Egy valamire való művészfilm hetvenhétféle áthatással
operál, ilyen és olyan olvasata is van mondandójának, szimbólumrendszere is
különféleképpen interpretálható. Ilyen érdekes szembesüléssel találkoztam a
Babette lakomája c. dán film különféle értékelései alkalmával. Aki a
részletekre kíváncsi, felmegy a netre, a google-ban ráklikkel a filmcímre, és
nagyon sok találat mutatja meg neki, hogy igazam van. A lakoma érdekességeire
térnek ki a véleményüket mondók, a norvég táj kopár és kifejezetten
lecsupaszított voltára, a szereplők puritánságára, és erős kontrasztokra.
Mi a Manrézában néztük meg a filmet, és a látottak hatása alatt maradtam máig.
Persze egy lelkigyakorlatos házban megint csak más hangsúlyok mentén elemezzük
a látottakat. (És ettől persze még igazunk is lehet.) Akik nem látták a filmet,
azok számára egyféle aspektusból leírom a történéseket.
Több szálon futnak az események. Egyfelől adva két nő, akiknek sose sikerült
férjhez menniük, mert apjuk, az elismert lelkész „rájuk telepedett”. Elhajtotta
a katonatisztet, és el az operaénekest is a lányok közeléből. Másfelől egyszer
csak egy nő – Babette – érkezik a házhoz. Annyit lehet tudni róla, hogy az
operaénekes küldte a jólelkű vénkisasszonyokhoz, hogy fogadják be, mert a
francia kommün megölte hozzátartozóit, s saját élete is veszélyben forgott.
Rövid huzavona után elszegődik a két említett hölgyhöz mindenesnek, fizetség nélkül. Csakugyan
mindent ügyesen elvégez. Többek között ő főzi egyszerű ételeiket is.
Két esemény vág egybe újra. A vénleányok a helyi bibliakörrel szeretnék
megünnepelni az időközben elhunyt lelkész születésének 100. évfordulóját,
másrészt az időnként lottózó Babette 12 000 frankot nyer. Ez adja neki az
ötletet, hogy felajánlja: a közösségnek és a két lánynak saját költségén vacsorát
készít. Ebbe beleegyeznek a nők. Ő pedig hozzálát a szervezésnek. Párizsból hozat értékes porcelán tálakat, tányérokat.
Gyönyörű terítéket varázsol a puritán nagyasztalra, sokféle szép talpas poharat
is készíttet oda segítőjével.
És az ételek.
Tábla jeget szállíttat a házba, kosárszámra élő fürjecskéket hozat,
teknősbékát, és mindenféle egyebet is, amelyekről elképzelése sem volt a
helyieknek. Össze is súgnak: Ez a nő biztos az ördöggel cimborál, hogy ilyen
furcsa „alapanyagokból” kotyvaszt dolgokat. Babette pedig a lakoma hajnalán
munkához lát. Ég keze alatt a munka, keveri a mázakat, süti a süteményeket,
készíti az ízletesebbnél ízletesebb fogásokat, óriási akaraterővel,
kitartással, szakmai tudással és szervezőkészséggel – teljes erőbedobással –
dolgozik segédjével. Majd elérkezik a lakoma ideje. A meghívottak között
szerepel az egykor udvarló katonatiszt öregecske mamájával. A meghívottak
beözönlenek a szobába, s szemük-szájuk eláll a csodálkozástól, mert ekkora gazdagságra
nem számítottak. Ám mosolyszünetet fogadtak az ördöggel cimboráló nőszemély
miatt, s némán fanyalogva töltik magukba sorban a feltálalt ínyencségeket.
Egyedül a meghívott tiszt értékeli a fogásokat, kitűnő italokat. Szerinte ilyet
csak Párizsban lehetett élvezni, s egyedül egy ottani mesterszakács, (Babette)
volt képes összeállítani efféle kulináris varázslatot. Dicsérő szavai azonban
lepattannak az eszegetőkről. Csak a vacsora vége felé oldódik hangyányit a
feszültség, mert a kóstolgatott jó borok és a pezsgő megteszik a magukét.
A vacsora végeztével távoznak a meghívottak. Talán másnap folyik le egy
beszélgetés a két nő és Babette között. A sok pénzt nyert Babette nem
kíván elmenni a mindenesi szolgálatból. Kiderül az is, hogy minden pénzét feláldozta
az egyszeri lakomára, tehát se pénze, se önálló egzisztenciája nincs. Mindenét
odaadta. Továbbra is amazok jóságára kívánja bízni egész sorsát. Végül is
marad.
Azért kerítettem ekkora feneket a cselekmény felvázolásának,
mert az Eucharisztia ünneplésének analógiája fedezhető fel a történetben. Az
allegória képei és jelentései fedésben vannak egymással. Nézzük a párhuzamokat:
– Babette-et semmibe veszik, nem ismerik, mint ahogy a
Mestert se ismerték fel sokáig és sokan.
– A lakomába beleadja magát egészen. Mindenét, sorsát, egész
megélhetését és jövőjét is a két öregasszony kezébe helyezi. Jézus is
odaadta mindenét, az életét is mindenkiért.
– A közösséget egészen szokatlanul pazar módon megvendégeli. Jézus az
Oltáriszentséget hagyta ránk végrendeletileg.
– Bebizonyítja, hogy itt több van egy sima szakácsnőnél. Jézus is
kinyilvánította magáról: Itt több van, mint Salamon, több van, mint Jónás, és
több van, mint a templom.
– A lehető legpazarabb lakomát a közösség tagjai meglehetősen fapofával
fogadják. Mint akik nem ismerik fel a lényeget, nem tudnak örülni a jónak, a
szépnek, a tartalmasnak, az értékesnek, a gyönyörűségnek, az ízek
harmóniájának. Okáról nem tudunk jobbat, mint ami egy lakonikus megjegyezésbe
sűríthető: A puritánságra voltak szocializálódva.
Ám bennem azért ült el ilyen mélyen a lakoma képe, a viselkedés
esetlensége, mert kísértetiesen hasonlítanak ránk ezek az emberek gesztusaikkal
együtt. Ránk, akik vesszük az Eucharisztiát, és nem vagyunk képesek felfogni,
hogy annak a testét vettük, aki mindenkinél nagyobb volt, annak a testét, aki
mégis mindenét odaadta nekünk, életét is beleértve. Nem vagyunk képesek
átérezni annak a súlyát, hogy a közénk jövő Úr egész egzisztenciáját át kívánja
adni nekünk. Mert velünk, közöttünk, bennünk kíván élni. Létének teljes
gazdagságát kínálja, és szeretné, ha ráismernénk, értékelnénk,
visszatükröznénk, jeleznénk, hogy igen – értjük, szeretjük, egy akarunk lenni
vele, miként ő is egy velünk, egy minden szenttel, és egy az Atyával és a
Vigasztalóval.
Amikor hát saját korlátainkkal találkozunk, óhatatlanul fogalmazódik meg
bennünk a kérdés: És mi mire vagyunk szocializálódva?
Utolsó kommentek