Ma elkezdtem a Távlatok korábbi számainak a témajegyzékét összeállítani. Csaknem meglepődtem, mikor szemem elé került egy 2001-es cikkem, melynek témája éppen az emberi méltóság. Ej, a kutyafáját, nincs más téma, mint ez? Biztos, hogy újra erről kell írni? Nemcsak belőlem bőg valaminek a hiánya, ami felszínre kívánkozik?
Talán nem. Hiszen társadalmi méretekben hiánycikk a polgárság tagjainak kölcsönös megbecsülése. Hiányzik a bizalom belőlünk. Ezért a megelőző bizalmat kellene gyakorolnunk. Az ártatlanság vélelmét, de okosan, mert palimadarak se lehetünk; annál talán még a bizalmatlanság is jobb.
Párhuzamot találtam visszatérő témáim és VD festészete között. Deske évtizedek óta műtermeket fest, a saját műtermét. Többször szerették volna eltéríteni egyetlen témájától, mindeddig sikertelenül. Miért ez a témaszegénység? – kérdezhetné valaki. De vajon tényleg az-e? Ő valahogy azt írta egyszer, hogy nem a témával van baj. Hiszen mindig magát festi, aktuális lelki állapotát, teljes emberségét. És hitvallása szerint egy képnek olyan gazdagnak kell lennie, hogy a róla szóló részletek csak egy 20 kötetes enciklopédiában férjenek el. Majd poénosan hozzáteszi: vagy két szóban.
Régóta él bennem is ez a témaállandóság. Végül is minden ember minden műfajban magát mondja ki és el, vagy éppen letagad mindent, de akkor köze sincs a művészetek egyetlen ágához se. A témát nemcsak nem tudom teljesen kifejteni, hanem számolnom kell azzal is, hogy előttem már számtalan esetben elmondták mások ugyanezt, vagy valami nagyon hasonlót. Lásd pl. Senecának azt az írását, amelyben méltatlankodik az ifjúság léhaságán, és bezzegezik (bezzeg az én időmben). Bizony-bizony alig van új téma, új megközelítés, új mondandó. Ez még akkor is igaz, ha elismerem, az értékek felmutatása alig elégséges mértékű (az állandó ismételgetés ellenére sem az), tehát nem abbahagyható. Csakugyan variálni kell, mint az emlegetett festő teszi műterem-témájával.
Utolsó kommentek