésén, nem azért, mert nem fér el az ülésen. Dehogynem, de szétálló lábainak nincs elég helye. Zárójel vége.            
Tehát aki kövér, további hendikeppel bír, ha szeretné meglovagolni a taizéi sámlit.
2. Úgy, mint más normális ember. Letérdelne, de tudja, hogy kikészül a térde a hosszú idő során, melyet térdelve töltene. Ezért legszívesebben ráülne a sarkára, ami szintén kikészíti a térdét, no meg a sarkát is. Úgy segít hát magán, hogy letérdel, majd maga mögé vet egy fa ülőalkalmatosságot – nevezzük taizéi sámlinak –, hogy térdeljen, de mégse, sarkára üljön, de mégse, kényelmetlen ugyan, de mégse igazán, hiszen most már huzamos ideig képes el-lenni rajta. Ide jön az, hogy a taizéi sámli igen hasznos találmány. (Sokakon azt látom, hogy inkább még maradnak tíz percet, csak föl ne kelljen kelniük a sámliról, mert idő teltével óhatatlanul elgémberedik mindenki deréktól lefelé, ezért a felkelés elég bajos.)
Gyakorlat
Ennyi szemlélődés után nem volt bátorságom megpróbálni a sámlit a gyakorlatban. Inkább a valaha Alois Bergertől hallott módszert követem. Ha térdelek, akkor térdelek, ha állok, akkor állok, ha ülök, akkor ülök. Mert ha térdelek, akkor egyenes derékkal teszem, ha állok, akkor két lábbal a földön állok, ha ülök, akkor jó széket próbálok választani. Nekem ez jött be eddig.
Összegezés: jó a taizéi sámli, csak mi – ő, meg én – nem felelünk meg egymásnak.